A Magyar Természettudományi Múzeum hagyományosan a délkelet-ázsiai denevérfauna kutatásának élvonalába tartozik. 2015-től kezdve négy évig kutatásaikat az Országos Tudományos Kutatási Alapprogram is támogatja, így lehetőség nyílt a vizsgálatok kiterjesztésére, az eredmények közlésének intenzívebbé válására. A program két eleme a denevérek rendszertani kutatása, illetve a denevérekben található nagyszámú vírus diverzitásának felmérése. Cikkünkben egy kis ízelítőt adunk a denevértaxonómiai kutatások elmúlt években elért eredményeiről.
A Földön előforduló ismert állatfajok számát mintegy kétmillióra teszik a kutatók, de ez a szám – ismereteink folyamatos bővülése és a rendszertani revíziók mellett – csak becslés. A leírásra váró fajok száma még ilyen közelítéssel sem adható meg, hiszen az ízeltlábúak és más gerinctelenek változatossága rendkívüli. Bár a gerincesek fajszáma töredéke a gerinctelenekének, csupán denevérből is legalább 1300 fajt ismerünk a Földön. Az egyre jobban feltárt trópusi területeknek, új csapdázási módszereknek és a molekuláris biológiai vizsgálatoknak hála, ezen állatcsoport sokfélesége is dinamikusan növekszik.
Taxonómia régen…
Az első denevéreket maga Carl von Linné svéd természettudós írta le az 1758-ban megjelent, a modern rendszertan megteremtéseként számontartott Systema Naturae című művében. Összesen hat, gyakori trópusi és európai denevérfajt nevezett el. Az 1800-as években aztán beköszöntött az állatvilág – köztük az emlősök és denevérek – felfedezésének aranykora. A legtöbb zoológus, aki denevérek leírásával (is) foglalatoskodott, múzeumokban, illetve egyetemeken dolgozott, de akadtak kivételek is. Az egyik George Edward Dobson, az ázsiai denevérkutatás talán legmeghatározóbb alakja volt, aki a különböző zoológiai társaságokbeli tagsága mellett, több mint húsz évig katonaorvosként tevékenykedett Indiában, s ott számos denevért írt le. A korabeli leírások általában meglehetősen szűkszavúak voltak, gyakran csak néhány mondatos jellemzés alapján neveztek el egy-egy új denevérfajt. Az akkori kutatók rendszerint nem közöltek összehasonlításokat a közeli rokon fajokkal, ezért egyrészt nagyon sok fajt többször írtak le, másrészt a korabeli leírások szövege nem alkalmas a mai, jóval részletesebb elemzések elvégzésére. A leírások alapját jelentő típuspéldányok jelentős része a mai napig megtalálható különböző múzeumokban a világ számos pontján, bár előfordultak tűz, áradás vagy más okból származó pótolhatatlan veszteségek is. Ráadásul a trópusi országokban gyakran előfordul, hogy a példányokat nem megfelelő körülmények között tárolják, ezért ezek állapota kevésbé alkalmas összehasonlító vizsgálatokra.
A régebben leírt fajok jellemzően barlangokban vagy emberközelben előforduló denevérek voltak, hiszen a korabeli eszközökkel ezek befogása sikerült a legkönnyebben. Ez a XX. század utolsó évtizedeire megváltozott, megjelentek a nejlon denevérhálók, melyekkel reptükben tudták befogni az állatokat. Ezzel a módszerrel is elsősorban a könnyebben elérhető barlangi fajokat célozták meg, a hálók minősége nem tette lehetővé, hogy az ultrahanggal érzékenyebben tájékozódni tudó fajokat nagyobb számban megfogják.
… és most
Míg a múlt század első felében is elég volt még egyetlen, az addig ismertektől különbözőnek látszó példány és néhány mondatos jellemzés egy új faj leírásához, napjainkban jellemzően több példány alapján, hosszú oldalakon keresztül sorolt részletek és a rokon fajokkal történő összehasonlítások alapján írnak le új denevérfajokat, még napjainkban is 10–20 fajt évente. Ez négy fő tényező következménye: a taxonómiai revíziók előrehaladása, új, korábban megközelíthetetlen területek felfedezése, új gyűjtési módszerek használata, valamint a molekuláris biológiai vizsgálatok elterjedése.
