Hornung Erzsébet, az Állatorvostudományi Egyetem Biológiai Intézetének egyetemi tanára ez év augusztusában munkatársaival megszervezte a Szárazföldi Ászkarákok Biológiájának 10. Nemzetközi Szimpóziumát. Ennek kapcsán mesélt az Élet és Tudománynak erről a nagyközönség számára kevéssé ismert, de a lebontó folyamatokban igen fontos rendszertani csoportról. A latinul Isopodának nevezett kis állatok kiváló példái a szárazföldhöz való alkalmazkodás megoldásainak. Egy adott élőhelyen előforduló fajaikat és azok igényeit ismerve következtethetünk annak természetességi állapotára.

– Hogyan indult a karrierje?

– A Szegedi Tudományegyetem biológia–kémia szakán szerzett diplomával az ottani Állattani Tanszéken kaptam lehetőséget bekapcsolódni az oktatásba, kutatásba. Az ászkarákok csoportjának vizsgálatát Móczár László professzor úr bízta rám, amiért azóta is hálás vagyok. Kapóra jött az akkortájt megalakult Kiskunsági Nemzeti Park nyújtotta lehetőség, hogy Bugacpuszta területén egy komplex ökológiai kutatást indíthassunk. Ebben a lebontó élőlénycsoportok vizsgálata várt rám, ami az ászkarákok, ikerszelvényesek és az ugróvillások ökológiai szempontú kutatását jelentette. Ennek során döbbentem rá, hogy – az ott legelésző szürkemarhákhoz képest – állatkáim szemszögéből a monotonnak tűnő gyep mennyire eltérő mikroélőhelyeket rejt, mennyire heterogén, amit a gerinctelenek akár napszakosan vagy évszakosan is másként használnak ki. Mondhatom, hogy innen indult ökológiai szemléletmódom tudatos alakítása, amiben mesterem, csoportunk létrehozója és vezetője, Gallé László professzor nagy hatással volt rám. A területet „megörökölték” a fiatalok, így most is folyik a kutatás Bugacon. A magyarországi hosszú távú ökológiai kutatások keretében kapcsolatba kerültünk a puszta túloldalán, a híres borókásban dolgozó ELTE-s kollégákkal, ami tovább bővítette ismereteinket egy komplex homoki ökoszisztéma működésének megértésében.

Én végül megragadtam az ászkarákok populációs szintű vizsgálatánál, ezen belül is a szaporodási stratégiáik feltárásában, megértésében mélyültem el. Ezt módom volt itthon és külföldön, főleg a Mediterráneumban is tanulmányozni.

– A nagyközönség keveset tud az ászkarákok csoportjáról.

– Az egész csoport, amit Isopoda tudományos néven illetünk, tengeri eredetű. A szárazföldet a tengerparton keresztül fokozatosan hódították meg. Manapság gyakorlatilag minden élőhelytípusban előfordulnak – a tengerparttól a magas hegyekig vagy éppen a sivatagokig. Ehhez megfelelő alkalmazkodásra, adaptációra van szükségük, ami megnyilvánul a kültakarójuk alakulásában, élettani jellemzőikben és viselkedésükben is. A legfontosabb környezeti tényező számukra a kiszáradás elkerülése. Ezért leginkább este, éjjel aktívak, és nedves, párás mikroélőhelyeken csoportosulnak, legyen az egy kidőlt fatörzs, kődarab, vastag avar vagy éppen egy pince (van olyan fajuk, amely ennek kapcsán kapta a „pincebogár” elnevezést). Ennek az alkalmazkodásnak morfológiai, fiziológiai értelemben kulcstényezője a külső testtakarójuk, kutikulájuk változatos alakulása, ami teljesen eltér a víziekétől. Például hátoldali felszínükön különböző érzékelőserték és idegvégződések lehetnek. Tengeri rokonaiknál nem találunk ilyeneket. A szárazföldhöz való alkalmazkodásuk során a vízi kopoltyúról a levegőből való légzésre kellett átállniuk, amire a potrohuk hasi oldalán lévő, az élő állatokon fehér foltokként megjelenő tracheális szerveket használják.

  A légzés és a kültakaró mellett kulcsfontosságú a szaporodásuk is. Ebben nagy előnyt jelent az, hogy a rákokon belül abba a csoportba tartoznak (Peracarida), ahol szaporodáskor a nőstények a hasi oldalon egy költőtáskát hoznak létre. Ebben fejlődnek a megtermékenyített peték (tojások) lárvává, majd egy 6 pár járólábbal jellemezhető, az úgynevezett manca stádiumot elérve hagyják el az anyaállatot. Ez a szárazföldieknél teljesen zárt, folyadékkal teli, ami megvédi az utódokat a kiszáradástól, sőt, még táplálékot is jelent számukra. A manca rövidesen megvedlik, kialakul a jellemző 7 torszelvény a hét pár, azonos alkotású járólábban. Egyébként egész életük során vedlenek, különben nem tudnának növekedni a meszes külső páncél miatt.

