A nagy népvándorlás korában, a VI-VIII. században indult meg a szlávok széttelepedése a Visztula és a Dnyeper közének Kárpátoktól északra eső területéről a kelet-európai sztyeppe irányába. A keleti szláv törzsek a Svédország déli részéről érkező varég – viking – népcsoportból kiemelkedő Rurik-dinasztia uralma alatt a IX. században alakították meg a Kijevi Rusz nevű államot, amelyik felvette a bizánci kereszténységet. Mind az ukránok, mind a belaruszok, mind az oroszok igényt tartanak annak örökségére, valahogy úgy, mint a Karoling Birodalomra annak utódállamai.

A mai Belarusz és Oroszország egy politikai és gazdasági közösség része, Ukrajna viszont elfordult ettől a közösségtől és euroatlanti integrációra törekszik. Az orosz politikum hosszú idő óta megkérdőjelezi az önálló ukrán nép létezését is. Ukrajna szuverenitásának e megkérdőjelezése 2014 óta súlyos területi konfliktusokhoz, 2022 februárjában az orosz–ukrán háborúhoz vezetett. Putyin orosz elnök követelései között immár azt is megfogalmazta, hogy Ukrajna soha nem lehet az Észak-Atlanti Szerződés Szervezete, a NATO tagja, és a NATO Közép-Európából húzódjon vissza a hidegháború utáni határokra.

Keleti szlávok különválása

A Kijevi Ruszt a XIII. század első felében a mongol hódítás számolta fel véglegesen. A helyén létrejövő mongol kánság, az Arany Horda a XV. század elejéig kezelte vazallusként a széttagolódott szláv fejedelemségeket. A területi széttagolódással megindult a keleti szlávok differenciálódása is, először a nyelvi-kulturális megkülönböztető jegyek erősödtek meg, majd a teljes nyelvi különválás következett be. A keleti szláv csoportok végérvényesen több részre szakadtak, megjelent az ukrán, a belarusz és az orosz identitás.

Az ukránok etnogenezisében fontos szerepet játszanak a kozákok is: szökött parasztok a sztyeppe északi feléből, akik annak déli, lakatlan részén telepedtek le és egészen a XVI. század közepéig szervezetlen katonai erőt képviseltek. Ezt a létformát az önvédelmi célok alakították ki. Kezdetben inkább foglalkozás volt, nem pedig elkülönült társadalmi kategória. A katonáskodást életcéljuknak tekintették, ami által anyagilag és társadalmilag megpróbáltak felemelkedni.

A XVI. század közepétől a kozákság egy része a lengyel királyok szolgálatába állt, jogokat és privilégiumokat szereztek a lengyel társadalmon belül, a kozákság tehetős rétege jelentőségét és anyagi helyzetét tekintve a nemesség közé tartozhatott volna, de a nemesi címet garantáló kiváltságlevelet mégsem kaptak. Az ebből adódó társadalmi feszültség vezetett 1648-ban felkelő mozgalomhoz Bohdan Hmelnickij vezetésével, amelyhez a parasztság egy része is csatlakozott. Saját erejükben bízva, majd külföldi segítséget is kérve, Hmelnickij 1654-ben végül, egyéb lehetőség híján, Moszkvával kötötte meg a perejaszlavi egyezményt. A kozákok számára ez azt jelentette, hogy a lengyel fennhatóságot az orosz kötelék váltotta fel, amiért cserébe Moszkva azt ígérte, megvédi az ukrán területeket a lengyel államtól, a Rzeczpospolitától és más ellenségeitől. A hetman az orosz cár vazallusának tekintette magát, de szuverén kormányzást gyakorolt. Hmelnickij halála után azonban megkezdődött a hetmanátus fokozatos visszaszorítása, majd 1774-ben pedig végleges felszámolása és teljes beolvasztása az orosz közigazgatási rendszerbe.

Ezzel szinte egy időben az 1792-es iasi békével Oroszország véglegesen megszerezte a Fekete-tenger északi partvidékét és a Krím-félszigetet, felszámolva a Krími Kánságot. Ettől az időszaktól a krími kitötőváros, Szevasztopol mind a mai napig az orosz flotta bázisa a Fekete-tengeren.

Feldarabolva és beolvasztva

A Rzeczpospolita feldarabolásával a XVIII. század végére az ukrán területek immár a Habsburg Birodalom és az Orosz Birodalom között oszlottak meg. A nemzeti eszme kialakulása szempontjából a galíciai ukránok játszották a fontosabb szerepet, amiben közrejátszott nemcsak a Habsburg Birodalom toleránsabb hozzáállása a nemzetiségekhez, hanem az Orosz Birodalom egyre fokozódó elnyomó politikája is. A XIX. század elején a nyelv vált a nemzeti ébredés egyik, ha nem a legfontosabb hajtóerejévé. Ezt a nyelvi alapon meginduló nemzeti ébredést helyezték politikai alapokra a XIX. század második felének gondolkodói.

