Az, hogy úgy érezzük, elborít minket a szeméthalom, nem véletlen: évről évre egyre több hulladékot termelünk – még ha a növekedés ütemét talán sikerült is lelassítanunk. Azt is elértük, hogy most már egyre nagyobb az igény a hulladékaink, szelektív gyűjtésére. Ez az igény ma már a nagy cégeknél, irodaházaknál is felmerül – ebben segít nekik a Recobin, amelynek alapító tulajdonosával, Ferenczi Attilával beszélgettünk.
– Honnan indult a Recobin, hogyan került a szelektív hulladékgyűjtés a cég fókuszába?
– Környezettudományi szakos hallgatóként volt egy szervezetünk, a Környezettudományi Klub. Mi ebben a klubban azt gondoltuk, hogy meglehetősen ésszerűtlen, hogy tanulunk a környezetvédelemről, de egy olyan alapvető dolog, mint a szelektív hulladékgyűjtés nincs jelen az ELTE-n. Fejünkbe vettük, hogy megcsináljuk, hogy legyen. Az ELTE Hallgatói Alapítványával közösen létrejött egy pilot-projekt, aminek a keretében az ELTE Lágymányosi Kampuszán – ahol 6000 hallgató tanult akkoriban – megszerveztük a szelektív hulladékgyűjtést. A tojáshéj még ott volt a fenekünkön, nem tudtuk ezt az egészet lekeretezni, de rátapintottunk egy fontos problémára: az első lépés az, hogy legyen elegendő mennyiségű, a felhasználók által könnyen elérhető szelektív kuka.
Kicsit partizán módon indult a dolog: kihelyeztük ezeket a kukákat, és megnéztük, hogy mi lesz. Gyakorlatilag mindenféle oktatási tevékenység nélkül, minimális tájékoztatással azonnal elkezdett működni a rendszer. Elkezdték használni a hallgatók, elkezdték használni az oktatók, elkezdték használni a takarítók. Az első és legfontosabb visszajelzés a takarítói oldalról érkezett, hogy „Úristen, nem keletkezik annyi szemét” – tehát nem keletkezik annyi kommunális hulladék, amely egyébként utána a fővárosból vagy a rákospalotai hulladékhasznosító műbe, vagy pedig a pusztazámori hulladéklerakóra kerül. Nem kellett annyi kommunális kuka a kimenetnél, hanem az az anyag, amit külön szelektíven gyűjtöttünk, onnantól kezdve ment újrahasznosításra.
– Azért ezek nem átlagos szelektív kukák voltak – mi volt bennük az újítás?
– A nagy ötlet az volt, hogy kartonból, 99 százalékban újrahasznosított anyagból készíttettük a kukákat. Nagyon-nagyon sokan megkérdezték tőlünk, „De hát mennyi ideig fogja az bírni?” Múlt héten jártam az ELTE BTK kampuszán az Astorián, és találkoztam 2004-ben gyártott szelektív kukáinkkal. Senki nem mondta volna meg 2004-ben, hogy abból a szortimentből amit legelőször rendeltünk, 2022-ben egy kuka vissza fog köszönni – de visszaköszönt. És az még egy régebbi, gyengébb konstrukció volt.
A mai napig sokan félnek ettől az anyagtól, pedig jó 50 ezer kukánk biztos, hogy felhasználóknál szolgál már a termékeink közül, és nem kaptunk negatív visszajelzéseket. Tisztán tartható, jól használható, funkcióját ellátja, intézményi irodaházi környezetben is megállja a helyét.
A papír, a cellulóz nagyon jó, tartós anyag, méltatlanul alulértékelt, és nagyon sok mindenre használható. Lebomlik, tehát a környezeti láb-nyoma gyakorlatilag a nullához konvergál. Abból indulunk ki, hogy a cipősdobozunk, a tojástartók és az egyéb dobozok az első használat után megadják magukat – ez azonban konstrukciófüggő. Léteznek ma már olyan innovációk, például méhsejtszerkezetű merevítések, amelyek segítségével a kartonból készült tárgyak stabilitása és teherhordóképessége vetekszik például a hungarocellből, műanyagból készültekével. Gondoljunk arra, hogy Shigeru Ban, a híres japán építész egész épületeket készít papírból, kartonból!
