Az I. világháború kitörésétől kezdve, néhány hét vagy hónap alatt mind a frontokon harcoló katonák tömegei, mind a hátországokban egyre több ínségtől szenvedő népek olyan pusztítással-pusztulással szembesültek, amely a szemben álló és egymást gyilkoló hadviselő felek hazafias lelkesültségét gyorsan eloszlatta, a háború gyors befejezésének reményét pedig megsemmisítette. Ebben a háborús légkörben az 1908 óta hatalmon lévő ifjútörökök elérkezettnek látták a hanyatló hatalmú Törökország hadba lépése után a régóta dédelgetett, tudományos mezben tetszelgő álmuk, az etnikailag homogenizált nemzetállam megteremtését, aminek föltétele – szerintük – a területükön élő örmény nép megsemmisítése volt. Idén száz éve, hogy megkezdődött az örmények ellen elkövetett genocídium.
Az 1,3 millió ember tervszerű, jól szervezett, viszonylag gyorsan végrehajtott megsemmisítéséről tudtak ugyan a hadban álló népek politikai és katonai vezetői, a háborútól sújtott tömegekhez viszont nem jutott el a XX. század első, tömeges népirtásának a híre. A nemzetközi kutatás máig adós a tragédia részleteinek föltárásával.
Hosszú út vezetett a több okra visszavezethető mészárlásokig. Az örmények őstörténete ószövetségi időkre megy vissza. Apostoluk, Világosító Szent Gergely munkálkodása révén 301-ben az általuk lakott kisázsiai területeken jött létre a legelső keresztény ország. Történelmüket végigkísérte a nagy népekkel szomszédország valamennyi negatívuma; a környező kisszámú nomád népek időnkénti jelentkezése szintén csak pusztítást hozott a magas keresztény kultúrával rendelkező örmények számára. Csak emlékeztetőül, 393–406 között Szent Meszropnak köszönhető az örmény írás 37 betűje, néhány utólag keletkezett. Valamennyi betű számértékkel is rendelkezik. Újkori történelmüket a több ország területére való széttagoltság jellemezte és a népesség nagyobb része oszmán fennhatóság alatt élt. A hanyatló Oszmán Birodalomból nagy számban távoztak, a diaszpora lét számos közösségnek nyújtott biztonságot. Mialatt a Magyar Királyság egyharmada az Oszmán világhatalom peremvidéke volt, Európa pedig a harmincéves háborúra készülődött, Abbas sah nagyjából 1,5 millió örményt űzött el ősi szülőföldjéről Perzsiába. Szétszóródásuk ellenére kereszténységüket, örmény nyelvüket, kultúrájukat, nemzeti tudatukat tudatosan megőrizték. Szép példa erre a velencei lagunában az örmények szigete, a San Lazzaro, ahol a mechitarista szerzetesek az örmény nyelvű kéziratok és könyvek gyűjteményével szolgálják népük emlékezetét.
Baljós előjelek
Az örményeket sújtó genocídiumnak közvetlen előzményei voltak, amelyek sejteni engedték a sötét jövőt. Ám az emberi gonoszságnak olyan mennyisége jelentkezett, hogy az magukat az elkövetőket is meglephette. Harminc évnek kellett eltelnie, amíg a Fehéroroszországban született, zsidó származású Raphael Lemkin (1900-1959) megalkotta a görög genosz (faj, nép) és a latin caedere (ölni) szóból a genocidium terminus technicust. 1944-ben megjelent könyvében az ifjútörökök és a nemzeti szocialisták által elkövetett népirtásokat így nevezte. Jogilag a nürnbergi perben, majd az ENSZ 1948. december 8-án elfogadott megegyezésében szerepelt, s lett közkeletűvé a XX. század további szakaszában a helyi, de totális háborúk során.
