Az 1979-ben kezdődő év madara programban a túzok korábban, 1986-ban már szerepelt. Hazánk egyik legtevékenyebb természetvédelmi civil szerveződése, a 40 éve alakult Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület vezetősége a jubileumi évre való tekintettel az egyesület emblematikus madarát, a túzokot választotta ismét az év madarának. A túzokfélék családjába 23 faj tartozik, többségük Afrikában fordul elő. Néhány faj él Eurázsiában és Ausztráliában. A túzokok a nyílt sztyeppék madarai. Általában közepes vagy nagytermetű, nehéz testű, rendkívül óvatos, kimért járású madarak, amelyek veszélyt sejtve azonnal szárnyra kapnak.

Hazánkban ma a nagy túzoknak is nevezett túzok (Otis tarda) él, népies neve a túzi és a vad póka – ez utóbbi név a pulykából alakulhatott ki. Valaha a Kárpát-medencében két másik faj is előfordult a túzokfélék családjából. A reznektúzok (Tetrax tetrax) fele akkora sincs, mint nagytermetű rokona. A XX. század elején még szórványosan fészkelt néhány helyen, így a Hortobágyon. Azóta rendkívül ritka kóborló. A galléros túzoknak (Chlamydotis undulata) mindössze egyetlen Kárpát-medencei előkerülése ismert.

Az év madara Európa legnagyobb termetű, a pulykához hasonló testméretű, annál azonban karcsúbb, kecsesebb, hosszabb nyakú és lábú madara. A kifejlett kakasok testmagassága elérheti az 1 métert, a testtömegük pedig a 16 kilogrammot, de hajdan a Kárpát-medencében lőttek 24 kilogrammos kakast is. A kakasok feje és a nyaka hamuszürke. A nászruhás kakasok fejét hosszú, fehér bajusztollak díszítik és széles begyszalaguk is feltűnő, rozsdavörös. Hátoldala élénk rozsdássárga, amelyet sűrű fekete harántsávok díszítenek. Testalja fehér. Szürke színű lába tipikus futóláb, amelyen csak három ujj található. A jóval kisebb termetű tyúkok testtömege 4-6 kilogramm, színezetük hasonló, de a melltájékon nincs rőtes színezet. Testméretéhez viszonyítva jól és kitartóan repül, eközben nyakát kinyújtva tartja. Szárnycsapásai lassúak, erőteljesek. Röptében szárnya fehérnek látszik, csak a széttárt evezőtollak feketék.  Az év madara pusztáink féltve őrzött, fokozottan védett madárritkasága.

„A túzok nemes, czímeres madár s a magyar síkságon, az erdélyi részek mezőségén az, a mi délszakon a struczmadár; …” írja Herman Ottó. A túzok Eurázsia magas füvű sztyeppéinek jellegzetes fészkelő madara volt. Egykor hatalmas elterjedési területe a Pireneusi-félszigettől az Usszuri folyóig, valamint Észak-Afrikáig terjedt ki. Élőhelyeinek felszántásával világállománya rohamosan csökken. Két alfaja ismert. Az Európában honos alfaj hatalmas elterjedési területén foltokban fordul elő, összesen hét területen. Teljes állományát legfeljebb 47 000 példányra becsülik. A legnagyobb számban Spanyolországban él, ezt a Volga menti előfordulása követi. A harmadik legnagyobb állománya a Kárpát-medencében található. A nyílt, fátlan síkságokat, füves pusztákat, nagy kiterjedésű mezőgazdasági területeket részesíti előnyben. A szántóföldek közelébe húzódása már a XVIII. századtól megfigyelhető: kedveli a pillangósokat, a repcét és az őszi gabonákat is. Nem ragaszkodik mindenáron a fátlan élőhelyhez, a Mosoni-síkságon a fasorokkal, erdősávokkal tagolt területeken is előfordul. A hazai állomány zöme a tiszai Alföldön él. A Kisalföldön és a Kiskunságban szétszórt állományai találhatóak.

Táncrend

„Tavasszal a falkák megoszlanak, szétszakadoznak s a kakasokban felébred a szerelmi szenvedély. Felfujják magukat, szárnyaikat alácsüggesztik, farkukat legyezőformán szétterpesztik és méltóságteljesen, délczegen feszelegnek a tyúkok előtt, akár a pulykakakasok. Így kezdik az udvarlást.” írja Chernel István.

A túzokkakasok 5-6 éves korukban válnak ivaréretté, míg a tyúkok már 3-4 évesen alkalmasak a szaporodásra. A kakasok udvarlási ceremóniáját, násztáncát dürgésnek nevezzük. Egy-egy terület túzokcsapata már február végén a hagyományos dürgőhely közelében tartózkodik. A kakasok tél végétől gyakori körülrepülésekkel jelölik ki a leendő tánchelyet. A dürgés látványos udvarlás, amely április elejétől május közepéig tart. A túzokdürgés csodálatos látvány a tavaszi pusztákon, amely hajnaltól reggel 7-8 óráig tart. Ilyenkor a távolban elő-előbukkanó fehér tollbokrétákat láthat a szerencsés szemlélő. A fehérre változó, messziről virító tollazatnak hívó szerepe van. A kakasok ezzel jelzik tartózkodási helyüket a tyúkoknak. A terepszínű kakasok különös, bizarr táncuk során kifordítják tollazatukat és így a fehér tollak válnak uralkodóvá, miközben szinte egy hatalmas fehér tollgombolyaggá változnak.

