Ausztria első embere a bécsi Kancellária egyik szalonjában, egy selyemszaténnel bevont heverőn haldokolt. Csak a merénylői voltak mellette, akik azt is megtagadták tőle, hogy orvost vagy papot hívjanak. Utolsó perceiben talán végiggondolta magában, hol hibázott…

Engelbert Dollfuss 1892-ben egy alsó-ausztriai tartomány parasztgazdaságában látta meg a napvilágot. Apját sohasem ismerte, de szigorú és mélyen vallásos édesanyja nem hanyagolta el megfelelő neveltetését. A papneveldében ugyan jól érezte magát, mégis világi hivatásra vágyott. Ezért beiratkozott a bécsi egyetem jogi karára, ám az első világháború kitörésekor azonnal jelentkezett a hadseregbe. A sorozáson alacsony termete miatt ugyan elutasították, ám ő makacsul ragaszkodott elhatározásához, és végül el is érte, hogy frontszolgálatra küldjék. Kiválóan teljesítette feladatát, többször kitüntették. A Központi Hatalmak vereségét és az Osztrák-Magyar Monarchia szétesését keserűen vette tudomásul, de egyetemi tanulmányait befejezte, majd Berlinben közgazdasági diplomát is szerzett.

Hitlerrel dacolva

Miután meggyőződésévé vált, hogy hazáját csak a politika eszközeivel szolgálhatja, állami szolgálatra jelentkezett. Elhatározásában a bolsevik veszély, és Ausztria függetlenségének féltése egyaránt mozgatták. 1923-ban a Mezőgazdasági Minisztériumban kapott titkári állást, és szorgos munkájával hamar felkeltette főnökei figyelmét. Dollfuss 1930-ban lépett be a konzervatív és klerikális Osztrák Keresztényszocialista Pártba. Ettől kezdve karrierje töretlen volt. Kezdetben földművelésügyi miniszterként tevékenykedett, majd 1932-ben osztrák kancellárrá, miniszterelnökké választották.

 A gazdasági világválság súlyos következményeivel szembekerülve Dollfuss úgy döntött, hogy nem csatlakozik Németországhoz a vámunióban. Ebben a döntésében az olasz diktátor, Mussolini is támogatta, ugyanakkor szembe került az egyre erősödő Németországgal. Amikor pedig Hitler került hatalomra, olyan ellenfélre akadt, akivel nem volt okos packázni. Miután Ausztriában sokan támogatták a két ország egyesülését, az Anschlusst, csak az erős kéz politikájával szavatolhatta hazája függetlenségét.

 1933 nyarán az osztrák nácik merénylethulláma söpört végig az országon. Mintegy 140 bombamerényletet követtek el az országban, mire a pártjukat betiltották. A rendszer mindinkább tekintélyuralmi jelleget öltött, és a kancellár szeptemberben még a Parlamentet is feloszlatta. Ekkor kezdték Milli­metter­nich­nek csúfolni apró termete miatt. A törpe diktátor azonban nem hátrált meg.

 Október 3-án a kancellár a törvényhozás épületében tartózkodott, hogy pártja vezetőivel találkozzon. Amikor befejezték a tanácskozást, és titkára kíséretében kilépett a folyosóra, szembe találkozott egy fiatalemberrel. A 22 éves Rudolf Dertill egy petíciót adott át neki. Amikor Dollfuss elvette tőle a papírt, egy lépést hátrált, majd előhúzott a zsebéből egy pisztolyt, és kétszer rálőtt a kancellárra. Keze azonban megremeghetett, ugyanis csak kisebb sérüléseket okozott neki a karján és a mellkasán. Dertill a kihallgatásán bevallotta, hogy a náci párt tagjaként nehezményezte szervezetük elnyomását, és tettével csak fel akarta hívni a figyelmet magára.

 Az egyre szaporodó bűncselekmények miatt novemberben ismét visszaállították a halálbüntetést Ausztriában, és néhány összeesküvőt ki is végeztek. Ezzel a lépéssel a kancellár végleg kivívta Hitler haragját, aki elhatározta, hogy az osztrák nácik segítségével megszabadul tőle.