Az első világháború az orosz-országi nemzetiségi mozgalmakra élénkítően hatott, beleértve a már politizálódott ukrán mozgalmat is. A függetlenségre törekvő két államalakulat, a Kijev központú Ukrán Népköztársaság és a Lemberg központú Nyugat-Ukrán Népköztársaság 1919. január 22-én még kimondta az egyesülést, de ez sem akadályozta meg, hogy a bolsevikok által Harkivban kikiáltott Szovjet-Ukrajna fokozatosan el ne nyelje ezeket a területeket, melyek végül beleolvadtak az 1922 végén megalakult Szovjetunióba. Mindhárom szovjet alkotmány (1924, 1936, 1977) és a szovjet-ukrán alkotmányok is tartalmazták a szecesszió (szabad kiválás) elvét, azonban ennek realitása soha nem volt.

A szovjet időszak után

A Szovjetunió széthullásával (1991) a független Ukrajna ezen határok között Európa második legnagyobb kiterjedésű állama lett (Oroszország után, amelyik azonban két kontinensen terül el). Ukrajna volt az első olyan szovjet utódállam, amelyik a NATO-val együttműködési megállapodást kötött, csatlakozott a Partnerség a Békéért programhoz, aláírta a Megkülönböztetett Partnerségi Kartát, részt vesz a NATO katonai misszióiban. Mérföldkövet jelentett 1997-ben a madridi csúcson a NATO és Ukrajna megkülönböztetett partnerségéről szóló karta aláírása, amelynek eredményeképpen megalakult a NATO–Ukrajna Bizottság. 2020-ban Ukrajna – Ausztrália, Jordánia, Georgia (Grúzia), Svédország és Finnország után – csatlakozott a 2014-es walesi NATO-csúcson létrehozott kibővített partnerség programhoz.

A függetlenedés után Ukrajna lemondott a területén levő atomfegyverekről, amiért cserébe a Budapesti Memorandumot aláíró három atomnagyhatalom,

Oroszország, az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság, majd később a támogató nyilatkozatot kiadó Kína és Franciaország garantálták Ukrajna, Belarusz és Kazahsztán területi integritását. 1995- ben a felek aláírták az orosz–ukrán barátsági szerződést, amely magában foglalta egymás területi épségének tiszteletben tartását is. Oroszország és Ukrajna a fekete-tengeri haditengerészeti flotta megosztásáról is megállapodott 1997-ben, amit 1999-ben ratifikált a két parlament. Az orosz haditengerészeti flotta bázisa szerződéses alapon azonban továbbra is Szevasztopol maradt a Krím-félszigeten az erről aláírt szerződéssel (1996) és a harkivi paktummal (2010). Az utóbbi esetleges felmondásának megakadályozása volt az elsődleges oka, hogy 2014- ben Oroszország megszállta a Krím-félszigetet.

Miután 2013 őszén kiderült, hogy Ukrajna nem fogja az Európai Unióval aláírni a társulási megállapodást és a szabadkereskedelmi egyezményt, Kijevben, majd országszerte egyre erősödő tiltakozások kezdődtek. 2014. február 21-én az akkori ellenzék megállapodást írt alá Viktor Janukovics államfővel a válság kezeléséről, de másnap, február 22-én Janukovics váratlanul elmenekült az országból. Röviddel ezután Oroszország bekebelezte a Krím-félszigetet, Ukrajna két keleti megyéjében, Doneckben és Luhanszkban pedig hibrid hadviselés bontakozott ki. Az utóbbi kezelésére születtek meg az úgynevezett minszki megállapodások. 2022. február 21-én Putyin orosz elnök beje-lentette a szakadár köztársaságok elismerését, másnap újságíróknak adott válaszában pedig kijelentet-te: „a minszki megállapodásoknak most már vége”.

Még 2014. június 6-án a normandiai Bénouville-be, a normandiai partraszállás hetvenedik évfordulója alkalmából François Hollande francia államfő meghívta mások mellett a német kancellárt, az orosz elnököt és az ukrán államfőt is, hogy megtárgyalják az Ukrajna keleti megyéiben zajló hibrid háború békés rendezésének a lehetőségét. A „normandiai négyek” javaslatára felállt háromoldalú – az EBESZ, Ukrajna és Oroszország képviselőiből álló – kontaktcsoport keretében már júniusban megkezdődtek a tárgyalások a rendezésről.

Minszki megállapodások

A tárgyalások nyomán 2014. szeptember 5-én Minszkben az EBESZ égisze alatt a normandiai négyek aláírták a dokumentumot a kelet-ukrajnai háború eszkalálódásának meg-akadályozásáról. Ez volt a Minszk 1. megállapodás, amely tizenkét pontban foglalta össze a rendezési tervet, köztük a legfontosabbak voltak az azonnali tűzszünet, annak EBESZ általi ellenőrzésének biztosítása, a foglyok azonnali feltétel nélküli szabadon bocsátása, amnesztia, törvényalkotás – beleértve az alkotmánymódosítást is – a keleti megyék különleges státusáról.