A szakemberek a dürgésnek három szakaszát különböztetik meg. Az első a toll-lazítás szakasza, amikor a kakas faroktollait a hátához közelíti. Ilyenkor a hátsó tollak fellazulnak, láthatóvá válnak a fehér tollak.  Második a nyakfelfújás szakasza. A kakas felfújja az 5–6 liternyi levegő befogadására alkalmas légzacskót. Ennek hatására a nyak hihetetlen vastagnak, erősnek tűnik, ráadásként előbukkan egy palakék színű bőrsáv is. A harmadik a szárnykifordítás szakasza. A felfújt nyakú, hátravetett fejű kakas a szárnyát lazán lógatja, majd hirtelen mozdulattal alkarjait oldalt és hátra nyújtja ki. Ezzel a mozdulattal a korábban eltakart fehér tollak tömege lesz látható, a kakas egy fehér toll-labdává változik. Ebben az állapotban néhány tipegő lépést tesz, majd elernyeszti a tollazatát, kicsit pihen, s az egész kezdődik elölről.

A tojók nem tartózkodnak a kakasok közelében, hanem távolabbról figyelnek, s csak később húzódnak közelebb. Nap közben szünetel a dürgés. A késő délutáni órákban ugyan még megfigyelhető dürgés, de ez már nem olyan erőteljes, mint a hajnali. Egy-egy dürgőhelyen olykor 8-10 kakas is látható, kisebb-nagyobb távolságokra egymástól. A kakasok nem verekednek egymással, de ha egymás közelébe kerülnek, taszigálják egymást, és csőrükkel egymás felé vágnak. Mindig a tyúkok keresik fel a dürgő kakasokat.

Háremtartók

Hajdani megfigyelések szerint a túzok régebben monogám volt. A kakas a dürgőhelyre csalogatott párját költéskor is őrizte, majd együtt nevelték a fiókákat. Az egyoldalú kakasvadászat miatt megváltozott a nemek aránya. Szakemberek szerint a tyúkok számbeli fölénye miatt alakult ki a háremtartó magatartás. A tyúkok a dürgőhely közelében választanak fészkelő helyet. Ha lehetséges, a dürgés rövid füvű vagy félmagas természetes gyepen történik, a fészket pedig a termesztett növénynek a rétekkel szomszédos sávjában alakítják ki. Fészekhelynek olyan terepet keresnek, hogy a kotló madár lehetőleg rejtve maradjon, de ugyanakkor biztonságosan körbe tudjon tekinteni.

Napjainkban az állomány többsége mezőgazdasági területeken, elsősorban parlagon költ. Maga a fészek kikapart vagy kifürdött, béleletlen talajmélyedés. A költési idő április végétől június elejéig húzódik. Ha a fészekalj tönkremegy, júliusban pótköltésbe kezdhet. A fészekalj többnyire két, ritkábban három olajzöld alapon sötét olajbarna foltokkal tarkított tojásból áll. A kakas a fészek készítésében, a költésben és a csibék nevelésében sem vesz részt. A kotlás a második tojás lerakása után kezdődik és 25–28 napig tart. A szaporodási ciklus befejeztével a kakasok külön csapatba verődnek, ahová már a fiatalabb kakasokat is befogadják.

A fiatal csibék tollazata teljesen beleolvad a környezetébe, a sárgásbarna alapszínen szabálytalan fekete csíkok és foltok találhatók. A kikelő csibéket az első napokban a tojó eteti, csőrével nyújtja a falatokat és a vizet. Gondosan vezeti a később már önállóan táplálkozó csibéket, legtöbbször egy vagy két csibével figyelhető meg, a harmadik többnyire elpusztul. A csibék súlygyarapodása a második héttől meggyorsul, négyhetes korukra megsokszorozzák testtömegüket. A test- és faroktollak 18–20 napos korban kezdenek erőteljesen fejlődni. A kelés után 40 nappal a fióák már repülnek. Négy hónapos korukra akkorák, mint az anyjuk, amellyel ősszel csatlakoznak a csapathoz.

