Előfizetés a lapra

Izé

nyelv, OTKA, társadalomtudomány, társalgás, töltelékszó

2015/03/16

Mindennapi beszédünk során önkéntelenül is nagyon sok töltelékszót használunk, annak ellenére, hogy ez ellentmond a szép és helyes beszédről alkotott eszményképünknek. A nyelvi babonákkal és sztereotípiákkal foglalkozó kutatások rámutattak arra, hogy a naiv beszélők számára a nyelvhelyesség eszményének érvényesítése egyet jelent egyes jelenségek pellengérre állításával, illetőleg kényszeres elkerülésével. Ezen nyelvi jelenségek közé tartoznak a töltelékszavak is, amelyek mások beszédében is nagyon zavarják a nyelvhasználókat.

A töltelékszavakról a nyelvészek is nagyon eltérően vélekednek. Míg a nyelvművelők szerint ezek jelentés és funkció nélküli, kerülendő elemek, addig nekünk, beszédkutatóknak a beszédtervezési nehézségek feloldásához időt szolgáltató jelenségek.

Megakadásjelenség

A társalgáselemzők szintén nagy jelentőséget tulajdonítanak a töltelékszavaknak, szerintük ezek legtöbbször a társalgás irányítására, például beszédszándék jelzésére, avagy éppen gondolataink lezárásául szolgálhatnak. A kutatók egy része tehát semlegesen, negatív értékítélet nélkül, míg másik részük épp ellenkező attitűddel áll a beszédtöltelékekhez.

 Paradox módon a nyelvművelő szakirodalom épp azon dolgok miatt marasztalja el a töltelékszavak használatát (a beszélő csupán időt nyer általuk mondanivalója megfogalmazásához; fenntartja a folyamatos beszéd látszatát; megakadályozza, hogy a partnere átvegye a szót), amelyet a kutatók másik két fent említett csoportja a közlésben betöltött funkciójukként tart számon. A jelen tanulmányban a beszédkutatás aspektusából vizsgálva a töltelékszavakat a megakadásjelenségek egy alcsoportjának tekintem; tehát olyan, a közlésbe tartalmilag nem illeszkedő szavakként definiálom őket, melyek a beszélő számára megfelelő időt szolgáltatnak gondolatai összerendezéséhez, illetve az esetleges tervezési hibák feloldásához. Az OTKA támogatásával elkészült kutatásomban egy régóta vitatott, és megbélyegzett töltelékszó, az izé használatára és közlésben betöltött szerepére fókuszálok.

 Az izé a magyarban használt töltelékszavak közül hungarikumnak tekinthető, hiszen az általunk ismert nyelvekben nincs hozzá fogható tulajdonságokkal bíró szó. Hosszú időn keresztül a spontán beszéd egyik legfeltűnőbb kitöltőeleme volt, ami köszönhető sokrétű toldalékolhatóságának, illetve annak, hogy ezáltal a beszélő pillanatnyi tervezési nehézsége esetén bármelyik szót ki tudja váltani szófaji kategóriától függetlenül.

 Ha a megakadásjelenségek paradigmarendszere felől közelítünk a kérdéshez, az izé, mint töltelékszó, itt is különleges helyet foglal el. A töltelékszavak a megakadásokon belül (az ismétlésekhez, újraindításokhoz, hezitálásokhoz hasonlóan) a bizonytalansági jelenségek közé sorolhatók. A hiba típusú jelenségekkel (mint például téves kezdés, téves szó, freudi elszólás, grammatikai hiba) ellentétben a beszélő tervezés közbeni bizonytalanságából fakadnak, időnyerésül szolgálnak. A két fő kategória közötti egyik alapvető különbség, hogy míg a hiba típusú jelenségek javíthatók, a bizonytalanságból adódók természetükből fakadóan nem. Az izé töltelékszavunk kettős funkciójának köszönhetően egyfajta átmenetet képez a két kategória között: a beszédben megjelenhet töltelékelemként és egyes szavak, kifejezések helyettesítőjeként – az utóbbi esetben javíthatóvá válik. Az előbbit „töltelék izé”-nek, az utóbbit „szóhelyettesítő izé”-nek nevezzük.