– Hogyan folytatódott tovább a Recobin története?
– Az ELTE-n a szelektív hulladékgyűjtés beindult, aztán már nélkülünk folyt tovább – én pedig a saját utamat kezdtem járni, dolgoztam a Hulladék Munkaszövetségnél, a WWF-nél, jártam külföldön. Ezek mellett az egész kukatörténet gyakorlatilag hat évre kikerült az életemből. Hat évig állt a fiókban, néha elővettük, hogy ezzel kéne valamit kezdeni, de nem kezdtünk vele semmit .
2012 decemberében az EIT (Európai Innovációs és Technológiai Intézet) KIC (Knowledge Innovation Center) altagozata meghirdetett egy üzleti ötletversenyt. Ez az elsők között volt Magyaroszágon – akkor még abszolút nem volt jelen az, amit ma úgy hívnak, hogy startup-ökoszisztéma. Nem voltak startup cégek, illetve természetesen voltak frissen induló, nagy növekedési potenciállal rendelkező vállalkozások, csak nem úgy hívták magukat. Erre az üzleti ötletversenyre én felkészültem, és megnyertük. Így indult világkörüli útjára 2012 decemberében a Recobin. 2013-ban céget alapítottunk, és meg is keresett minket egy kockázatitőke-befektető, hogy annyira jó ez az ötlet, hogy befektetnek a cégbe. Mi nagyon boldogan elfogadtuk ezt a lehetőséget. Igen ám, csak mivel természettudományos háttérrel jöttem, igazából nem tudtam, hogy hogyan kell valójában céget irányítani, folyamatokat menedzselni, értékesíteni, építkezni – de, gondoltam, majd menet közben megtanuljuk. Na, ennek nagyon csúnya vége lett. Elköltöttük ezt a pénzt, anélkül, hogy érdemi bevételt termeltünk volna két év alatt.
A küldetéstudatunk, hogy megreformáljuk a belvárosi szelektív hulladékgyűjtést, nagyon erős volt. Például azt terveztük, hogy teherkerékpárokkal fogjuk elszállítani a belvárosi szórakozóhelyeknek a szelektív hulladékát. De a gazdasági összetevőkről, amik ahhoz kellenek, hogy egy ilyen ötlet működjön, hogy mitől lesz élet-képes egy üzleti modell, miért fontos egy piackutatás, azt, hogy hogyan kell jól marketingelni, hogyan árazzuk be azt a tevékenységet amit végzünk, hogy az megérje az ügyfélnek is – ezekről semmit nem tudtunk. És nem is volt senki, aki megtanítsa.
– Hogyan lett aztán mégis sikeres a vállalkozás?
– A csapat többször változott, többször újra kellett terveznünk az egész működést. Ekkorra a kartonkukáknak már lényegesen fejlesztett, jobb változatát használtuk, gyakorlatilag egy másik terméket hoztunk létre.