Az Oszmán Birodalom végső hanyatlásakor II. Abdul Hamid szultán (1876–1909) sorozatban szenvedte el a katonai vereségeket (pl. az oroszoktól 1877–1878-ban) és veszített el területeket a Kaukázusban, majd a Balkán-félszigeten úgy, hogy Európa felé némi túlzással csak hídfőállás maradt meg 1913-ra. A szultán a pániszlám eszmékben vélte megtalálni az ellenszert, amely Joseph Arthur Gobineau (1816-1882) gondolataiból táplálkozott. Gobineau „Az emberi fajok egyenlőtlenségéről” írott értekezése a német faji mítosz előzménye, az utóbbiak pedig Darwin biológiai törvényeit a társadalomra alkalmazva hirdették a népek között a „természetes kiválasztódást” és a „túlélésért folytatott harcot”. Ezek alapján megfogalmazódott a fajilag egységes nemzet gondolata az örmény és a görög kisebbség megsemmisítésével vagy legalábbis áttelepítésével, aminek történelmi példájáról már szó esett.
Az Oszmán Birodalom területén az örmények három régióban éltek. Ezek: Kelet-Anatólia fennsíkjai, a „Hat tartomány” és Kilikia. Konstantinápolyban volt a legnagyobb közösségük, 160 000 főt számlált, néhány negyed csaknem teljesen örmény volt. A korabeli statisztikai adatok szerint 1914 előtt 2,1 millió örmény élt 2925 településen, 3400 templommal, 2000 iskolával rendelkeztek.
Az oroszoktól elszenvedett vereségek következtében a Kaukázusból kiszorult nomád cserkeszeket, csecseneket, aztán a kurdokat az örmények lakta falvakba telepítette a szultán, de a Balkánról is nagy számban telepedtek át törökök Kis-Ázsiába. A földművelő örményekre állandó fenyegetés nehezedett az újonnan érkezettek részéről, amit csak fokozott az 1891-ben szultáni parancsra megszervezett kurd csapatok erőszakoskodása. Az elkeseredés némi örmény radikális politikától segítve 1894-ben a kelet-anatóliai lázadáshoz vezetett, amelyet véres megtorlás követett 1895-ben és 1896-ban. A törökök 300 falut elpusztítottak, a legyilkoltak számát 100 ezer és 300 ezer közé teszi az utókor, az iszlám hitre kényszerítettek száma szintén jelentős volt. Az örmények hátrányára szolgált, hogy a cári Oroszország sem kedvelte őket és a törökországi görög kisebbséggel ellentétben ők nem támaszkodhattak anyaországra.
Elsőség és irigység
Az örmények a földművelés mellett kereskedelemmel, nagykereskedéssel, iparűzéssel foglalkoztak, a modernnek számító kisiparban élenjártak, például a fényképészek szinte kivétel nélkül örmények voltak, ide értve a szultán udvari fotósait. A társadalmi beilleszkedésüket iskolázottságuknak, nyelvi ismereteiknek köszönhették. Az örmény tanulók anyanyelvük mellett sokszor jobban ismerték a török állam hivatalos nyelvét török kortársaiknál. Nyugati nyelvek közül legtöbben a franciát beszélték. Ez a mondhatni „társadalmi elsőség” kivívta az elmaradott, műveletlen, szegény néprétegek irigységét, ami lehetővé tette a tömegek manipulálását. A társadalmi darwinisták idegen testnek tekintették a maguk közösségeit nyugati mintára megszervező örményeket. Konstantinápolyban 1900 táján nagyjából 300 örmény egyesület létezett: karitatív, iskolai, sport, művészeti, irodalmi stb. Az örmények nem idegenkedtek a koedukált elemi iskoláktól, ami a férficentrikus török társadalom szemében veszélyes és bűnös újításnak számított.
A törökök és örmények mindennek ellenére sok helyen békésen éltek egymás mellett. A török értelmiség elismerte az örmények eredményeit, ám ebbe némi irigység keveredett. Ugyanakkor figyelmeztető jel lehetett volna az Adana város örmény lakosai ellen elkövetett mészárlás 1909-ben, amely 20 ezer ember halálát jelnetette, ebből 19 ezer áldozat örmény volt. A törökök rágyújtották a templomokat az oda menekült nőkre, gyermekekre, öregekre.
