A közvélekedés szerint a nosztalgia nem feltétlenül pozitív jelenség, általában édesbús múltba révedést értünk alatta, ami ugyan kellemesen andalító lehet, de az égvilágon semmi haszna nincs, csak eltereli a figyelmünket a realitásról, az előttünk álló feladatokról. Ám lélektani szempontból nem is olyan biztos, hogy valóban értelmetlen, ha rózsaszín szemüvegen át szemléljük múltunk valamely eseményét. A nosztalgia édes érzései ellenszerként hathatnak, és képesek ártalmatlanítani az élet keserűségeit, például a kiábrándultságot. A kiábrándultság, illúzióvesztés, vagyis az a kellemetlen érzés, amely akkor fog el bennünket, amikor rájövünk, hogy valamilyen reményünk alaptalan volt, sajnos mindenki számára ismerős. Nemcsak az érinthet érzékenyen bennünket, ha a személyes életünkkel kapcsolatban szembesülünk azzal, hogy a dolgok nem a várakozásunknak megfelelően alakultak – a hatás hasonló, ha társadalmi folyamatokkal, globális eseményekkel összefüggésben tapasztaljuk meg ugyanezt.
Paul J. Maher, az Írországban működő University of Limerick kutatója munkatársaival együtt feltételezte, hogy a kiábrándultság egyik következményeként megrendül az ember hite az élet értelmében. Ilyen vonatkozásban az élet értelme – vagy inkább értelmes volta – nem elvont filozófiai gondolatot jelent, hanem egyszerűen arról az érzésről van szó, hogy mindannak, amit egyénként és közösségként teszünk, van célja, eredménye, átlátható logikája. Az élet értelmességének tudata nagymértékben összefügg boldogságunkkal, lelki közérzetünkkel, ezért igyekszünk fenntartani ezt az érzést. Erre igen kreatív módokat alkalmazunk: ha valamilyen téren kiábrándító élményben volt részünk, megpróbáljuk egy egészen más területen pótolni a reményszükségletünket – ilyenkor például megnőhet valamely világnézet jelentősége, mely az élet célját, összefüggéseit magyarázza.
Maher és munkatársai kutatásukkal – melyről a Journal of Experimental Social Psychology című folyóiratban számoltak be – azt vizsgálták, lehetséges-e, hogy az emberek a nosztalgiázást kiábrándultság esetén gyógyírként használják az élet értelmes voltába vetett hit helyreállítására. Első kísérletük több mint 200 résztvevőjével a kutatók írattak egy rövid fogalmazást. Az alanyok felét arra kérték, írjanak életüknek egy olyan eseményéről, amikor csalódtak reményeikben, majd pedig gondoljanak egy világméretű problémára, melyet kiábrándítónak tartanak. A többieknek ezzel szemben életük egy hétköznapi eseményéről kellett beszámolniuk. Ezután a kutatók felmérték, ki mennyire hisz az élet értelmes voltában, és azt találták, hogy akiknek gondolkodásában a feladat révén előtérbe került a kiábrándulás, azok az adott pillanatban kevésbé látták értelmesnek a világot.
A második kísérletben Maher és munkatársai – kiábrándító és átlagos élethelyzetek felidéztetésével – ugyanígy előkészítették a résztvevőket, csakhogy ezúttal egy további feladatot is adtak: mindenkinek röviden le kellett írnia egy tetszőleges múltbeli emlékét. Mindezek után pedig az élet értelmébe vetett hit felmérése következett. Amikor a kutatók utólag elemezték, milyen szabadon választott emlékeket idéztek fel a résztvevők, azt találták, hogy azok, akik „reményvesztett” hangulatban voltak, sokkal nagyobb arányban idéztek fel nosztalgikus, boldog emlékeket, mint a többiek. Fontos eredmény volt, hogy az első kísérlettől eltérően a kiábrándító helyzeteket felidézőknek a kísérletet lezáró teszt szerint nem csökkent az élet értelmes voltába vetett hite. Ez azt jelenti, hogy a kiábrándulás érzése után a nosztalgikus, édes emlékekben való megmártózás ellensúlyozta a negatív hatást. Lélektani szempontból ez érthető is, hiszen az emberi kapcsolatok átélése, a közösségbe tartozás érzése jelentősen hozzájárul, hogy értelmesnek tartsuk az életet, és ha jobban belegondolunk, a nosztalgikus emlékek szinte kivétel nélkül olyan életeseményekre vonatkoznak, amikor harmonikus kapcsolatban voltunk másokkal.
Mannhardt András
Élet és Tudomány 2020/8