A puccs előkészületei

A német rádiók egyre-másra sugározták azokat az adásokat, amelyekben nyíltan uszítottak Dollfuss meggyilkolására: „A kancellárt el fogja sodorni az áradat, amelyet maga szabadított el”. 1934 nyarán a kormányfőt többen is figyelmeztették, hogy a fasiszták államcsínyre készülődnek, ezért Dollfuss megerősíttette hivatalában a biztonsági intézkedéseket. Eszébe sem jutott, hogy éppen ez az óvintézkedés okozza majd a vesztét. Hiába tiltotta be ugyanis a nemzetiszocialista pártot, tagjait nem távolította el a belbiztonsági szervekből és kormányhivatalokból. Így azok akadálytalanul készíthették elő az államcsínyt.

A Hitler támogatását élvező osztrák nácik vezérei, Fridolin Glass, Otto Wächter és Rudolf Weyden­hammer alaposan kidolgozták a puccs részleteit. A letartóztatni szánt kancellár helyére az Anschlusst támogatni kész római nagykövetet, Anton Rintelent kívánták ültetni. Az összeesküvők július 22-én a svájci nagyvárosban, Zürichben beszélték meg a részleteket. A cselekvés időpontját két nappal későbbre, a minisztertanács utolsó ülésére időzítették. A terv szerint katonai egyenruhát viselő osztagaik megszállják a minisztertanács épületét, őrizetbe veszik a kormány tagjait és Wilhelm Miklas köztársasági elnököt, elfoglalják a rádió és a telefonközpont épületét, valamint a laktanyákat, majd átveszik a hatalmat.

Július 24-én hajnalban Weyden­hammer angol kereskedőnek adva ki magát Bécsbe érkezett, hogy a helyszínről irányítsa a puccsot. Ám nem sokkal azután, hogy a teherautók – platójukon összesen 150 felfegyverzett SS-legénnyel – elindultak a helyszínekre, Rintelen értesítette, hogy a tanácsülést váratlanul másnapra halasztották. Az akciót azonnal lefújták, és az össze­es­kü­vők visszatértek az állomáshelyükre.

Ám ugyanezen a napon történt még valami, amivel a puccsisták nem számoltak. Egy, az akció részleteibe beavatott fiatalembernek az utolsó pillanatban megszólalt a lelkiismerete. Felhívta a helyi rendőrőrsöt, és elmondta, hogy mire készülnek másnap. Ám az információ a bürokrácia rögös útjain csak lassan ért el az illetékesekhez.

Másnap délelőtt az államcsíny vezetői elfoglalták állomáshelyeiket. Glass a Német Tornász Szövetség tornatermében várta a puccs résztvevőit, ahol megkapták az egyenruhákat és a fegyvereket, majd pontosan 12:45-kor teherautókon indultak három irányba. Egy osztag a Ball­haus­platzra, a kancelláriára, egy másik a rádió épületéhez, a harmadik pedig Miklas elnökért indult, aki a Wörthi-tónál pihent. Minden a terv szerint zajlott.

Közben elkezdődött a minisztertanács ülése is a kancellária épületében, amelyet maga Dollfuss nyitott meg. Nem sokkal később egy adjutáns hívta ki Emil Fey belügyminisztert, és közölte vele, hogy a rendőrség egy készülődő puccsról tájékoztatta őt. Nem tudni, hogy Fey be volt-e avatva a részletekbe, de ha így is volt, talán a lelepleződéstől félve azonnal intézkedett, hogy az összeesküvőket felfegyverzett, kor­mány­hű csapatok várják a helyszíneken.

Lövések a kancellárián

Dollfusst azonnal tájékoztatták az eseményekről, aki berekesztette a kormányülést, és saját kezébe vette az irányítást. Utasította minisztereit, hogy térjenek vissza hivatalaikba, és tegyék meg a szükséges intézkedéseket. A kancellária épületében alig néhányan maradtak. A puccsisták dolgát megkönnyítette a szokásos őrségváltás, melynek során a palota főkapujának mindkét szárnyát szélesre tárták. Amikor a teherautók begördültek az udvarra, és leugráltak róluk a katonai egyenruhát viselő fegyveresek, az őrség parancsnoka azt hitte, hogy az erősítés érkezett meg. Ezért eszükbe sem jutott ellenállni, és az összeesküvők néhány perc alatt lefegyverezték őket. Ezt követően egy különítmény betört az épületbe, hogy letartóztassa a kormány tagjait, akikről azt hitték, hogy még mindig tanácskoznak.

