A molyhos tölgy (Quercus pubescens) középhegységeink többnyire déli kitettségű, sekély talajú, sziklás hegyoldalainak jellegzetes fafaja. Akkor mit keres ez a több száz éves hagyásfa a Sárrét síkján, az 1872-ben átadott Fehérvár–Veszprém vasútvonal közvetlen közelében, az inotai kohósalak lehangoló „hegyeivel” átellenben? A rohanó vonatból is jól látható kettős törzsű matuzsálem ilyenkor télen is festői látványt nyújt egy 6 hektáros kaszált legelő közepén. Tőle délre viszont már a sajnos ezen a vidéken is egyre agresszívebben elszaporodó ezüstfa dzsungele borítja a területet.
A vén molyhos tölgy szokatlan jelenlétét az alig fél kilométerre húzódó hajdani tőzegbányák szomszédságában, a fekete réti talajfelszín alatt megjelenő dolomitrétegek „biztosítják”. Ugyanazzal a dolomittal találkozhatunk, amely a Hajmáskér–Várpalota környéki lőterek sziklakopárjainak és molyhos tölgyes-cserszömörcés karsztbokorer-deinek is az alapkőzete. Tehát a sors különös kegye folytán, s egy hajdani, fákat is szerető földtulajdonos jóvoltából fennmaradt vén fánk itt is jól érzi magát. A vasúttól alig 20 méterre áll, s így a vaspálya hajdani gőzmozdonyai, a nagy háborúk pusztító forgalma, a jelenkori villamosítás munkálatai sem pecsételték meg a sorsát. Szokatlanul vastagra is nőtt, minden évben rendesen terem, bizonyítva ezzel, hogy a fafaj rendkívül életképes. Várpalota hatalmas kiterjedésű határának ezt a kivételesen öreg fáját, amely biztosan van 200 éves, feltétlenül érdemes lenne helyi védelem alá helyezni.
Kép és szöveg:
SONNEVEND IMRE
2015/7
