A műanyagokat vagy abból készült használati eszközöket nagyrészt tartósságuk, vegyszerekkel, fénnyel és mikrobákkal szembeni ellenálló-képességük teszi vonzóvá. Az elmúlt évtizedek műanyag-centrikus világot teremtettek, de egyre világosabbá válik, hogy a hulladékkezelés okán egyre nagyobb környezeti gonddal kell szembenéznünk. Pozitív tulajdonságaik riasztó problémává válnak, ha újrahasznosításuk, lebomlásuk vagy környezeti, egészségügyi hatásuk kerül szóba.
A plasztik-problematika rengeteg összetevőből áll; mindezeket egyszerre vizsgálni képtelenség. A Kaliforniai Egyetem San Diego-i kampuszának kutatócsoportja kifejezetten a ruházati termékek jelentette kihívás tényezőit szerette volna felderíteni a PLOS ONE tudományos folyóirat új számában.
A divat területén a kőolaj-alapú műanyagok (műszálak) dominanciája az 1990-es évekre vált nyilvánvalóvá. 2020-ban 59,7 millió tonna műszál készült, ez az alapanyag-iparág 62,5 százalékát jelentette. A műszálas ruházati termékek nemcsak (mostanság igen rövid) életciklusuk végén, hanem már mosás alkalmával is műanyag szálakkal, mikroműanyagokkal árasztják el a szennyvizeket, végül pedig az óceánokat. A környezettudatosság jegyében lebomló vagy újrahasznosítható alapanyagú alternatívákkal állnak elő a gyártók – több-kevesebb sikerrel.
Korábbi kutatások igencsak eltérő eredményeket mutattak az egyes lebomlónak minősített anyagok vizsgálata során. Az egyik fő gond ezekkel a kutatásokkal, hogy zárt, tulajdonképpen laboratóriumi körülmények között tesztelték a szöveteket. A mostani kutatás ezekkel szemben lép előre: természetes és részben laboratóriumi körülmények között is megfigyelte a különböző anyagú ruhák lebomlási tulajdonságait. Ehhez mindössze egy mólóra volt szükségük, amely az egyetemtől mindössze négypercnyi autóútra volt.
A móló 31. pillérje környékén helyeztek el a víz felszínén és tíz méteres mélységben azonos méretű anyagmintákat, melyeket hétnaponta vizsgálatra kiemeltek, majd visszahelyeztek, egyes darabokat további elemzésre kiemeltek, míg a teljes lebomlott mintákat ugyanolyan anyaggal helyettesítették. A felszíni minták 231 napig, a víz alattiak 196 napon át voltak kitéve az óceánnak. Ezek után az el nem bomlott mintákat további 197 napon át egy tengervízzel feltöltött kísérleti akváriumban erodálták tovább.
A lebomlási vizsgálat során természetes anyagokat (pamut, OCO), természetes eredetű anyagokat (viszkózt, CLY), kőolaj-alapú műanyagokat (polietilén-tereftalátot, PET; valamint polipropilént, PP) és viszkóz-PET/PP (CLY/PET) keveréket használtak fel. Ezt a mintát egészítették ki egy biológiailag lebomlónak mondott, jórészt növényi alapú műanyaggal, a politejsavval (PLA), amiből számos egyszer használatos műanyag termék készül.
A tengervizes „kezelés” alkalmával a cellulózalapú anyagok (pamut, viszkóz) átlagosan egy hónap alatt biológiailag elbomlottak, többé-kevésbé függetlenül attól, hogy a felszínen, vagy a mélyben helyezték el azokat. Ezzel szemben sem a politejsavas, sem a kőolajalapú, sem a keverék anyagok nem mutatták bomlás jeleit, mindössze utóbbiak veszítettek vastagságukból, azonban eredeti for-májukat így is megtartották. A további 197 napos kezelés ugyancsak hatástalan volt.
Különösen érdekes eredmény ez a politejsav esetében, amelyet iparilag komposztálható anyagként tartanak számon. Ez rávilágít a biológiai lebomlási folyamat és a(z ipari) komposztálhatóság közötti fogalmi különbözőségre, illetve arra is, hogy a politejsav egy a szennyező anyagok közül, amely megfelelő hulladékkezelés hiányában a kőolajalapú anyagokhoz hasonlatos módon viselkedik. Bizonyos értelemben az ipari komposztálhatóság akár még reklámfogásnak is tekinthető, főleg ha összemossák a kifejezést a biológiai lebomlás fogalmával.
Dávid Tibor
