Régen a táncmulatságoknak és báloknak meghatározó szerepük volt a párválasztásban. A fiatalok magabiztosságát nagyban növelte, ha tánctudásukat szakavatott táncmestertől, nyilvános tánctanítás keretében szerezték meg. A tánctanítás és az össztánc azonban erkölcsrendészeti kérdéseket is felvetett: a kiadott belügyminiszteri körrendeleteket Hollósi Gábor, a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa foglalja össze.
A legelső körrendelet a „nyilvános táncztanítás szabályozása tárgyában” még a „boldog békeidőkben”, 1897-ben született, de ezt már a századelőn, 1906-ban újabb körrendelet váltotta fel. A Horthy-korszakban azonban hatályon kívül helyezték ezt is, amikor 1925-ben a belügyminiszter sorban immár a harmadik körrendeletet bocsátotta ki. Ez már szabályozta a táncmesterképzést, illetve meghatározta a „nyilvános tánctanítás” fogalmát is: eszerint minden olyan tánctanítást nyilvánosnak kellett tekinteni, amely nem a szülők lakásán és azok felügyelete mellett folyt. 1926-ban önálló körrendelet jelent meg a közös gyakorló leckeórák tartásáról, 1931-ben és 1937-ben pedig az előző évtized körrendeleteinek módosításáról.
Okleveles képesítés és rendőrhatósági engedély
1906-tól kezdve a tánctanítás elengedhetetlen feltétele volt az okleveles képesítés, és az oklevéltől a két világháború közötti időszakban sem tekintettek el. Csak olyan személ volt felvehető a táncmesterképző tanfolyamra, aki a középiskola hat osztályának vagy a Színművészeti Akadémia sikeres elvégzését igazolta, vagy aki a tornatanítói vagy óvónői képesítését bemutatta. További feltétel volt minden esetben, hogy a folyamodó jó erkölcsű és büntetlen előéletű legyen, illetve hazafias magatartása kifogás alá ne essen.
A nyilvános tánctanítás másik feltétele a rendőrhatósági engedély beszerzése volt, amelyet a táncmester kérvényezett meg. A kérvényhez csatolni kellett az oktatási helyiség vázrajzát, a tanfolyam időbeli beosztását, a díjszabást, illetve 1931-ig a tanítani kívánt táncok listáját. Részleges tanfolyamok keretében lehetőség nyílt egyes táncok oktatására is, sőt különórákat is lehetett adni. A rendőrségen azonban az alkalmazott oktatósegédet is be kellett jelenteni. Engedély csak olyan helyiségre volt adható, amely megfelelt közegészségügyi, közrendészeti és erkölcsrendészeti szempontból – a helyszínen orvos győződött meg az egészségügyi viszonyokról. Csak kivételes esetben lehetett szállodákban tánctanfolyamot tartani, csupán akkor, ha más alkalmas helyiséget nem tudtak biztosítani és a helyiség könnyen ellenőrizhető volt a rendőrség szerint.
Tanfolyamok és gyakorló órák
A tánctanítás felnőtt és gyermek csoportokban folyt, a felnőtt csoportba kerülés feltétele férfiak esetében a 18., nők esetében pedig a 16. életév betöltése volt. Helyesnek tartották tehát azt, ha a nőnek néhány évvel idősebb táncostársa van. A gyermekek oktatása este 8-ig, a felnőtteké éjjel 11 óráig tarthatott, a tanulókon kívül csak a hozzátartozóik lehettek jelen az órákon. Érdekes jelenség, ahogy az 1930-as években a nagyvárosokra és a falvakra vonatkozó szabályozás eltérő volt. 1931-től ugyanis a felnőttek oktatása városban már éjfélig tarthatott, 1937-től pedig – Budapest és a törvényhatósági („megyei”) jogú városok lakóinak kivételével – minden 16 éves férfi és 15 éves nő már a felnőttek csoportjába járhatott. A dualizmus időszakához képest azonban így is szigorodás figyelhető meg, mert akkor még este 9 óráig lehetett oktatni a gyermekeket, illetve nemre való tekintet nélkül a felnőtt csoportba sorolták be a 15. életévüket betöltötteket.
A díjak jegyzékét és a dohányzási tilalomra való figyelmeztetést a tánciskolákban feltűnő helyen kellett kifüggeszteni, és frissítőül szolgáló ivóvíz, gyümölcslevek (málnaszörp, limonádé) és nyers gyümölcsök kivételével semmiféle ételt és italt nem lehetett árusítania a helyszínen. Az 1931-es körrendelet megengedte a cukorkák árusítását is. A tánctanítást befejező szokásos záróvizsgához külön rendőri engedélyt kellett kérni, csak ilyenkor lehetett – de nem volt kötelező – az idegenek részvételére, a nagyobb zenekarra és az árusításra vonatkozó tilalmakat felfüggeszteni.