A múzeumi fiókokban még ma is rengeteg meghatározatlan vagy tévesen határozott példány lapul. Bár az egyes csoportokba tartozó fajok, alfajok típuspéldányai gyakran a világ távoli múzeumaiban találhatók, a közlekedés mind könnyebbé válásával ezek is elérhetők és lassan, de biztosan feldolgozásra kerülnek az ilyen gyűjteményi anyagok is. Ezt segíti a morfológiai statisztikai módszerek terjedése, ami olyan különbségekre is rávilágíthat, amelyek „szabad szemmel” nem mindig nyilvánvalóak. Az eddig kevéssé vizsgált területekre való eljutás is könnyebbé vált, bár egyre problémásabb a megfelelő engedélyek adminisztrációval és költségekkel erősen terhelt beszerzése.
A barlangi denevérek viszonylagos ismertsége a kutatók érdeklődését az erdők mélyén élő, táplálkozási stratégiájukból következően sokkal érzékenyebb ultrahangos rendszerű, épp ezért a hagyományos denevérhálókkal nehezen megfogható fajok felé terelte. A húrcsapdát sikerrel lehet ilyen környezetben alkalmazni, hiszen a szűk erdei ösvényeken nem hátrány a viszonylag kis fogófelület, viszont a fémkeretbe kifeszített damilszálakat kevésbé tudják érzékelni a denevérek. A módszernek – és egyebek mellett a Magyar Természettudományi Múzeum erőfeszítéseinek – köszönhetően duplázódott meg például a csövesorrú-denevérek (Murina nemzetség) fajszáma az utóbbi másfél évtizedben.
A genetikai módszerek rendszertani célú alkalmazása rengeteg kérdésre adta meg a választ, ugyanakkor legalább ugyanennyi új merült fel. A kriptikus fajok – vagyis azok a taxonok, melyek külsőleg alig, de genetikailag jelentősen különböznek egymástól – száma megsokasodott, azonban ezekkel az eredményekkel óvatosan kell bánni, hiszen egy hosszabb geográfiai izoláltság is létrehozhat igen eltérő genetikai állományú egyedeket egyazon fajon belül. Egyes csoportokban – mint például a patkósdenevéreknél – az ultrahangok számítógépes elemzése is segíthet a közel rokon fajok elkülönítésében, mivel gyakran a küllemileg igen hasonló fajok között is már megjelennek a tájékozódás és táplálkozás során használt ultrahangokban észlelhető különbségek.
Napjainkban egy-egy új faj leírása igen összetett feladat, nem elég csak a morfológiai különbségeket vizsgálni, hanem több tudományterület eredményeit kell együtt figyelembe venni. Így a hagyományos morfológiai leírás és a külső- és koponyaméretek leíró statisztikai jellemzésén túl különböző magasabb szintű statisztikai analíziseket, a koponyákról készült fotókon pedig geometriai morfológiai elemzéseket végeznek a kutatók. A morfológia mellett hangsúlyos szerephez jutott a genetika, mely nélkül manapság már nagyon nehéz emlőstaxonómiai eredményt tudományosan közölni.
A Myotis montivagus nevű faj első példányait 1874-ben ismertette Dobson Kínából. Az azóta eltelt mintegy 150 évben a törzsalak mellett három alfaját is leírták, mégpedig Indiából, Malajziából és Borneóról. A faj közepes termetű egérfülű-denevér, alkarja 35–42 milliméter, míg testtömege mintegy 10–15 gramm. A törzsalak és a három alfaj mellett egy Vietnamban gyűjtött, hozzánk határozásra elküldött anyag átvizsgálása során találtunk egy erre a fajra hasonlító denevért is, azonban ennek leírásához először tisztázni kellett a csoport taxonómiai viszonyait.
Tudomásunk volt arról, hogy orosz kutatók szintén fogtak ebből az új fajból példányokat, így megindult a „verseny” az elsőségért. A Myotis montivagus összes alfajának típusa megtalálható a Londoni Természettudományi Múzeumban, így összehasonlításuk egy látogatás alkalmával kivitelezhető volt. A morfológiai vizsgálatok fényt derítettek arra, hogy az alfajok valójában külön fajok, esetenként jelentős méretbeli és koponyaalaki különbségekkel. A 2013-ban megjelent cikkünkkel tehát faji rangra emeltük a törzsalak melletti három alfajt. Még ebben az évben sikerült az új fajt is leírnunk Myotis indochinensis néven, s ezt a publikációnkat genetikai információk is alátámasztották. Az azóta eltelt időben a Myotis indochinensis-t Kínában és Laoszban is megtalálták.