A 35 éves Otto Planetta embereivel Dollfuss dolgozószobája felé indult. A kancellár a kiabálásokból rájött, hogy az összeesküvőknek sikerült bejutni az épületbe, ezért komornyikja és testőre, Eduard Hedvicek tanácsára igyekezett megszökni az épületből. Egy titkos csigalépcsőn bejuthattak volna az állami levéltárba, ahonnan a hátsó kijáraton keresztül észrevétlenül kisétálhattak volna az utcára, és elvegyülhettek volna a járókelők között. Egy kis tétovázás azonban elég volt ahhoz, hogy a menekülők röviddel 13 óra után éppen Planetta egységébe ütközzenek.

 A hadnagy rákiáltott Dollfussra, hogy emelje fel a kezét, ám a következő pillanatban – a kapott parancs ellenére, hogy élve fogják el a kancellárt – kétszer egymás után meghúzta a ravaszt. Az egyik lövedék Dollfuss bal vállát, a másik a torkát érte. Az áldozat meg­tán­to­ro­dott, majd hanyatt vágódott a padlón. Nyaki artériájából sugárban lövellt a vér. Támadói egy szófára fektették, de nem hívtak hozzá orvost, és azt is csak 20 perccel később engedték, hogy a személyzet bekötözze a sebeit.

 Eközben a puccsisták egy másik csoportja a Kolowrat kávéháznál találkozott, majd a mintegy tizenöt polgári ruhás férfi elindult a rádió épülete felé. Lövöldözve rontottak be a stúdióba, ahol bemondatták a „sikeres” államcsínyt: „Figyelem, figyelem, rendkívüli közlemény! A Dollfuss-kormány e pillanatban lemondott, Miklas elnök az államügyek intézésével doktor Rintelen követet bízta meg”. Ekkor értek oda a rendőrség és a katonaság egységei, akik rövid tűzharc után megadásra kényszeríttették a puccsistákat. A harmadik SS-különítmény, amelynek a feladata az államelnök letartóztatása lett volna, egy útzárlaton fennakadt. Ekkorra az összeesküvők vezetőinek többsége már őrizetben volt. Az államcsíny elbukott.

A felkelés bukásának híre hamar eljutott a kancellárián magukat elbarikádozó puccsistákhoz, akik értékes túszukkal a kezükben kezdtek tárgyalni a szabad elvonulásról. Dollfuss közben magához tért, de érezte, hogy közel a vég. Ekkor végre beengedték hozzá Feyt, akit megkért, hogy gondoskodjon családjáról. Aztán szájából vér buggyant elő, és röviddel 4 óra előtt kilehelte a lelkét. Mint később kiderült, sérülései nem lettek volna végzetesek, de ellátás hiányában elvérzett. Ezzel minden esély elmúlt, hogy elengedjék a gyilkosait.

A puccs utóélete

A katonaság azonnali megadásra szólította fel a támadókat, de megígérték, hogy büntetlenül távozhatnak. Ha nem engedelmeskednek, támadni fognak. Planettáék némi huzavona után elfogadták a feltételeket, eldobálták fegyvereiket, majd felszálltak a már az udvaron előkészített teherautókra. Azt állították, Dollfuss halála véletlen baleset volt. Azt hitték, a német határra viszik őket, ehelyett azonban egy rendőrkaszárnya felé vették velük az irányt. Rintelent, aki egy kis kaliberű revolverrel öngyilkosságot kísérelt meg, szintén őrizetbe vették. Ugyanerre a sorsra jutott minden puccsista, akinek – mint az államcsíny vezéreinek: Weyden­ham­mer­nek, Wächternek és Glassnak – nem sikerült időben Németországba menekülnie. Július 30-án Planettát és cinkosait hadbíróság elé állították, majd gyilkosság és hazaárulás vádjával halálra ítélték és – a statáriumnak megfelelően – azonnal kivégezték őket. A többieket életfogytiglani fegyházra ítélték, de négy évvel később szabadon engedték őket. Fey szerepe – aki 1938-ban szintén öngyilkosságot követett el – tisz­tá­zatlan maradt. Az összecsapások során mintegy 300 ember vesztette életét. Hitler megértette, hogy elvesztette a játszmát, ezért elhatárolta magát az akciótól, négy évvel később azonban már erőszak nélkül is végre tudta hajtani az Anschlusst.

HEGEDÜS PÉTER

2014/12