Azt senki sem tagadhatja, hogy az informatika teljesen megváltoztatta világunkat. Ez a nagyhatású tudomány pedig már nem fiatal – indokolt, hogy eddigi története maga is kutatás tárgya legyen. Az informatika története ráadásul részben a megvalósult sci-fi története is. Képes Gábor, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum osztályvezetője maga is sci-fi író. Így aztán igazán autentikus szakemberrel beszélgethettünk az informatika hazai történetének kutatásáról.

 

– Ön egyidős a PC-vel. Van ennek jelentősége a szakterülete szempontjából?

– Az IBM PC egy évvel később született, mint én, de ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik beleszületett az otthoni számítógép forradalmába. Már a számítógép mellett lettem írástudó, hiszen hatéves korom óta van számítógépem, az első egy ZX Spectrum volt. Sokat játszottunk rajta bátyámmal együtt, ami már egy meghatározó élmény volt. Aztán a számítógépes közösségek irányították az érdeklődésemet afelé, hogyan változtatja meg a társadalmat a számítógép.

– Kik inspirálták, hogy a muzeológusi pályára lépjen?

– Fontos volt számomra néhány tanáregyéniség hatása. A középiskolai matematikatanárom, Falta Zoltán mutatta meg, hogy az alkalmazói ismeretek átadásán túlmutatóan, kreatív módon használható az oktatásban a számítógép – vagy, ahogy ő mondta: „számológép” – több tantárgyban is. Az ELTE-n bölcsésznek tanultam, az alapvégzettségem magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanár. Volt egy bölcsészettudományi informatika nevű képzés, amit Horváth Iván kezdett el. Nála voltam először demonstrátor mint informatikatörténész. Szerinte mi most a reneszánsz 2.0 időszakában élünk. Ez a korszak hasonlóan változtatja meg az emberi civilizációt, mint a reneszánszban a könyvnyomtatás megjelenése. Nagy kihívás volt a régi, kézírásos kultúra átültetése, ma a digitalizáció, a nyomtatott kultúra átültetése számítógépre legalább akkora kihívás. Ebben nemcsak mérnökökre és informatikusokra van szükség, hanem tartalomipari szakemberekre, tehát bölcsész kutatókra is. És ez nem csupán digitalizáció, mert a számítógép a műveltségterjesztés folyamatát és formáját, az egész kultúrafogyasztást is megváltoztatja.

 

 

A harmadik nagy egyéniség Kovács Győző, az első magyar számítógép egyik fejlesztője volt. Ő tanított meg arra, hogy az informatikatörténetet nemcsak kutatni érdemes, hanem népszerűsíteni is. Vele kezdtem el, még egyetemistaként, informatikatörténeti kiállításokat rendezni. Az elsőt persze még nem önállóan. Azt 2003-ban a Természettudományi Múzeumban nyitottuk meg, Neumann János centenáriumán. Azért ott, mert a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum jogelődjének, az Országos Műszaki Múzeumnak egyáltalán nem volt kiállítóterme.

Érdekes vagy inkább furcsa, hogy bár a technika- és ipartörténet alapvető része civilizációnknak, és büszkék is vagyunk hazai nagyjaira, de nálunk nincs állandó kiállítása, pedig Európa legtöbb országában a science múzeumok a leglátogatottabb múzeumok közé tartoznak. Ezt az ellentmondást úgy tudtam kezelni, hogy elkezdtem időszaki kiállításokat és vándorkiállításokat rendezni az országban nagyobb és kisebb városokban is – és ebből jöttem rá, hogy milyen jelentős hatásuk van ezeknek a tárlatoknak. Azóta érzem igazán, hogy a muzeológus is mennyire fontos közösségformáló szereplője a kultúrának.

– Fő kutatási területe a magyar informatika története.

– Így van – és a magyar mérnökök és feltalálók hozzájárulása az informatika világtörténetéhez. Nemrégiben volt alkalmam egy virtuális túrát rendezni Számítógép a vasfüggöny mögött címmel az Inventing Europe projektben, és azt igyekeztem bemutatni, hogyan reagáltak a szakemberek a hidegháború idején az ország speciális helyzetéből adódó kihívásokra. Ki kellett játszani a nyugati embargót, meg kellett felelni a keleti országok együttműködési rendszereinek. Kellett csinálni egy saját utas kreatív fejlesztést, mert amit nem tudtunk keleti gyártmányokból megvalósítani és nem lehetett nyugatról sem megszerezni, azt nekünk kellett megoldani. Ezért a 60-as évek végétől a 80-as évek végéig egy sajátos informatikai kultúra fejlődött ki hazánkban. Számomra ez a legizgalmasabb korszaka a magyar informatika történetének. Ennek egyik emblematikus tárgya a Jánosi Marcell által tervezett kazettás flopi, aminek 1974 körül készítette el a terveit, a 80-as évek elején gyártották le, de még így is meg tudta előzni a nyugati országokat. Az MTA SZTAKI-ban készült Európa egyik első lézeres fotoplottere, de több más ilyen példát is lehet mondani.

 

A másik kedvenc területem az otthoni, azaz házi számítógépek megjelenése Magyarországon. Nemcsak a Commodore-ra és hasonló márkákra gondolok, hanem arra, hogyan próbáltak magyar vállalatok valami hasonlót készíteni hazai körülmények között. Kedvenc példám a Primo nevű számítógép, amit a SZTAKI fejlesztett és a sárisápi Új Élet MgTSz melléküzemága kezdett gyártani. Ez volt hazánk első bolti forgalomba került számítógépe.