 A „szóhelyettesítő izé” gyakran toldalékolt alakban egy megformált mondatszerkezetbe épül be – tökéletesen illeszkedve annak struktúrájába – egy szó vagy kifejezés helyettesítőjeként; míg a „töltelék izé” mindig toldalékolatlan, szervetlenül ékelődik az adott mondatba.

A múlt

A számos funkcióban, mintegy nyelvi Jolly Jokerként használható, gyakran megbélyegzett szavunk eredete bizonytalan. Nem lehet pontosan tudni, mikor és hogyan került nyelvünkbe. Az Etimológiai Szótár szerint az iz- elem ősi örökség lehet az ugor, esetleg a finnugor korból. A szóval kapcsolatos első tudományos vélekedés 1645-ből, Geleji Katona Istvántól származik: „Izé mintegy transzcendens a mi nyel­vü­nk­ben: mert akármit, ha hamar eszében nem jut, a magyar mind izé-nek mond”. Az izé használatával foglalkozó első példagyűjtemény tanúsága szerint a szó a XVIII. században általánosan elterjedt volt, amit a belőle képzett igék és melléknevek is bizonyítanak: Összve izélte, tele izélte a gatyáját; Ugyan megizélte őkelmét. Mizlélte? Mit csinált néki?; Láttam az izéjét. Mizéjét; Szörnyű izés ember (a példák Gyarmathy Sámuel 1794-es gyűjtéséből valók).

 A Magyar Nemzeti Szövegtár az izé szóra 4022 példát tartalmaz, ezek 65,02%-a személyes, 15,49%-a szépirodalmi, 8,62%-a sajtó-, 5,44%-a tudományos, 5,09%-a beszélt nyelvi (rádiós) és 0,32%-a hivatalos szövegekből származik.

 A szó tehát a nyelvi babonák ellenére is több évszázada használatban van, és nem csupán bizonyos rétegnyelvek sajátja. Az, hogy a negatív megítélés ellenére is széles körben használatos, a fent említett kétféle funkciójának köszönhető.

Jelenkori használata

Ahhoz, hogy képet kaphassunk arról, hogy a XXI. századi beszélők milyen gyakran, milyen helyzetekben, és milyen okokból, illetve céllal használják a szót, nagy mennyiségű, jó minőségű, fonetikai kutatásokra is alkalmas, spontánbeszéd-felvételre van szükség. Az OTKA támogatásával létrejött BEA Spontánbeszéd Adatbázis lehetővé teszi a kutatók számára, hogy több száz, különböző nemű, életkorú, iskolai végzettségű és foglalkozású adatközlő felvételei közül válogatva valós képet alkothassanak az általuk vizsgált kérdéskörről. Az izével kapcsolatos fő kérdés az volt, hogy vajon a kétféle szerepkör artikulációsan is elkülönül-e, tehát máshogy ejtjük-e a töltelék és a szóhelyettesítő izét.

 A 94 beszélőtől származó, összesen több mint 75 órányi hanganyag elsődleges elemzésből kiderült, hogy stig­ma­tizált mivoltának köszönhetően ritkán használt jelenségről van szó. 59 adatközlőnél egyáltalán nem fordult elő, a többiek esetében pedig fejenként átlagosan 4 db-ot találtunk. Az egyes példákat elsőként az alapján csoportosítottuk, hogy szóhelyettesítő, vagy töltelékszói szerepet töltenek-e be, majd elvégeztük rajtuk a szükséges akusz­tikai-fonetikai elemzéseket. A példák döntő hányada (61,7%) „szóhelyettesítő izé” volt; például: kétezer-ötben csináltuk az izét a Csárdáskirálynőt; a személyes élmény hát az, hogy te nem az izével a fapadossal utaztál. A kisebb részük (38,3%) pedig a „töltelék izé” kategóriájába tartozott; például: nekünk az is újdonság volt tudod, hogy úgy nyílik valami, tehát így izé; hogyha kell, akkor megbuktatok negyven embert meg izé, de ne szívassuk egymást.