Őrt állítanak

A túzok táplálék-összetétele nagyon változatos. Erős csőre legelésre, magvak felvételére egyaránt alkalmas. Táplálékát lassan sétálgatva keresgéli. Magvakat, zöld növényi részeket, rovarokat, egereket, pockokat egyaránt fogyaszt. A növényzetet baromfi módra csipegeti, főként termesztett és gyomnövények fiatal hajtásaival táplálkozik. A rovarokat, apróbb gerinceseket gyors csőrvágással zsákmányolja. Rovartáplálékában jelentős számban szerepelnek egyenesszárnyúak, de rengeteg, az élőhelyén előforduló egyéb rovart is fogyaszt. A fiókák eleinte kizárólag rovartáplálékon élnek, mert emésztőrendszerük még nem alkalmas a növényi táplálék hasznosítására.  Mintegy kéthetes koruktól kezdenek növényi részeket is fogyasztani. Vegetációs időben inkább a kora reggeli és az alkonyati órákban táplálkoznak, a nyári forróságban pedig sokat pihennek. A megfigyelések szerint a fiatal madarak vízigényesek, de az öreg madarak is gyakran isznak.

Télen kifejezetten növényevő, táplálékában a repcének és a takarmánykáposztának kiemelt szerepe van. Ilyenkor a rövid nappalok miatt szinte egész nap táplálékot keresgél. Hóborította földeken kaparva vagy a csőrével turkálva igyekszik szabaddá tenni a növényzetet. Az őszi és téli időszakban a túzokpopulációk tömörülnek. Egy megfelelő táplálékot nyújtó repceföldön akár 30–50 kilométeres körzetből is összegyűlhetnek a túzokok.

Táplálkozás közben is rendkívül óvatos, éber madár. Nyakát egyenesen tartva, kimért, nyugodt lépésekkel jár. A csapatban mindig van 2-3 őrmadár, amely vigyáz a többiekre.  Chernel István az őrmadarakról az alábbiakat írja: „Legnagyobb részök lomha nyugodtsággal keresgél a szemes élet után, egy néhány a földön nyugszik, mások tollaikat tisztogatják, szárnyaikat emelgetik, de egyesek mindig szemfülelve kémlelik a környéket, mint valami táborozó katonaság őrszemei. Bizalmatlanságuk akkora, hogy 300–400 lépésnyiről minden feltünő, idegen tárgy, mozdulat vagy lény rögtön teljes készenlétbe hivja a falkát, mindannyi mereven feltartott nyakkal áll, néz s a mint az őrszem kibontja szárnyait, egy-két iramodó lépéssel a többiek is utána erednek, …”

Alkalmi vonuló

Közép-Európában állandó madár, de különösen zord, hideg, havas teleken az állomány egy része délebbre húzódik, ilyenkor akár 1000 kilométert is megtehet. Elsősorban a Balkán-félszigeten és Olaszországban telelhet, de megfigyelték már Máltán is. Az egyetlen külföldön kézre került hazai gyűrűs madarat Albániából jelentették vissza. Alkalmi vonulása mindig nagy veszteséggel jár. Az 1985–1987 közötti két rendkívül zord tél a hazai állományt kóborlásra kényszerítette, következtében több mint ezer példánnyal csökkent a számuk, amelyet főként az orvvadászat, valamint vezetéknek repülés és tengeren való átkelés okozott.

Az elmúlt évtizedekben hazai madarászok 545 madarat jelöltek meg gyűrűvel, közülük két példány került elő. Egy gyűrűs példány Albániából, a jelölés helyétől 676 kilométerre délre került kézre. A legidősebb ismert korú madarat a jelölést követően 9 év 5 hónap múlva elhullva találták meg.

Napjainkban a túzok világszerte megritkult, fogyatkozása évszázadokra vezethető vissza. Csökkenését az élőhelyek alkalmatlanná válásával, a mezőgazdaság gépesítésével és kemizálásával, a vadászattal, az emberi térfoglalással, az élőhelyeit átszelő elektromos vezetékek hálózatával, a populációk egyre erőteljesebb elszigetelődésével és az ebből eredő genetikai leromlással magyarázzák a szakemberek. Európa számos országából kipusztult vagy a kipusztulás szélén áll. Így egyebek között Franciaországból, Lengyelországból és Horvátországból is eltűnt, de Csehországban, Romániában és Bulgáriában is a kipusztulás vár rá.

 Közép-Európában hazánk büszkélkedhet a legtöbb túzokkal, az 1900-as évek elején a Kárpát-medencében élő állományát 12000 példányra becsülték. Az első hiteles felmérés 1941-ben volt, ekkor 8557 példányát számlálták össze. Ezt követően az állománya 1969-ig 2765 példányra csökkent. 1970-ben védetté nyilvánították, ennek hatására számuk lassan újra emelkedni kezdett, az 1980-as évek elején mintegy 3000 példányra becsültek. Az 1980-as évek közepén bekövetkező kemény, vastag hótakaróval járó telek hatására állománya drasztikusan, több mint 1000 példánnyal csökkent, emiatt 1994-ben már alig 1300 példánya élt. Azóta a hathatós védelmi tevékenységnek köszönhetően állománya ismét emelkedő tendenciát mutat.

 ANDRÉSI PÁL

2014/17