Még éppen elcsíptem azt a nemzedéket, amelynek tagjai az első számítóközpontokban dolgoztak a nagy gépeknél. Még volt alkalmam találkozni azzal a Kovács Mihállyal, aki az első magyar középiskolai számítástechnika tanár volt. Találkozhatom azokkal a ma már nyugdíjas korú egykori hobbistákkal is, akik legalább annyira érdekesek, mint a professzionális fejlesztők.

– A hobbisták azok, akik hátul a sufniban raktak össze valamit?

– Igen, szerintem nagyon izgalmas a „hátul a sufniban” jelenség. Ez valahol a kortárs néprajz területe is. A 80-as években egy Kanics Miklós nevű hobbista készített egy aktatáskába beépített számítógépet, amit úgy nevezett el, hogy Fushiba. A Toshiba cégnév után és a fusiban készült dolgokra is utalva. Ebben teljesen benne van annak a kornak a szellemisége.

A személyi számítógép egész világtörténetére jellemző, hogy ellenkultúrának indult. A 70-es évek közepén, amikor az USA-ban elkészültek az első otthoni számítógépek, klubkeretek között kezdték terjeszteni. Kis közösségekből nőtt ki az Apple és a Microsoft is, és látjuk, mivé váltak. De nem lehet tagadni, hogy a genezisük egyetemista srácok hobbijából indult ki, részben az akkori informatikai világcégek értetlensége ellenére. És ami nagyon érdekes, néhány év fáziskéséssel ugyanez Magyarországon is megfigyelhető.

 

 

– Jelenleg mivel foglalkozik?

– Pakson az Atomerőműben, az Atomenergetikai Múzeumban mutatjuk be a Kibernetika hőskora című kiállítást. Ehhez készül egy kiadvány is. A legelső tudósokról szól, mint például Nemes Tihamér, Kalmár László, Tarján Rezső, akik a legelső magyarországi számítógépek és logikai gépek építésénél bábáskodtak. Megpróbáljuk annak a hangulatát fölidézni, ahogy a köréjük épült iskolák elkezdenek számítástechnikával foglalkozni. Bemutatjuk az útkeresést, hogyan építettek a huszonéves fiatal mérnökök szovjet tervek alapján egy önálló magyar számítógépet az 50-es évek végén, az MTA Kibernetikai Kutatócsoportjában: az M-3-at. Hogyan szervezték meg az első számítóközpontot, hogyan keresték a kibernetika alkalmazásának további lehetőségeit. Mert a kibernetika nemcsak számítógépekkel foglalkozik, hanem az élő szervezetek és a gépek közötti párhuzamok alapján von le következtetéseket. Például Szegeden egy Muszka Dániel nevű matematikus készített egy katicabogár állatmodellt. Ugyanő csinált egy robotembert, amelyik egy úttörőházban látogatótájékoztatásra szolgált. Annak a fizimiskája alapján készítettünk egy installációt, amely egy beszélő robotember, s most Pakson látható. Tehát a robotikának is, meg az informatikának is a kibernetika a forrásvidéke. A muzeológus picit másként működik, mint egy hagyományos kutatóintézeti kutató. Mi általában kiállításra készülünk, a kiállítás kapcsán jönnek létre a publikációk, aztán a fogadtatása alapján lépünk tovább a kutatásainkban. Nekünk a legfontosabb csomópont mindig a következő kiállítás.

Ami még fontos, az a gyűjtési koncepció. Megtalálni azokat a forrásokat, ahonnan új műtárgyakat lehet begyűjteni, minél alaposabban kikutatni nemcsak a születését, hanem a használatát is. Ezért nagyon fontosak a gyűjtői közösségek, mert engem nemcsak az érdekel, hogyan tervezték, hogyan állították össze, hanem legalább annyira érdekes, hogy hol, mire használták, milyen történetek kötődnek hozzá. Egy tárgy úgy válik élővé, ha ki tudjuk bontani ezeket a mögöttes részleteket is.

– Pakson kívül máshol is látható informatikai kiállítás?

– Szegeden, a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság gondozásában remek állandó kiállítás látható a Szent-Györgyi Albert Agórában. Budapesten pedig az MMKM Műszaki Tanulmánytárában látványraktár formájában tekinthető végig a technika története, s benne az informatika is.

–  Az irodalmi munkássága hatással van-e a kutatásaira?

– Bizonyos mértékben igen. Elsősorban a sci-fi, de néha kirándulásokat teszek a kortárs költészet irányába is. Ez sem feltétlenül idegen az informatikától.

 – Elvileg egy kultúra van, nem?

– Egy kultúra van, és a költészet immár része a digitális kultúrának is. Például Papp Tibor párizsi magyar költő kombinatorikus verseket, számítógéppel generált disztichonokat ír. Ami talán még erősebb összekötő kapocs, az a tudományos-fantasztikum. A tematika legnagyobb képviselői – köztük nagy kedvencem, Arthur C. Clarke – komoly műszaki és természettudományos műveltséggel rendelkeztek. Ezért mindig izgalmas a science fiction szerzőit összehozni tudományos kutatókkal. Több ilyen fórumot szerveztem a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban, annak Műszaki Tanulmánytárában. Nyilván a tudományos kutatóra más elvárások vonatkoznak, de egy szépíró megteheti, hogy olyat is leír, aminek nincs meg a tudományos alapja. De lehet, hogy inspirálóan hat a mérnökökre. Volt már ilyen a történelem folyamán, ezért izgalmas összehozni a mérnököt a művésszel.

De amit ön mondott ki, az nekem régóta az ars poeticám. Egy kultúránk van és annak a tudomány, a mérnöki ismeretek és a hagyományos értelemben vett humán műveltség mind a része. Akkor válunk teljes emberré, hogyha mindezt egyformán tiszteljük, és átjárást biztosítunk közöttük.

TRUPKA ZOLTÁN

2014/32