 Az esetek többségében tehát akkor alkalmazzuk ezt a szócskát, amikor egy adott szó nem jut az eszünkbe. A két csoportban egyenként megmértük az izék időtartamát, amelyből kiderült, hogy szóhelyettesítői szerepben rövidebben ejtik azt a beszélők, mint töltelékszóként. Az első esetben ugyanis, amikor egy pillanatnyi szótalálási nehézséget kell feloldani, a keresett szó sokszor már az izé kimondása közben az eszünkbe jut; illetve ha nem, akkor is feltételezzük, hogy beszélgetőtársunk pontosan tudja, mire gondoltunk, és ez nem zavarja a megértést. A másik esetben azonban inkább abbéli szándékunkat igyekszünk közölni, hogy még magunknál tartanánk a szót, mintegy tudatosan „húzzuk az időt”.

 A két csoport elkülönül egymástól akkor is, ha azt elemezzük, hogy milyen hangmagasságban ejtik az izéket a beszélők. Mivel a férfiak és a nők hangmagassága eltérő, először a beszélők hangjához normalizálva elemeztük az izékben mért hangmagasságértéket. Ez azt jelenti, hogy az izé-előfordulásokban mért értéket az adott beszélő átlagos hangmagasságával hasonlítottuk össze; megvizsgáltuk, hogy az az illető átlagos hangmagasságánál alacsonyabb vagy magasabb volt-e. Szóhelyettesítői szerepben ez az érték alacsonyabb, míg töltelékszóként magasabb volt, mint a beszélők átlagos hangmagassága. Ez azzal magyarázható, hogy a „töltelék izék” társalgásszervező szerepet is betöltenek; a beszélő nem viszi le a dallamot, hisz épp további beszédszándékát kívánja szavak nélkül is jelezni.

 Adatközlőink legtöbbször főnevek helyett mondták az izét (nem kellett volna kiabálni a szülőszob- vagy az izébe csecsemőotthonba; ő fogja dirigálni az izét az Anyegint), ami azzal magyarázható, hogy a beszédben ez a leggyakrabban megjelenő szófaj. A mellékneveket (izés volt a felesége, rákos volt), igéket (mer akkor izélt hogy túl drága), igeneveket (elkezdett ott izélni koldulni) helyettesítő izék aránya 6% alatti volt.

 A beszédben előforduló hibák javítása lehet öntudatlan és tudatos, utóbbi a beszélő döntésén múlik. Az elemzett példák mintegy felénél megtörtént a javítás (voltam annál a izénél a pszichológusnál), a többi esetben a beszélők vagy nem tudták, vagy nem akarták (mert nem tartották szükségesnek) javítani hibájukat (nyomogatom a telefonomat vagy a laptopomat ott az izé alatt).

 A javított izék időtartama rövidebb volt; ilyenkor a javítás vélhetően már a vizsgált töltelékelem kiejtése közben megtörténik, míg a többi esetben hosszabb időre van szükség a kívánt szó megtalálásához.

 A kutatás eredményei igazolták, hogy attól függően, hogy töltelékszói, vagy szóhelyettesítői szerepben használjuk az izé szót, másként ejtjük. Noha a különbség szabad füllel nem hallható, műszeres akusztikai fonetikai elemzésekkel kimutatható. Beszéd közben, ha nem is tudatosan, tisztában vagyunk a szócska kétféle funkciójával, és ennek megfelelően használjuk azt. Éppen ezek miatt megkérdőjelezhető a vele szemben kialakult negatív attitűd, amelyre Brassai Sámuel már a XIX. században felhívta a figyelmet az Akadémiai Értesítőben: „Akárhogy fintorgassa reá az orrát a tudomány, s akármily komoly képpel tiltakozzék is ellene, de a tény csak tény! Az t. i. hogy van a magyar élő beszédben egy szó, mely minden névnek képviselő synonymája: ,izé‘ és ennek egy származéka: ,izél‘, mely hasonlókép minden kitelhető ige helyett szolgál.”

 GYARMATHY DOROTTYA

OTKA 108762

PUB-I 114496

 

 

 

2015/6