A geológia csak az utóbbi évtizedekben épült be szervesen a régészeti kutatások eszköztárába, viszont segítségével a mesterséges nyomok nélküli kődarabok is információforrássá válhatnak.

Jó példa erre a regölyi, Kr. e. VII. századra keltezhető halomsírból előkerült változatos méretű terméskövek vizsgálata, melynek eredményeképpen a kutatók többek között arra a fontos történeti kérdésre találtak biztosabb választ, hogy hol lehetett a pannonok szállásterületének északi határa.

Regöly a Dunántúlon, Tolna megye északi részén fekszik a Koppány- és a Kapos-folyó találkozásánál.

A falu belterületén a Strupka-Magyar birtokon eddig előkerült régészeti leletek alapján összességében egy olyan széles kapcsolatrendszer vázolható fel, amely a kimmerek déli ágának mozgásához köthető, hatása viszont Nyugaton a németországi Heuneburgig követhető.

A lakók kocsin járnak

A Közép-Ázsiából kiinduló, Médiát, Frígiát is érintő kimmer-vándorlás révén alakult ki az a több szálból fonódó anyagi kultúra, amelynek végső állomásáról Hérodotosz is szól, amikor az Isztroszon túl lakó, a médektől elvándorolt szigünnákról ír:  “az Isztroszon túl egyetlen nép lakik, a méd viseletben járó szigünnák. Bozontos lovaiknak, amelyeket állítólag öthüvelyknyi szőr borít, termete kicsi, orra tömpe, s egy embert ugyan nem bírnak el, de kocsiba fogva páratlanul gyorsak, s ezért az ott lakók mind kocsin járnak. Azt mondják, területük egészen az Adriai-tengernél lakó enetoszok határáig terjed, s hagyomány szerint a médektől vándoroltak ki”. (Hérodotosz: A görög-perzsa háború, Terényi István fordítása.)

Hérodotosz megjegyzése összhangban van azzal a legújabb régészeti megfigyeléssel, hogy a mai Magyarország délnyugati felén, továbbá Horvátországban, Szlovéniában, vagyis a Dunától az Adriáig terjedő területen a Kr. e. VII. század végétől keleti eredetű, rokon anyagi kultúrájú régészeti csoportok éltek (Regöly, Dálya/Dalj, Mar­tijanec–Kaptol, Budinjak, Kola-pijani, Ja­po­di). Összességében ezek az ókori népek a méd eredetű szigünnák különböző törzseivel, a későbbi írott forrásokban is megjelenő illírekkel, pannonokkal azonosíthatók. Ez az iráni eredetű népesség, a római kori őslakosság a továbbiakban is meghatározó módon formálja ennek a területnek a képét, ezért különösen fontos tisztázni, hogy eredetileg pontosan hol is feküdt a későbbi forrásokból ismert Pannonia a legkorábbi, a Kr. e. VII-VI. században.

A déli, délnyugati határt a szomszédos Dálya (Dalj), Martijanec-Kaptol-csoportok a Dráva vonalában jelölik ki, a keletit pedig a Duna másik oldalán lakó ellenséges szkíták. De hol volt pontosan a pannonok északi határa? A régészeti leletek tanúsága szerint a Dunántúl északi felét a szkíták biztosan megszállták, így a térképre nézve logikusnak tűnne, ha a két hagyományosan ellenséges nép közötti határt itt is természetes vízfelület, a Balaton jelölné ki.

A választ a regölyi sírhalom központi terének sírgödör méretű beásásaiban, égett rétegeiben talált nagy mennyiségű, igen változatos kinézetű kőanyag részletes kőzettani-geokémiai vizsgálatával, és ezen adatok alapján a forrásterületek minél pontosabb körülhatárolása révén reméltük megtalálni. Feltételeztük, hogy a pannonok a halottaiknak készített kőágyak anyagát a saját törzsi területükről gyűjtötték be. Regöly közvetlen közelében csak löszdombok vannak, a legközelebbi nagyobb felszíni kőzetkibukkanások a lelőhelytől mintegy 30-50 km-re találhatóak mind dél (Mecsek), mind pedig észak felé (Tihany-Balaton-felvidék-Polgárdi).

Az ásatáson 4074 kőzetdarabot mértünk föl és vizsgáltunk meg szabad szemmel. Első ránézésre is feltűnő volt, hogy a kövek nem koptatottak, hanem szögletesek, vagyis nem folyami kavicsok, hömpölyök. Felszínükön semmilyen mesterséges megmunkálási nyomot nem láttunk. Tömegük uralkodóan 0,5 kg-tól 15-20 kg-ig változott.