Hittem a termékben és abban, hogy a környezetbarát szelektív kuka képes segíteni a paradigmaváltást az intézményi szelektív hulladékgyűjtésben. Két évig a tartalékaimat éltem fel, és ez a két év arról szólt, hogy összeálljon egy komplex koncepció, ami a kuka mellett egy sor szolgáltatást – oktatást, elszállítást, tanácsadást is magában foglalja, és amelyet elsősorban kereskedelmi ingatlanokra (irodák, irodaházak) fejlesztettünk ki. Ezzel egy időben történt egy változás a kockázatitőke-befektető oldalán, megjelent egy másfajta szellemiség, egy újfajta vezetés, akik felismerték, hogy ez egy jó termék, egy jó koncepció, ebből lehet egy jó történetet építeni – sőt, történetet kell építeni, de ami hiányzik: az menedzsment-skill. Kaptam egy olyan embert magam mellé, akivel a mai napig, ma már mint társként tudunk együttműködni, és aki sokat segített abban, hogy azokat a hiányzó képességeket, amikre a cégvezetéshez szükség volt, megszerezzem. És akkor egyszer csak elkezdett működni, jött egy megrendelés, aztán jött egy nagyobb, aztán egy még nagyobb és így tovább. 2022-ben ott tartunk, hogy bárhova megyek találkozom a kukával, és Budapesten több mint 60 helyszínen szolgáltatunk.
– Változott-e közben az üzleti profil?
– Azt találtunk ki menet közben, hogy pusztán a kukának az értékesítése nem ad folytonos és kiszámítható bevételt. Nem nagy az árrés, ez nagyon fontos – sokat lehet belőle gyártani, de nagyon sokat kell belőle eladni ahhoz, hogy megérje.
Az új szemlélettel megjelent az is, hogy ne csak önmagában a kukát áruljuk – bár oktatási intézmények és cégek folyamatosan rendeltek kisebb mennyiségeket – hanem próbáljuk meg rend-szerben árulni. Itt jött képbe az „ökoszisztéma-analízis”, megnéztük, hogy kik a szereplők, és kiknek „fáj” legjobban, hogy nincsen szelektív hulladékgyűjtés. Így találtuk meg az irodaházakat, amelyek mint önálló „élőlények”, organizmusok működnek a városban, teljesen autonóm módon döntenek a működésük egyes elemeiről. Sikerült meggyőznünk egy ilyen irodaházat arról, hogy adják át nekünk a hulladék-kezeléshez kapcsolódó feladatokat. Megszerveztük a beltéri szelektív hulladékgyűjtést, tartottunk oktatást, helyben rendezzük a hulladékot, a szelektív hulladékot pedig helyben tovább osztályozzuk. Átalakítjuk a kukatárolót egy hulladékgyűjtő ponttá, ahol 13 frakciót különböztetünk meg – lényegében anyagában újrahasznosítható módon adjuk át a következő szereplőnek.
Képesek vagyunk egy ilyen rendszerrel – tehát oktatással, szelektív kukákkal, helyszíni hulladékmenedzsmenttel, az ehhez kapcsolódó elszállítás megszervezésével – annyira lecsökkenteni a kommunális hulladéknak a mennyiségét, hogy a szolgáltatási díjunkkal együtt az épület hulladékkezelésre vetített a költsége nem fog változni. Hogy pontos számokat mondjak: a lerakóra vagy égetőre kerülő kommunális szemét mennyiségét akár 25-30 százalékára tudjuk mérsékelni egy jól működő rendszernél. Büszke vagyok arra, hogy a mai napig nem ismerek más olyan rendszert, ami erre a hatékonyságra képes. Ez bőven meghaladja az Európai Uniós irányszámokat, amely a 65 százalékos újrahasznosítási rátát ír elő 2035-re. Mi 70-75 százalékkal dolgozunk, tehát azt mondhatjuk, hogy mi már mi most 2035-ben vagyunk.
– Vajon másnak miért nem sikerül ilyen jó arányokat elérnie?
– A legtöbb szakmabeli inkább egy-egy területre koncentrál. Az egyes hulladéktípusokhoz, az egyes hulladékáramok újrahasznosításához ért, például a veszélyes hulladék kezeléséhez, szállításához, kereskedelméhez vagy ártalmatlanításához. Ezek önálló diszciplinák, sok esetben egyébként önálló cégek vagy önálló divíziók cégeken belül. Olyan cég, aki ezzel a ’multi-stakeholder’ szemlélettel, minden szereplő a szempontját megértve egyszerűen el tudja magyarázni, hogy te mint dolgozó, vagy az adott intézmény dolgozója hogy fogj ennek neki, milyen előnyeid származnak belőle, hogyan működtesd, olyan nem nagyon létezik.