Az I. világháború kitörése, majd Törökország hadba lépése 1914. november 1-jén a Központi hatalmak (Németország, Osztrák-Magyar Monarchia) oldalán az ifjútörökök radikálisait hamar ráébresztette arra, hogy az „örmény kérdés” megoldása, vagyis a fajilag egységes nemzet megteremtésének pillanata elérkezett. Ezt az eszmei megfontolásokon túlmenően gazdasági érdekek is sugallták. Az örmények vagyonának elrablása, kisajátítása az új Törökország sikerességét biztosította.
A hadseregbe a 20 és 40 év közötti örmény férfiakat túlnyomó többségben besorozták, és belőlük lett az áldozatok első, népes csoportja 1915. január-február havában. Mintegy 120 ezer mozgósított örmény katona lelte halálát a hadseregben. Az esetlegesen fegyverrel is ellenállóktól az ifjútörök hatalom így megszabadult. Márciusban döntés született az örmény lakosság teljes mértékű áttelepítéséről Perzsia irányába, a sivatagos területekre. Ekkor indultak el az első tehervonat-konvojok, amelyekre vagononként 60–70 személyt zsúfoltak. Mindeközben a török sajtó naponta cikkezett a parazita-élősködő örményekről, akik idegen test, sőt hazaárulók és titokban Oroszország érdekeit képviselik. A politikusok az ellenségkép megteremtésével mesteri módon manipulálták a tömegeket és keltettek hazafias-örményellenes hangulatot. A török társadalom legalsóbb, nincstelen rétegéig (balkán menekültek) sokan várták, sőt sürgették az örmények deportálását, hogy megkaparintsák földjeiket, házaikat, műhelyeiket, kis- és nagykereskedéseiket, takarékpénztáraikat, bankjaikat.
Ítélet nélkül
A jól megtervezett és vaskézzel végrehajtott intézkedéseknek semmi nem állhatott útjába. Ezért egyazon napon, 1915. április 24-25-én éjjel Konstantinápolyban és a nagyobb városokban százával tartóztatták le és hurcolták el az örmény értelmiséget: politikusokat, a papságot, a szellemi munkát végzők seregét a nyomdászokig bezárólag. A fizikai megsemmisítés magában foglalta a kulturális megsemmisítést is. Az értelmiséget bebörtönözték, majd bármi ítélkezés nélkül kivégezték, nehogy a külföld tudomást szerezzen a népirtásról. Diplomáciai körökbe természetesen eljutottak a hírek, de az illetékesek jobbnak vélték hallgatni.
Az Igazságügyi Minisztérium beleegyezésével a török börtönökben raboskodó közbűntényesekből és cserkesz meg kurd harcosokból különítményeket szerveztek, akik a konvojokat fosztogatták, a kitelepítetteket halomra gyilkolták. Összesen 300 konvoj szállította a deportáltakat a szíriai sivatagban felállított sátortáborokba. Az anatóliai és egyéb falvakban megmaradt férfiakat a helyszínen gyilkolták le a különítmények, a nőket, gyermekeket gyalog, sokszor a sínek mentén terelték a számukra kijelölt táborok felé. A „természetes kiválasztódás” olyan arányú volt, hogy e gyalogos menetoszlopok 15–20 százaléka érkezett csak célba, a többiek útközben haltak meg éhségtől, szomjúságtól, betegségtől, fáradtságtól. Az úton végig kiszolgáltatottak voltak a kegyetlenkedő különítmények, szabadcsapatok vérengzéseinek. A túlélőket a rögtönzött táborokban olyan körülmények fogadták, hogy a ragályos betegségek következtében naponta több százan haltak meg. A nők és a gyermekek közül azok élték túl a szörnyűségeket, akiket a nomád törzsek harcosai vagy a törökök elraboltak rabszolgának. Előfordult azonban olyan is, hogy a török ismerősök, szomszédok elbujtatták a menekülésre képteleneket, saját biztonságuk kockáztatásával. A menekülésre csak a keleti határok mentén élők gondolhattak, főként a Kaukázus hegyvidéke nyújtott erre lehetőséget.