Jellegzetes példányokkal

A kőzetdarabokat főbb kőzetfajták szerint szétválogattuk, majd kiválasztottunk 140 darab reprezentatív példányt. Ezekből a kőzetekből preparátumot, vagyis 30 ľm vékonycsiszolatot készítettünk petrográfiai (polarizációs) fénymikroszkópos vizsgálathoz. A makroszkópos és mikroszkópos vizsgálataink alapján a kőzeteket 7 főcsoportba, ezeken belül szín, ásványos összetétel és a kőzetek szöveti megjelenése alapján 17 alcsoportra osztottuk. A következőkben ezek alapján ismertetjük a halomban előforduló kőzettípusokat mennyiségük szerinti csökkenő sorrendben.

A kőanyag közel háromnegyedét a karbonátos kőzetek alkotják. Szabad szemmel ez a legváltozatosabb csoport, színük fehér, szürke, vörös vagy tarka, szövetük tömött, porózus, laminites vagy klasztokat is tartalmazhatnak. Mikroszkópos megfigyelések alapján négy alcsoportot különítettünk el. Az úgynevezett peloidos alcsoportban a kőzetet uralkodó mennyiségben változatos méretű peloidok alkotják, amelyek mikritből álló, vagy belső szerkezettel rendelkező, gömbölyded alakú, mikroszkopikus méretű szemcsék. Ritkán muszkovit- és kvarctartalmú kőzettörmelékek is előfordulnak. A kötőanyag (cement) szintén karbonát, leggyakrabban nagyon finomszemcsés mikrit vagy mikropátit, ritkán durvább kristályos pátit. A kovás alcsoportban az eredetileg mikrokristályos kalcitból álló kőzeteket változatos mértékű kovás átitatás érte. A kovaanyag mikrokristályos kvarcként, opálként, ritkán sugaras kalcedonként jelenik meg. A mikrites alcsoportba finom mésziszapból képződött, homogén mikrokristályos mészkövek tartoznak. A sziliciklasztos alcsoportnál a mikrokristályos kalcit kötőanyag durva aleurit – finomhomok méretű (uralkodóan 30–100 ľm), gyengén vagy egyáltalán nem koptatott kvarc- és fehér csillám-törmelékeket zár magába.

A kőanyag mintegy hatodát kitevő gránitok között üde és erősen mállott példányok is előfordulnak. A mikroszkópos vizsgálatok során azonban jól meg lehetett figyelni a szöveti és összetételbeli különbségeket és hasonlóságokat, így az egyes alcsoportok meghatározása nem volt nehéz. Összességében mindegyik alcsoportra igaz, hogy fő kőzetalkotó ásványaik a kvarc, a plagioklász, az ortoklász és a biotit. A porfíros alcsoportban elkülöníthető egy finomszemcsés alapanyag, amelyben akár 1,2 mm-es, vagyis szabad szemmel is jól felismerhető, úgynevezett fenokristályok : biotit, kvarc, plagioklász  ülnek. A hipidiomorf szemcsés alcsoport kőzetei uralkodóan 1,5 mm-es, közel egy nagyságrendbe eső ásványokból állnak. A gra­no­fí­ros alcsoport jellegzetessége, hogy az egész kőzetben mindenhol látható a kvarc és a földpát szabálytalan határvonalak mentén lefutó finomszemcsés összenövése. A mikrogránit-alcsoport a hipidiomorf szemcsés szövetű gránit finomszemcsés változata, benne a kőzetalkotó ásványok szabad szemmel már csak éppen felismerhetők. Az aplit-alcsoport kőzetei a mikrogránitokhoz hasonlítanak, csak nagyon kevés biotitot tartalmaznak. Az írásgránit-alcsoportban durvaszemcsés kvarc és plagioklász, illetve kvarc és ortoklász orientált összenövése figyelhető meg.

A jóval kisebb arányban előforduló, változatos színű és szemcseméretű homokkövek két-egy eredendően vörös színű, kovás kötőanyagú és egy eredendően szürke színű, meszes kötőanyagú  alcsoportra oszthatók.

A következő csoport riolit-jellege csak a mikroszkópos megfigyelések során derült ki, szabad szemmel a finomszemcsés aplitokhoz hasonlítanak. Az alapanyagukban megfigyelhető kristályosodási különbségek alapján három alcsoportot alakítottunk ki, de valójában ezek egy folyamatos átkristályosodási sort mutatnak.

A kvarcit rideg, szögletesen törő kőzettípus. A példányok színe uralkodóan halvány rózsaszín, amit fehér erek harántolnak. Kristályos kvarcból, rozettás kalcedonból és opálból állnak.

A néhány bazaltpéldány hólyagüreges és tömött szövetű változatban fordul elő. Mindkettőre jellemző, hogy erősen átalakult (iddingzites) olivin fenokristályok helyezkednek el a plagioklászból, augitból és magnetitből álló alapanyagban.