Sokan elkezdik, és belebuknak, mert nem látják át egyből – ahogy mi sem láttuk át – hogy egy épület az olyan ökoszisztéma, amiben a teljes működési, a teljes szereplői vertikumot ismernem kell ahhoz, hogy létre tudjak hozni egy új és hatékony rendszert, hiszen egy olyan dologról beszélünk, amely mindenkit érint. Az épület egy „élőlény”, a szelektív hulladékgyűjtéssel, a hulladékpont kialakításával egy új szervet, egy új kiválasztószervet illesztünk be. Ennek be kell illeszkednie, hozzá kell kapcsolódnia minden máshoz, mert ha valamelyik másik szervvel, a rendszer egy másik elemével nem tökéletes a kapcsolódás, akkor a „műtét” nem lesz sikeres.
– Van igény egyébként ezekre az „új szervekre”?
– Éppen most fejlesztünk egy toolkitet, egy eszközkészletet, kifejezetten oktatási intézmények, iskolák részére, amely arról szól, hogy hogyan szervezd meg a saját szelektív hulladékgyűjtésedet ön-állóan, jól. Jelenleg nincs ilyen országosan bárhol alkalmazható, komplex ’multi-stakeholder’ szemléletű iránymutatás, mi hamarosan ingyenesen elérhetővé tesszük ezt. Az ötlet onnan jött, hogy három évvel ezelőtt megkeresett egy középiskolás diák, Kovács Domokos, aki a saját gimnáziumában, Pilisvörösváron szerette volna a szelektív hulladékgyűjtést megszervezni. Ő azóta ENSZ magyar ifjúsági nagykövet lett. Ő odáig vitte ezt a projektet, hogy egy hónappal ezelőtt egy New York-i általános iskolában kartonkukákkal szervezte meg a szelektív hulladékgyűjtést. A lelkes diákok kifestették a kukákat, ő pedig adott hozzá egy módszertant.
– Magának a szelektív hulladék-gyűjtésnek mennyire változott a megítélése az elmúlt években?
– Én lennék a legboldogabb, ha látnék ezzel kapcsolatban mérést, kutatást, de nem tudok ilyenről, csak a saját tapasztalataimról tudok beszélni. 16 éve tartok előadásokat ezzel kapcsolatban, és azért még a mai napig nagyon sokan vannak olyanok, akik úgy gondolják, hogy „úgyis összeöntik”, mert ő látta. Biztos volt ilyen, nem tagadom, de az biztos, hogy a mi rendszerünkben nem fordul elő. Azért nem fordulhat elő, mert a szépen elkülönítetten gyűjtött hulladék az érték, másodnyersanyag. Az visszakerül egy körforgásba.
Azt kell, hogy megértsük, hogy a műanyagzacskó égetőben való hasznosítása nem sokban különbözik ugyanakkora mennyiségű benzinnek az elpöfékelésétől. Ha lerakóra, vagy rosszabb esetben a természetbe kerül, akkor aprózódni fog, mikroműanyagként végzi, bekerül egy folyóba vagy valamilyen élő szervezetekkel teli körforgásba. Mind a két folyamat káros, mind a kettő a körforgásnak a dinamikus egyensúlytól való eltérését jelenti. Nekem az a küldetésem, hogy ebbe a dinamikus egyensúlyba próbáljam visszaterelni ezeket a folyamatokat amennyire lehet. A föld alá már nem tudjuk kőolajként visszapumpálni a műanyagokat, azért viszont tudunk tenni, hogy a lehető legkésőbb jussanak ki például a légkörbe vagy a hulladéklerakóba. A végső megoldás pedig mindenképpen az lesz, hogy csökkenteni kell annak a sok hulladéknak a mennyiségét, amit évről évre megtermelünk.
P. B.
