Internetes közösségi oldalak állathatározó csoportjaiban egyre gyakrabban bukkannak fel apró, skorpiókra emlékeztető, de tőlük nemcsak méretben, hanem egyéb külsőségekben is különböző állatok. Ugyan ritkán kerülnek a szemünk elé, ám mégis előfordulhat, hogy a Kedves Olvasó már találkozott ezekkel a lényekkel, akár a saját otthonában is. Ők az álskorpiók.
Cikkünk főszereplői igen ősi ízeltlábúak, képviselőik már a legelső szárazföldi állatok között jelen voltak – legkorábbi fosszíliáik a devon földtörténeti korból, mintegy 380 millió évvel ezelőttről származnak. A XIX. század közepén még mindössze 54 álskorpiófajt ismertünk világszerte, az élővilág sokféleségének feltárására irányuló tudományos törekvések eredményeként mára ez a szám meghaladja a 3700-at.
Nevüket a skorpiókra emlékeztető külsejüknek köszönhetik, nekik is van módosult tapogatólábuk (ollóval), viszont az utótestük vége nem vékonyodik el, és méregtövis sem található rajta. Az álskorpiók méregkészülékei ugyanis az ollójuk ujjainak végén helyezkednek el, de vannak olyan csoportjaik is, ahol ez hiányzik. A legkisebb fajok testhossza alig éri el az 1 millimétert, a legnagyobbaké is mindössze 1 centiméter körüli. Testük jól elkülöníthető előtestből, illetve utótestből áll, és négy pár járólábbal, egy pár ollóval és szintén egy pár csáprágóval (chelicera) rendelkeznek.
A csoport morfológiai alapon történő határozása meglehetősen bonyolult, sok esetben jelentős fajon belüli variabilitású morfológiai, illetve morfometriai bélyegek kombinációjára épül. Mivel e bélyegek többsége kizárólag erős nagyítás mellett, fénymikroszkóp segítségével látható, az élő állatok makrofotóról, illetve sztereomikroszkóp segítségével történő határozása általában csak genusz szintig vezet eredményre, ez alól csupán néhány, igen jellegzetes és látványos határozóbélyegekkel rendelkező faj jelent kivételt.
A sarkvidékek kivételével a hóhatár alatt szinte minden szárazföldi élőhelyen elterjedt ragadozók, zsákmányukat főleg atkák, ugróvillások és más apró ízeltlábúak, illetve fonálférgek és légylárvák
képezik. Legtöbb fajuk avarlakó, de megtalálhatók fakéreg és kövek alatt, mohapárnákban, növényi törmelékek között, madár- és emlősfészkekben, illetve emberi környezetben is. Sőt, kifejezetten a barlangi életmódhoz alkalmazkodott, eutroglobiont fajaikat is ismerjük. Legtöbbjük igényli a magas páratartalmat, de vannak köztük kimondottan a szárazabb élőhelyeket előnyben részesítők is. A talaj- és avarlakó fajaik egyedsűrűsége helyenként elérheti a 100-at négyzetméterenként, ragadozóként pedig jelentős hatást gyakorolnak a talaj életközösségeinek szerkezetére.
Rákollós Falangya
Annak ellenére, hogy egy igen ritkán szem elé kerülő, rejtett életmódú csoportról van szó, az álskorpiók legelső írott említése – valószínűleg a Chelifer cancroides, azaz a könyvskorpióé – az ókorból származik, Arisztotelésztől (De animalibus historiae; IV, 7). A tudomány számára ismert legelső két fajukat még Linné írta le 1758-ban, Acarus cancroides és Acarus scorpioides néven, ezek jelenleg is érvényes fajok, Chelifer cancroides és Cordylochernes scorpioides néven. Remekül jellemzi a csoport körüli kezdeti bizonytalanságot a Linné által használt három név, egyaránt utalva az atkákkal (Acarus), a rákokkal (cancroides) és a skorpiókkal (scorpioides) való hasonlóságra. Nem sokkal később, 1762-ben felállították az első önálló álskorpió-genuszt Chelifer néven, majd a XIX. század első felében, 1826-ban megalkották az első álskorpió-családot, ez a mai napig érvényben lévő Cheliferidae. Ezután viszont egészen 1879-ig kellett várni, amíg minden korábban leírt álskorpió-faj átsorolásra került ebbe a családba. Önálló rendként 1892 óta tekintünk rájuk.
