Az emberi faj sikerének egyik titka, hogy képes a rendkívül bonyolult, szervezett együttműködésre, amelyben sokszor egymást nem ismerő személyek is részt vesznek. A közös tevékenység nemcsak racionális tervezést igényel, hanem magas fokú szociális összhangot is. Ennek megteremtését szolgálja, hogy a csoport tagjai állandóan odafigyelnek a többiekre, ki milyen hangulatban van, hogyan kell viszonyulni hozzá, és az újonnan érkezőknek is hamar fel kell tudniuk mérni a csoportban meglévő személyközi viszonyokat. A csoportban való eligazodásban a beszéd mellett a nonverbális kommunikáció is sokat segít.
A nevetés – bár nem így szoktunk gondolni rá – szintén a nonverbális kommunikáció egyik eszköze; ezt önmagában már az is jelzi, hogy társaságban 30-szor gyakrabban nevetünk, mint ha egyedül vagyunk.
A lélektani kutatás mindeddig nem sok figyelmet fordított az együtt nevetésre, vagyis arra a helyzetre, amikor két vagy több egymással kommunikáló személy egyszerre nevet. Gregory A. Bryant, az amerikai UCLA kutatója nem azt a kérdést tette föl, hogy miért vagy min szoktak együtt nevetni az emberek, hanem azt, hogy a közös nevetésből a kívülálló szemlélők milyen információkat szűrnek ki a nevetők közötti viszonyra vonatkozóan. Vajon elárul-e bármit is az emberek kapcsolatáról az, hogy hogyan nevetnek együtt?
Az ennek kiderítését célzó kutatás igazán nagyszabású volt, a világ legkülönbözőbb részein 24 kultúrában – többek között Hollandiában, Namíbiában, Kínában, Új-Zélandon, Szlovákiában és az USA-ban – végezték el ugyanazt a kísérletet. Ehhez Bryant és munkatársai hangfelvételeket gyűjtöttek közös nevetésekről. Huszonnégy olyan, laboratóriumban felvett beszélgetést használtak fel, melyek mindegyikén két-két amerikai egyetemista párbeszéde volt hallható. A párokat az esetek felében egymást jól ismerő barátok alkották, a többi alkalommal idegenek beszélgettek, akik csak akkor találkoztak először. A kutatók minden beszélgetésből két-két részletet választottak ki, mégpedig olyanokat, melyeken a két személy egyszerre nevetett. Ezek a kiemelt részletek nagyon rövidek voltak, átlagos hosszuk mindössze egyetlen másodperc volt.
Ezt a negyvennyolc kis hangfelvételt játszották le a kutatásban világszerte részt vevő 966 alanynak, akiknek a feladata az volt, hogy a nevetés elhangzása után próbálják megtippelni, a két személy barátságban áll-e egymással, vagy pedig idegenek.
Az eredmény minden kultúrában egységes volt: a külső szemlélők – illetve hallgatók – a véletlen találgatás szintjénél jóval nagyobb arányban helyesen tippelték meg, hogy milyen a viszony a két nevető személy között. A teljes kísérletre vonatkozóan a helyes találatok aránya 61% volt, de ha a felvételen két barátnő együttes nevetését lehetett hallani, akkor a válaszadók legalább 75-80% körüli biztonsággal meg tudták állapítani, hogy jó ismerősi viszonyban vannak-e egymással. Férfi párosok esetében viszont akkor volt a legmagasabb a helyes találatok aránya, ha a két személy idegen volt egymás számára.
A kutatók akusztikailag is elemezték a hangmintákat, összevetették a hallgatók ítéleteivel és megállapították, hogy a baráti nevetéseknek vannak bizonyos mérhető jellegzetességeik, például szabálytalanabb a hangmagasság váltakozása és a hangerő intenzitásának hullámzása. Ezeket az apró jellegzetességeket az ember – anélkül, hogy tudna róla – figyeli, észleli és értelmezi.
Ez teszi lehetővé, hogy a társas viselkedés ilyen „vékony szeletei” alapján is gyors értékelést készíthessünk a környezetünkben levő emberekről. S mivel a jelenség kultúráktól függetlenül tapasztalható, minden bizonnyal az evolúció során kialakult készségről van szó. Ebben is megnyilvánul, hogy társas lények vagyunk, és „minden idegszálunkkal” rá vagyunk hangolódva a többiek megnyilvánulásaira, hiszen személyes sikerünk is részben attól függ, mennyire tudunk szerves részévé válni a közösségnek.
MANNHARDT ANDRÁS
2019/34