A csupán néhány darab által képviselt bazaltos piroklasztitoknál az egyik altípus csak bazaltklasztokat tartalmaz, míg a másikban a bazalt mellett egyéb kőzetek törmelékei (metamorfit, homokkő, mészkő) is előfordulnak.

Figyelembe véve a kőzetek sokszor nagy méretét, igen jelentős mennyiségét és azt, hogy terméskövekről van szó, elsősorban olyan lehetséges forrásterületeket kerestünk, ahol hasonló kőzetek fordulnak elő, Regölyhöz viszonylag közeliek és a Kr. e. VII. században is könnyen megközelíthetőek voltak, így a kövek Regölybe szállítása egyszerűen megoldható volt szárazföldön vagy vízi úton.

Bakony-határ

A kőzetek származási helyének lehatárolásához egyelőre főként szakirodalmi adatokat használtunk, de néhány helyszínről összehasonlító mintát is gyűjtöttünk, amelyek előzetes petrográfiai-geokémiai vizsgálata már megtörtént.

A kovás karbonátos kőzetekhez leginkább hasonló kőzetek Regölyhöz legközelebb a Tihanyi-félszigeten, az egykori gejzírek uralta területen találhatók. A regölyi gránitokhoz mind szövetében, mind ásványos összetételében rendkívül hasonló gránit a Velencei-hegységben fordul elő. A déli irányban szintén körülbelül azonos távolságban fekvő Mecsek a petrográfiai vizsgálatok alapján egyértelműen kizárható mint lelőhely. Ugyanakkor a granofíros alcsoportunkhoz hasonló megjelenésű kőzetet egyelőre nem találtunk a Velencei-hegység granitoid kőzeteiről szóló szakirodalmában. Miután a regölyi leletanyagban ez a típus nagyon ritka, nem zárható ki a távolabbi eredet lehetősége sem, ugyanakkor egy olyan egykori felszíni előfordulás is lehetett, amely ma már nem található meg a felszínen. A riolitok petrográfiai vizsgálata azt mutatta, hogy ezek idős, feltehetőleg paleozoós képződmények, és hozzájuk hasonló kőzetek a Polgárdi-Kőszárhegyen találhatók. A szürke színű, meszes cementű homokkő petrográfiai tulajdonságai alapján pannon korszakból származó homokkő. Hasonló kibukkanásokat Zamárdiban és a Balaton délnyugati partján ismerünk. A kovás cementanyagú vörös homokkő összetétele nagyon hasonló a Balaton-felvidéki Homokkő Formáció homokkövéhez. A kvarcit lehetséges lelőhelyei a tihanyi gejziritek vagy a velencei-hegységi gránitban lévő kvarctelérek. Kicsit távolabbra mutatnak a bazaltok, amelyek a fiatal, plio-pleisztocén korú, Balaton-felvidéki kisalföldi vulkáni térség területén található bazaltokhoz hasonlóak. A bazaltos piroklasztitok a Tihanyi-félsziget hasonló kőzeteivel (amit például a Barátlakásoknál tanulmányozhatunk), valamint a kis-hegyestűi piroklasztittal mutatnak hasonlóságot.

Eddigi eredményeink szerint a regölyi halomsír leletanyagaként előkerült terméskövekhez hasonló kőzetfajták jelentős részben Regölytől észak- északnyugati irányban, maximum mintegy 100 km távolságban megtalálhatók a felszínen. Ugyanakkor az ellenkező irányban lévő, szárazföldön át elérhető mecseki és mórágyi kőzetek a kisebb távolság ellenére sem jelentek meg a leletanyagban. Mindezek fényében aligha véletlen, hogy a kőzetanyag feltételezhető lelőhelyei jellemzően olyan víz közeli helyeken találhatóak, amelyekről Regöly a Balatonon keresztül a Kapos- és Koppány-folyó mentén viszonylag könnyedén megközelíthető volt, ez pedig a kövek vízi szállítását valószínűsíti. Történeti szempontból azonban ennél sokkal fontosabb, hogy az archeo­met­riai vizsgálatok a Balaton–Ve­len­cei-tó vonalától északabbra rajzolják ki a Strupka-Magyar birtokon talált kőzetek feltételezhető begyűjtési helyét. Ez egyben azt is jelenti, hogy a pannonok területének északi határa nem a Balaton–Velencei-tó vonala mint természetes határ mentén, hanem attól északabbra, de azzal közel párhuzamosan, a Bakony nehezen áthatolható erdőségében húzódott.

SZABÓ GÉZA

KÜRTHY DÓRA

SZAKMÁNY GYÖRGY

JÓZSA SÁNDOR

2015/5