Az első, álskorpiókra történő utalás a magyar szakirodalomban 1801-ből, Földi János Az állatok országa című, a magyar állattani művek között úttörőnek számító könyvében található. Az ekkor még Phalangium genuszba sorolt Chelifer cancroides említése a hazai fauna tagjaként „Rákollós Falangya” magyar néven történt. A Kárpát-medencéből a csoport első tudományos igényű adata 1865-ből Frivaldszky Jánostól származik, aki a Déli- Kárpátokból írta le a Neobisium (Blothrus) brevipes barlangi álskorpiófajt, „rövidlábú metelér” magyar névvel 1865-ben. Frivaldszkyt követően a XIX. század végén az álskorpiók hazai kutatását Tömösváry Ödön, illetve Daday Jenő neve fémjelezte, akik a számos értékes faunisztikai adaton túl több, még ma is érvényes álskorpiófajt írtak le az akkori Magyarország területéről és a világ más tájairól egyaránt. Tömösváry latin és magyar nyelvű, a teljes Kárpát-medence álskorpió-faunáját felölelő, kimagasló értékű monográfiája fektette le a csoport taxonómiai és faunisztikai vizsgálatának alapjait az egész vizsgált régióban.
A huszadik század során két, a tudományra új álskorpiófajt írtak le: a Neobisium inaequale-t 1930-ban és a Chthonius hungaricus-t 1980-ban. A legújabb hazai tudományos érdekesség az álskorpiók kutatása terén a Neobisium tothi fajnak e cikk szerzője által történő leírása volt a közelmúltban, 2017-ben.
Átrendezett rokonság
Az álskorpiók rendje, a Pseudoscorpiones a csáprágósok altörzsébe (Chelicerata), azon belül pedig a pókszabásúak osztályába (Arachnida) tartozik olyan más csoportokkal együtt, mint például az atkák, pókok, kaszáspókok, skorpiók, illetve rovarpókok. Morfológiailag minden más pókszabásútól jól elkülöníthető, rendszertanilag egységes csoportot alkotnak.
Monofiletikus voltukat – miszerint a csoport minden tagja egyetlen közös őstől vezethető le – már a kezdetek óta tényként kezelik, amelyet számos apomorf, azaz az evolúció során újonnan megjelent bélyeg támaszt alá, valamint molekuláris vizsgálatok is igazolják.
Magukat az álskorpiókat sokáig a rovarpókok (Solifugae) testvércsoportjának tartották, a velük közösen alkotott monofiletikus csoporthoz legközelebb álló csoportot pedig a skorpiók (Scorpiones) képezték. Ám a legújabb molekuláris taxonómiai vizsgálatok szerint az álskorpiók rendjének valójában a skorpiókat és a Tetrapulmonata [a pókok (Araneae), a rövid szálfarkúak (Schizomida), az ostorfarkúak (Thelyphonida) és az ostorlábúak (Amblypygi) által közösen alkotott monofiletikus csoport] tagjait is magában foglaló Arachnopulmonata a testvércsoportja.
A Pseudoscorpiones rendbe 25 ma élő és egy kihalt család tartozik. Belső rendszerük olyan fő karakterekre épül, mint például az olló ujjainak végén található méregkészülék megléte vagy hiánya, a csáprágó mozgatható ujjának fogazottsága, az olló fogazata és érzékszőreinek száma, illetve elhelyezkedése, a fejpajzs alakja, az ivarszervek, továb-bá az utótest hátlemezeinek (tergitek) osztott vagy egységes mivolta.
A legnagyobb nálunk is él
Magyarország területéről jelenleg mintegy 57 álskorpiófajt ismerünk, amelyek 8 családba sorolhatók. A hazai fajok zöme a viszonylag gyengén kitinizált kültakarójú és karcsúbb alkatú Chthoniidae és Neobisiidae családokba, illetve az erősebben kitinizált kültakarójú és robusztusabb alkatú Chernetidae és a Cheliferidae családokba tartoznak (az utóbbi tagja a már említett könyvskorpió is). Az előbbi két család fajai főleg avarlakók, míg az utóbbi kettő tagjai szárazabb élőhelyekhez alkalmazkodtak, így megtalálhatók emlős- és madárfészkekben, fakéreg alatt, sziklarepedésekben, továbbá esetenként antropogén környezetben is. A Larcidae egy, míg a Cheiridiidae, az Atemnidae és a Withiidae családok két-két fajjal képviseltetik magukat hazánkban.
A Chthoniidae kivételével az összes többi hazai család közös tulajdonsága a méregkészülék megléte az olló legalább egyik ujjának végén. A Chthoniidae és Neobisiidae családok tagjainak fejpajzsa nagyjából négyzet alakú, a Larcidae és Cheiridiidae fajainak háromszög alakú, míg az Atemnidae, Withiidae és Cheliferidae családok esetében kúp alakú.
Érdemes megemlíteni az Atemnidae családba tartozó Doiplotemnus balcanicus fajt, amelyet 2015-ben sikerült kimutatni hazánk területéről. Testhossza a kifejlett egyedek esetében akár az 1 centimétert is megközelítheti, ezzel pedig nemcsak Európa, hanem az egész világ legnagyobb álskorpiói közé tartozik.
