A szülők hozzájárulása az utódok létrehozásában és felnevelésében sokszor egyenlőtlennek tűnik – például sok énekesmadárfajnál a tojó végzi a kotlás oroszlánrészét.

Ilyenkor többnyire a hím szállít több-kevesebb eleséget a tojásokon ülő párjának, azonban ez nem minden esetben elegendő ahhoz, hogy a tojónak ne kelljen magának is élelem után néznie időnként. Kérdés, hogy vajon rá tudja-e venni a tojó valahogyan a párját, hogy több eleséghez jusson? És ha már így áll a helyzet, visszaél-e a helyzetével – vagyis a tojó éhség-szintje befolyásolja-e azt, hogy milyen intenzitással buzdítja a hímet etetésre?

Francia kutatók széncinegepárokat vizsgáltak a dilemma eldöntéséhez. Két napig tartott a kísérlet minden pár esetében – az egyik nap lisztkukacokkal teli etetőt helyeztek a költőodúba, míg a másik nap üresen hagyták a tálat. Azt figyelték, hogy a tojó milyen gyakran hagyja el a fészket (és a tojásokat) táplálkozás céljából, illetve hogy milyen és mennyi hangjelzést ad a párja számára. Az eredmények szerint, ha a széncinegetojók nem éhesek (mert kaptak extra lisztkukac-etetést), feleannyi időre hagyják csak ott a fészket, és harmadával kevesebbszer repülnek ki. Ami még érdekesebb, az éhség/jóllakottság nagyban befolyásolta a hímnek szóló hangjelzéseket is. Ezeket a tojó egyrészt akkor hallatja, amikor a párja megérkezik az odúhoz, illetve amikor már beugrott a fészekbe. Az éhes tojók csipogása zajosabb, mélyebb és változatosabb volt, mint a jóllakottaké.

A kísérlet konklúziója, hogy a széncinegetojók az éhségszintjüknek megfelelően, vagyis őszintén buzdítják a hímet táplálék átadására, és a hím által hozott eleség (csakúgy, mint a kísérletezők által adott kiegészítés) hatékonyabbá teheti a költést.

PONGRÁCZ PÉTER

2016/47