A helyszín Északkelet-Magyarország, Polgár–Csőszhalom-dűlő mintegy 7000 évvel ezelőtt. A 1980-as évek vége óta folyó ásatások során jelentős, a neolitikum kései szakaszára keltezhető település került napvilágra. Azaz nem is egy település, hanem mindjárt kettő. Az 1989 és 1997 közötti ásatásokon egy újra és újra elpusztult, majd megújított települési rétegekből álló lakódombot, úgynevezett tellt, 1995-től pedig az M3-as autópálya építését megelőző leletmentések során a mellette elhelyezkedő, ahhoz szorosan kapcsolódó horizontális települést tártak fel a kutatók. Az ott élt emberek életmódját, mindennapjait vizsgálja egy – az OTKA által támogatott – kutatócsoport az ELTE-BTK Régészettudományi Intézetében Raczky Pál professzor vezetésével. A kutatás egyik fontos tárgya az ásatásokon talált, kiemelkedően nagy mennyiségű állatcsontlelet elemzése és gazdasági-társadalmi interpretációja.
A nagy mennyiségű állatcsont a lelőhelyen elsőre talán furcsának tűnhet. Mit keres ott ez a rengeteg állatmaradvány és mi köze lehet a 7000 évvel ezelőtti település lakóihoz? A kulcsszó a húsfogyasztás.
Régészeti állattanász
A Kárpát-medencében jelenleg nem ismerünk olyan régészeti népességet, amely ne fogyasztott volna húst kisebb-nagyobb mennyiségben. Tették ezt a lakóhelyeiken, aminek közvetlen bizonyítéka a hulladékként hátramaradt, lerágott csont. Ezek vizsgálata a régészeti állattanász, vagy más néven az archaeozoológus feladata.
Magyarországon az első régészeti állatcsontlelettel foglalkozó tanulmány Kubinyi Ferenc nevéhez fűződik, aki A teve és a ló, állat- és őslénytani s a Magyarok keletről kijövetelére vonatkozólag történelmi tekintetben című munkáját 1859-ben tette közzé az Akadémiai Értesítőben. A rendszeres régészeti állattani vizsgálatokra azonban még csaknem 100 évet kellett várni hazánkban. Az ’50-es években meginduló kutatás az állatorvos végzettségű Bökönyi Sándor és az agrármérnök Matolcsi János nevéhez köthető. (Munkájukat Bartosiewicz László és Vörös István folytatták. Rajtuk kívül lényeges még megemlítenünk Kretzoi Miklós és Jánossy Dénes paleontológusokat, akik számos régészeti leletanyagot elemeztek.) A természettudósok mellett azonban a 2000-es évek eleje óta egyre több – az ELTE Régészettudományi Intézetében Bartosiewicz László által képzett – régész alapvégzettségű kutató kapcsolódott be ebbe a munkába.
Mit tudunk Polgár–Csőszhalomról az eddigi kutatások fényében? A lelőhely állatcsontleletein és azok értékelésén már több szakember (Bökönyi Sándor, Bartosiewicz László és Charles Schwartz) is dolgozott. Részeredmények így születtek korábban is, azonban a két település részletes összehasonlító értékelése még várat magára. (A kutatási projektben ez a jelen sorok írójának feladata.)
Az őskori élet mindennapjaihoz szorosan hozzátartozott a húsfogyasztás, fontosságát a leletanyag nagy mennyisége egyértelműen mutatja. Az eddigi összesítésekből láthatjuk, hogy nem csupán háziállatok, hanem vadak is nagy számban kerültek terítékre a 7000 évvel ezelőtti háztartásokban, jóllehet a házi emlősök túlsúlya egyértelműen megmutatkozik a leletanyagban.
Mit jelent ez? Noha a háziállatok húsa feltehetően nagyobb mennyiségben állt a korabeli közösség rendelkezésére, étkezési szokásaik mégsem korlátozódtak a könnyedén megszerezhető „négylábú konzervekre”. A vadászat, a vadhús fogyasztása minden bizonnyal szocio-kulturális jelentőségű volt. Elég, ha csak a vadászat megszervezésére gondolunk. Egy tonnányi súlyú, a leletanyagban is gyakorta előforduló őstulok elejtése több ember együttműködését kívánó feladat lehetett. Az összehangolt munka, a csapatszellem, a közösen megélt kaland pedig kísértetiesen emlékeztet a mai csapatépítő tréningekre.
Természetesen nem szabad elmennünk a háziállatok napi fontossága mellett sem, szót kell ejtenünk a legfontosabb gazdasági haszonállatfajokról.
Szarvasmarha, juh, sertés
A Kárpát-medence régészeti korszakaiban a legjelentősebb háziállatfajok a szarvasmarha, a juh és a sertés. (A juh és a kecske csontjainak pontos elkülönítése csupán néhány jellegzetes darabon lehetséges. Emiatt a legtöbb csont esetében az átfogó kiskérődző megnevezést alkalmazzuk. A meghatározható darabok többsége azonban általában juh.)