A Minszk 1. folyományaként a háromoldalú kontaktcsoport, valamint a keleti megyék képviselői szeptember 19-én ugyancsak Minszkben jegyzőkönyvet írtak alá a tűzszünet körülményeiről, aminek azonban nem sikerült érvényt szerezni. 2015. február 11–12-én Minszkben újabb nekifutásra megszületett a Minszk 2. megállapodás, amely tizenhárom pontban tovább részletezte a Minszk 1. által megfogalmazott javaslatokat: fegyverszünet, helyi választások megtartása, amnesztia minden résztvevőnek, fogolycsere, a humanitárius segélyek célba juttatásának biztosítása, Ukrajna többi területével

---

UKRAJNA HISTÓRIÁJA

A Társadalomtudományi Kutatóközpont, a Pécsi Tudományegyetem, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola és a Szegedi Tudományegyetem munkatársai által írt monográfia az ukrán nép és az ukrán államiság történetét mutatja be a Kijevi Rusztól napjainkig tudományos igénnyel, de a szélesebb olvasóközönség számára is ajánlva. Fedinec Csilla – Font Márta – Szakál Imre – Varga Beáta könyve a Gondolat Kiadónál jelent meg tavaly, az oktatásban is használható formában.

---

való szociális-gazdasági kapcsolatok helyreállítása, a választások után a határellenőrzés visszaadása Ukrajnának, az idegen katonaság és haditechnika kivonása a területről, alkotmányos reform az érintett régiók sajátos státusáról, a háromoldalú kontaktcsoporton belül külön munkacsoportok megszervezése.

A rendezés elfogadott elveit a felek eltérően értelmezték, így esély sem mutatkozott a megegyezésre. Ekkor Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter (2017 óta államfő) koncepciót dolgozott ki a minszki megállapodások politikai záradékainak végrehajtására. 2015. október 2-án a normandiai négyek vezetőinek párizsi csúcstalálkozóján bemutatta az utóbb róla elnevezett formula első változatát (amelyet az ezt követő években folyamatosan kiegészítettek a megegyezés érdekében). Ez a következő lépéssorozatot irányozta elő: alkotmányos rendelkezés a donyecki-luhanszki terület különleges státuszáról; amnesztiatörvény a régió felelős tisztviselőnek büntetlenségéről, és külön törvény a választások megtartásáról az adott területen. Az elképzelés szerint az ukrán parlament ideiglenesen, a választások megtartásának napján este hatályba léptetné a különleges jogállásról szóló törvényt, amely azután válna véglegessé, hogy az EBESZ Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Hivatala igazolja a választások megfelelőségét.

Steinmeier úgy vélte, meg kell tartani a választásokat bármilyen ellenőrzés alatt áll is a terület, s az így megválasztott vezetéssel, illetve a minszki megállapodások szerinti különleges státus megadásával integrálható a régió. Eredményre azonban ez sem vezetett. Kijev úgy tudta volna legitimnek elismerni a választásokat, ha azokat nem az oroszok katonai ellenőrzése és az általuk létrehozott helyi közigazgatás árnyékában tartják, Oroszország pedig azon az állásponton volt, hogy a katonai erők kivonása és az ukrán ellenőrzés helyreállítása azután lehetséges, hogy ezeket a választásokat helyben megrendezték, és nemzetközi szinten jóváhagyták. Németország és Franciaország a választások megtartását szorgalmazta, az Egyesült Államok pedig arra az álláspontra helyezkedett, hogy a választásokkal összefüggő politikai és technikai eljárások végrehajtása előtt biztonságos környezetet kell teremteni, aminek minimális előfeltételeként az orosz hadseregnek ki kell vonulnia a területről.

Az EBESZ ukrán kérésre még 2014. márciusában elindította speciális megfigyelő misszióját, megbízottakat küldött Kijevbe, Lembergbe, Ivano-Frankivszkba, Csernyivcibe, Odeszába, Herszonba, Dnyiproba, Donyeckbe és Luhanszkba. A minszki megállapodások nyomán kiemelt feladattá vált a tűzszüneti megállapodások betartásának ellenőrzése, amihez ellenőrzőpontot alakítottak ki az Orosz Föderáció területén is. A rendszeres és részletes jelentések tanulsága szerint a harcok intenzitása csak időlegesen csillapodott különböző időszakokban a közel nyolc év során (2014 áprilisától kezdve).

Ezen a ponton Putyin megindította a háborúba torkolló inváziót, mellyel kapcsolatban Olaf Scholz német kancellár teljes joggal fogalmazott úgy már annak kirobbanásakor, hogy ilyet hetvenöt éve nem látott Európa.

Fedinec Csilla

Társadalomtudományi Kutatóközpont

2022/11