Az ellenállás ritka kivételnek számított. Van városában a környék falvaiból odamenekültek segítségével sikerült 1915. április 20-tól május 16-ig, az orosz cári seregek megérkezéséig ellenállni, majd a lakosság a hegyekbe menekült. A Fekete-tenger déli partvidékén három város az örmények tömeges vízbefullasztásáról lett hírhedtté. A nyári hónapokban már a teljes örmény népesség úton volt a kényszermunkatáborok, a sivatagi táborok vagy a kivégzőhelyek felé, Konstantinápoly és Szmirna örmény lakossága egy részének kivételével, mert a hatóságok szerint a kegyetlenkedések esetleg részvétre hangolták volna a polgári életformát és kultúrát elért városi lakosságot.
A holttestek – az áldozatok hatalmas száma miatt – temetetlenül maradtak. A hegyvidékek barlangjai azért váltak a tömegmészárlások színhelyeivé, mert a bejárat ellenőrzése miatt menekülésre nem nyílt alkalom és kevés számú fegyveres a fegyvertelenek sokaságával tudott végezni. Kedvelt kivégzési mód volt a vízbefojtás, amikor tizesével összekötözték az áldozatokat és a közeli folyókba dobták a menekülésre képteleneket. Az Eufrátesz és a Tigris folyók ily módon sokezer örménynek a holttestét vitték-görgették a tenger felé.
Később a törökök is elítélték
Több mint 1 millió örmény, főként öregek, nők, gyermekek indultak el áprilistól szeptemberig a táborok felé, de legtöbbjük a biztos halál felé menetelt. A belügyminiszter, Talat pasa, aki a deportációt irányította, s annak minden részletét ismerte, 1916. február 22-én rendelte el az Anatóliában még életben maradt vagy a táborokban tengődő örmények likvidálását. Ez volt a népirtás második szakasza. 1916. júliusa és decembere között a Deiz ez-Zor nevű, sivatagi gyűjtőtáborban közel 200 ezer örményt gyilkoltak meg a Különleges alakulat főként csecsenekből álló csapatai, a lőszerrel való takarékoskodás miatt szúró-vágó fegyverekkel. Hakki tábornok jelenlétében 1916. október 24-én kétezer árva gyermeket kötöztek össze kettesével és lökték be őket az Eufrátesz folyóba. Néhány hét múlva az Eufrátesz mentén létrehozott táborok teljesen kiürültek. Ezzel az örmény nép kálváriája nem szűnt meg, de a nagy üldözés ideje lezárult. Közel 1,3 millióan haltak meg, összesen hétszáz-ezren maradtak életben. Konstantinápolyban nyolcvanezren, Szmirnában tízezren, az Aleppo–Homs–Damaszkusz-vonalon százezren.
A török hatóságok a népirtást a háború után jobbnak látták elítélni, inkább kül-, mint belpolitikai okok miatt. Az első per 1919. február 5-én kezdődött Konstantinápolyban, a fővádlott Kemal bej többezer örmény életét oltatta ki. A halálos ítéletet április 10-én hajtották végre nyilvánosan, tízezres tömeg jelenlétében, amely ártatlan mártírként ünnepelte a véreskezű alprefektust. A következő perben (1919. április 28-július 5.) Talat pasa, Enver pasa ifjútörökök és társaik felett mondták ki a halálos ítéletet távollétükben. A perek valójában az igazságszolgáltatás megcsúfolásának bizonyultak. Az elítéltek azonban nem kerülhették el sorsukat. A Nemesis nevet viselő örmény kommandó bosszúból előre eltervezett gyilkosságokat hajtott végre: 1921. március 15-én végzett Talat pasával Berlinben, Enver pasát pedig a Vörös hadsereg örmény osztaga likvidálta 1922. augusztus 4-én Tadzsikisztánban. Kevesen álltak ki az örmények mellett, közéjük tartozott a nagy világégésben folyamatosan semlegességre törekvő XV. Benedek pápa (1914–1922).
XV. Benedek először 1915. december 8-án szólt az örményeket sújtó üldözésekről, népirtásról. A megmenekültek hálából 1921-ben Konstantinápoly egyik terén a pápának szobrot emeltek.
TÖRÖK JÓZSEF
2015/14