A (fog)méret a lényeg
Az alpesidenevérek (Hypsugo nemzetség) Európától Afrikán át Ázsiáig elterjedtek. Délkelet-Ázsiában hosszú évtizedeken keresztül nem találtak új fajt, azonban egy 2010-ben megjelent genetikai munkában egy egyértelműen új és ebbe a csoportba tartozó fajt mutattak ki kanadai kutatók. A minták Laoszból és Vietnamból származtak, és mivel múzeumunk kutatói ezzel a csoporttal is behatóbban foglalkoztak, a kanadaiak megkerestek minket, majd a példányok kölcsönzése után megkezdődhetett a taxonómiai munka. A néhány centiméteres denevér egyik jellegzetessége, hogy rokonaitól eltérően, szemfoga feltűnően hosszú. Ennek a táplálkozásban lehet elsősorban szerepe, hiszen a bogarak kitinpáncéljának átharapásához jól jön az erős fogazat.
A fajt Hypsugo dolichodon-nak, vagyis nagyfogú alpesidenevérnek neveztük el. Azóta további példányok kerültek elő múzeumi gyűjteményekből, illetve fogtak be új példányokat Kambodzsában, de még Kínában is. A fajról a leírás óta kiderült, hogy barlanglakó és valószínűleg nem is olyan ritka, mint korábban gondolták.
Talppárnákat a magasba!
A talppárnás-denevérek (Glischropus nemzetség) Délkelet-Ázsia trópusi területein fordulnak elő. Nevüket a talpukon található párnákról kapták, melyek szálláshelyükön – a bambusz szárában – való könnyebb közlekedés miatt alakulhatott ki. 2011-ben jelent meg egy új faj leírását és a nemzetség revízióját közlő publikáció, azonban még ebben az évben fogtak egy, a korábbiaktól eltérő Glischropus-fajt Szumátra szigetén. A Glischropus aquilus-nak, vagyis sötét talppárnás-denevérnek elnevezett faj sötétebb, mint a többi három nemzetségbeli rokona. Eddig csupán egy példánya ismeretes, de a morfológiai különbségeket genetikai vizsgálataink is alátámasztották.
A taxonómiát alaptudománynak tekintik, mivel közvetlen gazdasági felhasználása nincs. Ám nagyon fontos ismereteket szolgáltat, hiszen a legtöbb élettudományi kutatás alapegysége a faj, és ha nem ismerjük pontosan a fajok közötti viszonyokat, téves következtetéseket vonhatunk le vizsgálataink során. Ennek következtében alapvető fontosságú a helyes taxonómiai besorolás az ökológiai, etológiai vagy éppen a denevérekben található fertőző betegségekkel foglalkozó kutatások esetében. Sajnos nem egyszer fordul elő, hogy rosszul határozott példányok alapján közölnek le genetikai szekvenciákat az azokat egységesen nyilvántartó GenBank-ben, melyek a későbbiekben komoly bonyodalmakat okozhatnak további felhasználásuk során.
A taxonómiai vizsgálatoknak gyakorta természetvédelmi vonatkozása is van, hiszen egy-egy új emlősfaj kimutatása egy adott területen jelentősen növeli annak esélyét, hogy az védettséget kapjon, ezzel megmentve az élőhelyet nemcsak az adott denevér, hanem az ott élő többi állat- és növényfaj számára is. A már említett Myotis montivagus revíziója tisztázta ennek a csoportnak a taxonómiai viszonyait, és a korábban Indiától Kínán át Borneóig előforduló, széles elterjedésűnek tartott fajt négy, geográfiailag jól elkülönülő fajra bontotta. Ezeknek jóval kisebb areája van, ennek következtében a védelmi helyzetük is más megvilágításba került, és éppen jelenleg zajlik az IUCN Vörös Listán szereplő védelmi kategóriájuk felülvizsgálata. A nagyfogú alpesidenevér egyik legjelentősebb élőhelye közvetlen veszélyben van egy már elindított gátépítés miatt. A duzzasztót pontosan azon a helyen tervezik felépíteni, ahol az első példányokat befogták a kutatók. A gát feletti völgyet valószínűleg el fogja árasztani a víz, ezzel teljesen megszüntetve ennek a még mindig ritkának számító denevérfajnak az élőhelyét.
A hazai denevér-taxonómiai és szisztematikai kutatások, a támogatásnak hála, még nagyobb lendületet vettek. A következő mérföldkő valószínűleg annak a molekuláris biológiai technikának a széleskörű alkalmazása lesz, amely lehetővé teszi az akár több száz éves múzeumi példányokból elegendő mennyiségű genetikai információ kinyerését, így ezzel a 2016-ban az év emlősének választott denevérek minden egyes típuspéldányának genetikai kódja meghatározását.
GÖRFÖL TAMÁS, CSORBA GÁBOR
2016/50