Mire jó a mérgük?
Az olló (vagy más néven tapogatóláb) fontos szerepet tölt be a táplálékszerzésben, a fészeképítésben, az érzékelésben és a szociális viselkedésben egyaránt. Bizonyos álskorpiókra jellemző a territoriális viselkedés, illetve a párzás előtt a násztánc, amelyekben szintén fontos szerep jut az ollóknak. A Chelifer cancroides esetében ismert, hogy a hímek mirigyváladékaikkal jelölik meg territóriumuk határait. Az olló összecsukásáért egyetlen izomköteg a felelős, a nyitásában pedig feltehetőleg a hidrosztatikai nyomás vagy a csatlakozó arthrodiális membránok rugalmassága döntő, de ennek pontos mechanizmusa még nem ismert.
Prédájukat ollójukkal ragadják meg, a méregtövissel rendelkező csoportok esetében a méreg megöli az áldozatot és – akárcsak a pókok – megkezdi az emésztést, feloldva és elfolyósítva a zsákmány belső részeit. Ezt követően a csáprágójuk-kal szorosan a szájnyílásukhoz húzzák a tetemet, majd kiszívják belőle az elfolyósodott belső részeket. Az álskorpióméreggel kapcsolatos kutatások csak nemrégiben kaptak lendületet – egy ilyen vizsgálat során sikerült kimutatni egy új, feltehetőleg antimikrobiális hatású peptidet.
Az ollók tapintószőrei (trichobothria) fontos szerepet töltenek be a mechanikai (érintés, légáramlatok) és a kémiai (szaglás) ingerek érzékelésében is. Segítségükkel az álskorpiók – mérettartományukhoz képest – nagyobb távolságból is képesek észlelni a mozgó prédát, elsősorban az az által keltett légáramlatok érzékelésén keresztül.
A Chthonioidea és Neobisioidea csoportokba tartozó fajok esetében a csáprágó jóval nagyobb és erőteljesebb, mint a többi álskorpióé. Ennek oka, hogy ezek valamelyest „megrágják” vele a táplálékot, nem csak átlyukasztják annak kültakaróját. Mindez főleg a Chthonioidea álskorpiók esetében fontos, hiszen ezek nem hordoznak méregtöviseket az ollójukon. Mint a táplálékszerzés és táplálkozás fő eszközeit, ezek az állatok rendszeresen tisztogatják az ollóikat és csáprágóikat. A zsákmányból kinyert tápanyagokat lipidekké és glikogénné alakítva raktározzák el, és e tartaléktápanyagaikon meglehetősen sokáig képesek életben maradni, így havonta 1–2 préda elejtése is elegendő a számukra.
A potyautasok
Bizonyos csoportjaik a csáprágójuk mozgatható ujjának végén található szövőmirigyek segítségével fészket készítenek petéik lerakása, vedlés vagy hibernáció céljából. A csoportok jelentős részénél előfordul bizonyos fokú ivari dimorfizmus. Ezekben az esetekben a nőstények robusztusabbak, és a csáprágón található, a szövőmirigyek kivezető nyílásait hordozó képlet, a galea vagy bizonyos álskorpió-csoportoknál az ezt helyettesítő szövőszemölcs is nagyobb náluk, ez valószínűleg a fészeképítéssel lehet összefüggésben. Egyes csoportjaikra jellemző magatartásforma a forézis: ennek során főleg repülő rovarok lábaiba kapaszkodnak bele, és a gazdaállattal utazva akár nagyobb távolságokat is megtehetnek. A forézis korai evolúciós megléte feltételezhetően a ragadozó viselkedésből fejlődött ki. Nem meglepő, hogy az ezzel élő álskorpiócsoportok szélesebb elterjedésűek, mint azok, amelyek nem használják ezt a helyváltoztatási módszert.
Egy északi álskorpió faj, a főleg Alaszkában és Szibériában honos Wyochernes asiaticus esetében nemrég felfedezték, hogy akár mínusz 3,6 Celsius-fokon is aktív marad. Emellett pedig szárazföldi állat létére képes 17 napig túlélni vízborítottság alatt, amely áradásoknak kitett területeken kifejezetten előnyös tulajdonság.
Bár az álskorpiókról szerzett tudásunk egyre bővül, számos tudományra új fajuk vár még leírásra, főleg a trópusi, illetve a napjainkig kevéssé kutatott területekről. Mindemellett pedig az életmódjuk, viselkedésük, illetve anyagcseréjük további vizsgálata is számos új, érdekes felfedezés lehetőségét rejti magában.
Novák János
biológus
2022/12