A közös gyakorló leckeórákat (össztáncot) illetően 1926-ban önálló körrendelet jelent meg, amely az egy évvel korábbi szabályokon részben enyhített. A különböző szinten táncoló fiatalok számára közös gyakorlóesteket továbbra is csak vasár- és ünnepnap, és legfeljebb éjjel 11 óráig lehetett tartani a kisebb településeken. Városokban azonban a közös gyakorlóóra már hetente egyszer hétköznapra is eshetett, és a befejezése is kitolódhatott éjfélre. A szabályozás továbbra is változatlan maradt abban, hogy csak a 18. életévüket betöltött férfiak vehettek részt rajta, nők esetében viszont a korhatárt leszállították 16-ra. Ám a 20. életévüket még el nem ért, nem önálló keresetű lányok csak szüleik vagy felügyeletre alkalmas legközelebbi hozzátartozóik kíséretében jelenhettek meg, emiatt a táncmesternek a tanfolyamot a gyakorlóóra megkezdése előtt legalább két órával előbb be kellett fejeznie. 1931-ben a szabályokon tovább enyhítettek. A közös gyakorló leckeórákon idegen (a tánciskolától független) táncosok is részt vehettek, továbbá azokat városban hetente kétszer, községben hetente egyszer hétköznapra is szervezni lehetett. A tanfolyamot a táncmesternek már csak egy órával korábban kellett az össztánc előtt befejeznie. A legérdekesebb új szabály azonban az volt, hogy az össztáncon immár kíséret nélkül vehettek részt a 15. életévüket betöltött lányok, azonban csak szüleik vagy más felügyeletre alkalmas hozzátartozójuk kíséretében lehetett távozniuk.
Nemzeti szempontok az oktatásban
Minden táncmester köteles volt arra, hogy tánciskolájában a magyar (nemzeti) táncokat (csárdás, körmagyar, palotás) legalább a külföldi táncokkal egyenlő óraszámban tartsa. Tilos volt tanítani jó ízlésbe ütköző táncokat. A közös gyakorló leckeórákon is – ahol a táncmester köteles volt állandó felügyeletet gyakorolni, a táncokat szakszerűen vezetni és a részvevők magaviseletét a jó ízlés és a közerkölcsiség határai között tartani – a magyar nemzeti táncokra különös gondot kellett fordítani. Érdekesség, hogy már az 1925-ös körrendeletben találkozunk a „zenei (ritmikus) tornatanfolyamok” tartására vonatkozó szabályokkal is, amelyek a mai aerobik jellegű órák elődjének tekinthetők. Mint a nyilvános tánctanításhoz, ilyen tanfolyamok tartásához is rendőrhatósági engedély kellett. A kérelmeket a folyamodó képesítése és rátermettsége tekintetében az Országos Testnevelési Tanács véleményezte.
Ámbár már a XIX. század végén feltalálták a gramofont, a tánciskolai zenekíséret – megfelelő audiotechnika hiányában – jellemzően élőzene volt. Az 1897-es körrendelet még csak egy zongora vagy hegedű használatát engedte meg, 1906-tól azonban már bármilyen polifon (több szólam játszására alkalmas) hangszert vagy helyette háromtagú zenekart is szerepeltetni lehetett. A vonószenekar négytagúvá már a Horthy-korszakban, 1931-ben vált, ugyanekkor kifejezetten engedélyezték a cimbalom használatát, de ez nem emelhette öttagúvá a zenekar létszámát. 1937-től kezdve hangszerekre tekintet nélkül négytagú zenekar szolgáltatta a kíséretet.
A rendőrhatóságnak a tánciskolákat havonként legalább egyszer ellenőriznie kellett, lehetőleg a Magyar Tánctanítók Országos Szövetsége kiküldöttjének jelenlétében. Az ellenőrzés során azt vizsgálták meg, hogy a táncmester a tanfolyamot iskolaszerűen tartja-e, olyan helyiségben, amelyet engedélyeztek, és hogy a táncokat a jó ízlés és a közerkölcsiség követelményei szerint gyakorolják-e. Kiküldöttje útján maga a belügyminiszter is ellenőrizhetett. A rendőrségnek a nyilvános bálokon, táncestélyeken is figyelemmel kellett kísérnie, hogy a táncokat a jó ízlés követelményeinek megfelelően táncolják-e. Ha nyilvános botrányokozás fordult elő akár egyetlen esetben is, a rendőrség köteles volt a mulatság folytatását megtiltani. Aki pedig a körrendeletekben foglalt tilalmakat megszegte vagy kijátszotta, azt 15 napig terjedhető elzárással és egymillió koronáig terjedhető pénzbüntetéssel sújtották kihágás miatt. A pénzbüntetés 1931-ben megszűnt, a táncmesternek ekkortól a büntetést „csak le kellett ülnie”.
A szigorú szabályoktól a diszkótragédiákig
Napjainkban a Horthy-korszak szigorú szabályai talán már megmosolyogtatnak minket, a múltnak mégiscsak van egy igen fontos üzenete a jelenhez: az ifjúság kulturált és biztonságos szórakozását ma is biztosítani kell. Felelősek vagyunk azért, hogy például a 2011-es budapesti diszkótragédia ne ismétlődhessen meg, illetve, hogy ne fordulhasson elő nálunk is a 2015. októberi, bukaresti diszkó kigyulladásához hasonló eset. Mindkettő halálos áldozatokat követelt. Elkerülhető és megelőzhető lehet, hogy a szórakozás tragédiába torkolljon, ehhez azonban súlyos szankciók kilátásba helyezése mellett elengedhetetlen valamint a korszerű jogszabályi környezet, a rendelkezések betartásának folyamatos és szigorú ellenőrzése.
HOLLÓSI GÁBOR
2016/24