De vajon miért ennyire fontosak ezek az igencsak különböző háziállatok az újkőkortól napjainkig? A válasz könnyedén érthető, ha megvizsgáljuk haszonvételi módjaikat, termelési tulajdonságaikat.
A régészeti korszakok állattartói számára is fontos volt az állatok termelékenysége, a lehető legtöbb termék előállítása a lehető legkevesebb fáradsággal. A legsokoldalúbban hasznosítható állat a szarvasmarha, azonban dúsabb legelőket, odaadóbb gondoskodást igényel. Ezzel szemben a sertések igényei lényegesen kisebbek, igaz, mindössze hússal szolgálnak, bár szaporaságuk figyelemre méltó. E két faj között helyezkednek el a kiskérődzők (a juh és a kecske), amelyek, noha nem hajtanak annyira változatos hasznot mint a szarvasmarha, felhasználhatóságuk a sertésén jelentősen túlmutat.
A polgári neolitikus településen a szarvasmarhacsontok aránya csaknem kétszerese a másik három haszonállatfajénak: marhahús gyakorta kerülhetett asztalra az újkőkorban, fogyasztását a vadhús, majd a kiskérődzők és a sertés húsa követhette.
Vizsgáljuk meg azonban a húsfogyasztást kicsit részletesebben. Valójában mit is képviselnek az állatfajok közötti arányok? Mennyi húsról lehetett szó és mennyire lehettek egységesek az arányok a település egészén?
A válaszhoz a darabszámokon túl a leletanyag tömegét is ismernünk kell. A kérdést két egymástól egyértelműen elkülöníthető háztartásban vizsgáltuk a lelőhelyen. A település átellenes szélein elhelyezkedő 30-as és 929-es számú ház leletanyaga – beleértve a konyhahulladékot – egyértelműen köthető a korabeli cölöpszerkezetes házakhoz.
A két háztartás húsfogyasztásának vizsgálatakor a szembeszökő mennyiségi különbségek ellenére az egyes fajok arányában nagyfokú hasonlóságot találunk.
Amennyiben a csontsúlyokat is górcső alá vesszük, az előbbitől lényegesen különböző arányokat láthatunk. Hogyan lehetséges, hogy a kevesebb csonttal szereplő őstulkok csaknem akkora súllyal esnek a latba, mint az ötször nagyobb számban meghatározott szarvasmarhacsontok?
A válasz a csontok eltérő falvastagságában rejlik. A nagyobb őstulok robosztusabb testfelépítésű, csontjai vaskosabbak, ami természetesen a csontsúlyból becsülhető húsmennyiséget is befolyásolja.
Nem meglepő, hogy a nagy tömegű csont nagyobb mennyiségű húsmennyiséget jelentett. Az elemzés jelen szakaszában csupán mennyiségi különbség mutatható ki a két háztartás között – jóllehet ez a különbség több mint háromszoros.
Problémát okoz ellenben, hogy a hulladékgödrök feltöltődésének pontos időtartamát nem ismerjük, hiszen mindkét esetben pusztán a folyamat végeredményével van dolgunk. Ezzel együtt feltételezhetjük, hogy nagyjából hasonló hús kerülhetett a két ház, illetve háztartás lakói elé.
Kérdés azonban, hogy a mennyiségen túl a húsok minőségi összetétele mit mutat? Választ a csontok testrészek szerinti vizsgálata adhat.
A három fő gazdasági haszonállat húsának fogyasztása ugyanis jelentős minőségi eltéréseket mutat. Az egyes testrészek kiemelt gyakorisága sajátos fogyasztási mintákat tükröz. Jól látható, hogy noha voltak mindkét háztartásban kedvelt régiók (narancssárga), kirajzolódnak az egyes háztartások által „kizárólagosan” fogyasztott testtájak. Ez nem azt jelenti, hogy más testrégiókból származó csontok nem kerültek elő, de teljes állatvázakhoz viszonyított mennyiségük alacsony. Például a sertésfejhúst szívesebben fogyasztották a 30-as házban, ezzel szemben a 929-es ház étrendjében inkább a comb, a mellső és a hátsó csülök volt kedvelt.
Mindennapi állatok – állati mindennapok
Az archaeozoológiai és régészeti kutatások alapján úgy tűnik, hogy a háziállatok egyszerre jelentettek húsforrást, munkaerőt és társat a mindennapokban. Közvetítő szerepük a vad- és a domesztikált világ között meghatározta a történeti korok ember-állat viszonyát. Jelenlétük és kihasználásuk természetes része volt az ember életének.
Polgár–Csőszhalom-dűlő lelőhely komplex régészeti kutatásának célja rávilágítani a neolitikus település lakosságának hétköznapjaira, kapcsolatrendszereire, a hasonlóságokra és a különbözőségekre egyaránt. A régészeti állattani vizsgálatok a táplálkozás szemszögéből szolgáltatnak új ismereteket mindezekről, arról, hogy milyen húsokat és hogyan ettek az újkőkorban. Az állatcsontleletek alapján a választék bőséges és széles volt.
CSIPPÁN PÉTER
OTKA
101024
PUB-I 114496
2015/14
