Az elmúlt évek óriási rajzásait követően már mind megismerkedhettünk a védett dunavirág (Ephoron virgo) nevével, amely több évtizedes szünet után 2012 óta gyönyörködtet újra tömeges szárnyalásával a Duna teljes magyarországi szakaszán. A megjelenése miatt fehér kérésznek is nevezett rovar mostani térhódítása azonban nem csak örömet, hanem korábban nem ismert természetvédelmi és közlekedésbiztonsági problémákat is okoz, melyek elhárítására a világon elsőként Tahitótfalunál valósult meg egy műszaki fejlesztés.
A sötétedés után rajzó kérészek repülését természetes körülmények között a folyó folytonos optikai jele, a vízfelszínről visszavert erősen és vízszintesen poláros fény irányítja. E markáns jel azonban a hidak előtt hirtelen eltűnik a gyengén és többnyire függőlegesen poláros hídtükörkép miatt. A kérészek emiatt elveszítik polarizációs iránytűjüket, és egyre növekvő tömegben torlódnak fel a híd előtt. A rovarokat ezután erősen vonzzák a hidat megvilágító mesterséges fények. Azok körül aztán akár órákig tartó örvénylő táncba kezdenek, melynek végén a halálosan kimerült egyedek az útra leszállva lerakják tojáscsomójukat és elpusztulnak. Mivel ezek nem a vízbe, hanem a száraz aszfaltútra kerülnek, az összetett ökológiai fénycsapda révén a kérészek utódgenerációja is nagymértékben sérül.
A természetvédelmi kár, valamint a Duna élővilágára egyaránt káros folyamat mellett ráadásul új veszélyhelyzetek kialakulásával is számolni kell. Az úton felhalmozódó bomló kérésztetemek ugyanis közegészségügyi kockázatot jelentenek, mindemellett pedig csúszóssá teszik az útfelületet, így a kerékpáros, motoros és autós közlekedés egyaránt veszélyessé válik. A fototaxis (fényintenzitáshoz való vonzódás) és polarotaxis (fénypolarizációhoz történő vonzódás) által vezérelt összetett ökológiai csapdahatás egyébként nem kizárólag hazánkból ismert, a dunavirág ugyanis Európa több nagyobb folyóján is elterjedt az elmúlt 10-15 évben.
Az ELTE Környezetoptika Laboratóriumának és az MTA Ökológiai Kutatóközpont Duna-kutató Intézetének szakembereiként a fenti csapdahatás 2012-ben történt leírása után célul tűztük ki egy olyan módszer kidolgozását, mellyel a kérészek védelme a közlekedésbiztonság szempontjait is figyelembe véve megoldható. Ehhez olyan terepkísérleteket végeztünk a tahitótfalui Tildy Zoltán-hídnál, az Ipolyon átívelő letkési hídnál, valamint a Rábát átszelő rábahídvégi hídnál, melyek során egyre pontosabb ismereteket szereztünk a dunavirág látásáról és viselkedéséről. Eredményeink alapján kifejlesztettük az érintett hidakra rögzíthető védő fénysorompót, melynek erős reflektorai közvetlenül a folyó felett, annak közelében tartják a rajzó kérészeket, így végül tojáscsomóikkal együtt nem az aszfaltra, hanem a vízbe hullanak, ezáltal utódaik megmenekülhetnek. Az optikai védőrendszer első véglegesen telepíthető változatát idén április végén építettük ki a tahitótfalui Tildy Zoltán-hídra a Nemzet Fiatal Tehetségeiért Ösztöndíj támogatásával.
Az így létesülő védőrendszer két részből áll. Az egyik maga a hídpillérre folyásirányban felszerelt, két nagy fényerejű kék lámpából álló fénysorompó, mely a kérészek rajzási időszakának estéin – amikor az égboltfény intenzitása egy előre beállított szint alá csökken – automatikusan bekapcsol. Hogy az eszköz a lehető legnagyobb hatékonyságú legyen, arra is szükség van, hogy a hidat megvilágító lámpák a hatóságok által is jóváhagyott kisebb fényerősséggel működjenek. A védőrendszer másik részét ezért szabályozható fényerejű, energitakarékos és olcsóbban működtethető hídvilágítás jelenti.
A dunavirág idén augusztus elejétől várható rajzási időszakában tehát már harcra készen állhat a teljes rendszer. Attól nem kell tartani, hogy a fénysorompó túlterhelődik, azaz olyan sok kérészt csapdáz, hogy az újonnan érkezők végül mégis feljutnak a hídra, mert amikor a kérésztömeg eléri a vízfelszínt, akkor az egyedek elsodródása miatt mennyiségük csökken.
Farkas Alexandra
2019/26