– Kutatócsoportjuk kifejlesztett egy módszertant, amivel az Isopodák segítségével minősíteni lehet a különböző élőhelyeket zavartságuk, természetességük szerint.

– Egy ökoszisztéma szintű megközelítéssel a hazai fajokra dolgoztuk ki ezt a rendszert. Egy-egy élőhelyen felmérjük az ászkák együtteseinek faji összetételét, majd – ismerve a fajok ökológiai igényeit, élőhely-preferenciáját, érzékenységét – egy pontrendszerrel minősíteni tudjuk az adott fajokat és az élőhelyet egy természetességi–zavartsági skálán. Vannak olyan fajok, amelyek nagyon érzékenyek a környezeti változásokra, a zavarásokra, és eltűnnek kedvezőtlen hatásokra. Más fajok jól tolerálják például a városi élőhelyeket is. A legjobb példa talán a valószínűleg mindenki által ismert gömbászka, amely kozmopolita, tehát az egész világon és nagyon sokféle élőhelyen előfordul. Az ellentéte ugyanebbe a szűk rokonsági körbe, genuszba tartozó rokon faj, ami hazánkban például az ócsai lápon, csak a nagyon nedves helyeken, néha szinte a vízben él. Ragaszkodik a nedvességhez, magas páratartalomhoz, mivel vékony a kutikulája, nem tud jól védekezni a kiszáradás ellen, azaz egy élőhely-specialista faj. A két véglet között sok-sok különböző lehetőség van. Mindezek alapján rendszerünket használva minősíteni lehet az élőhelyeket, véleményt lehet mondani azok természetességéről. Az ászkarákok elég könnyen gyűjthetők, nagy a helyhűségük, nem nagy a mozgáskörzetük. Azaz ha ismerjük egy adott élőhely faji összetételét, akkor annak alapján tudunk a természetvédelem számára is hasznos információkat adni.

– Nemrégiben az Ön irányításával rendeztek meg Budapesten egy nemzetközi, egyben jubileumi tudományos találkozót.

– Igen, augusztus 27. és 30. között volt a szárazföldi ászkák biológiájával foglalkozó X. nemzetközi szimpózium, amit most először szerveztünk meg Budapesten. A rendezvényre háromévente kerül sor – az eddigieket is főleg Európában tartották. Ebből adódik, hogy legnagyobb számban európaiak vesznek részt rajta, de volt indiai, iráni, tunéziai, brazil és amerikai előadónk is. A konferenciasorozat kifejezetten a szárazföldi ászkarákokra fókuszál, tehát az Isopoda csoporton belül az Oniscidea alrendre. Sokféle aspektussal foglalkoztunk: a rendszertantól, szisztematikától az evolúciós változásokon keresztül a morfológiáig, az élettanig vagy a növénytermesztésben való felhasználhatóságukig sokféle probléma előkerült. Például egy finn kolléga, aki nem célzottan ászkarákokkal foglalkozik, hanem általában talajbiológiával, egy áttekintő ismertetőt adott a talajállatok és az ökoszisztéma-szolgáltatások kapcsolatáról. A Wolbachia baktériumról is érdemes szót ejteni. Rovarokban fedezték fel, de kiderült, hogy ászkákban is él, és megváltoztatja azok nemét: hatására a hímek szaporodásra alkalmas nőstényekké válnak.

– A ’80-as években Olaszországban megtartott konferenciához fűződik egy érdekes anekdota.

– Még kezdő kutatóként kaptam hírt arról, hogy Olaszországban szervezik a második ilyen szimpóziumot. Akkoriban meglehetősen nehéz volt a vasfüggöny mögül utazni. Tudományos célból kaphattunk szolgálati útlevelet, de ezzel olyan kevés pénz járt, hogy Bécsben az egyik pályaudvarról a másikra alig tudtam átutazni belőle. Úgyhogy ez a legrosszabb emlékeim közé tartozik, de maga a szimpózium nagyszerű volt. Az olasz kollégák, szervezők felajánlották a kelet-európaiaknak, hogy minden költségüket megtérítik – végül így vehettünk részt a konferencián. Mint kezdőnek nagyon fontos volt nekem, hogy az addig csak a nagyon nehezen megszerzett cikkekből ismert kutatókkal személyesen is találkozhattam, kapcsolatot teremthettem. Ez a későbbi pályafutásomra is nagy kihatással volt – azóta is kapcsolatban állok azokkal, akik még élnek és számítanak a szakmában.

BAJOMI BÁLINT

2017/37