A Magyar Rovartani Társaság 2016-ban az Év rovarának a mezei tücsköt választotta. Bár az óvatos, gyors mozgású rovart az avatatlan szem nehezen látja meg, ciripelését szinte mindenki hallotta már.
Réteken, legelőkön, lankás domboldalakon, de akár vasúti töltéseken, gátakon is már kora tavasztól megfigyelhetjük a mezei tücsköket (Gryllus campestris). Ujjnyi vastagságú lyukakat keressünk, amelyek ferdén futnak a föld alá, és a bejáratuk előtt a növényzettől megtisztított kis porond látható. Ha lassan közelítünk, megpillanthatjuk az üreg előtt napozó hím tücsköt, amely azonban általában hamarabb észrevesz bennünket, mint mi őt; ilyenkor csak egy villanásra láthatjuk a mélybe iszkoló feketésbarna rovart. A nyílás előtti szabad terület a szerenád színhelye, illetve a hímek viadalának küzdőtere. A hímek ugyanis territóriumot tartanak fenn maguknak, és azt védelmezik is a vetélytársaktól.
Miről szól a ciripelés?
A tücskök a szárnyukkal ciripelnek, igaz, csak a hímek – ebben a szöcskékhez hasonlítanak, ellentétben a sáskákkal, amelyek a hátulsó lábszárukkal „hegedülnek” az elülső szárnyukon, vagy a kabócákkal, amelyek egy üreg feletti kitinlemezt pattogtatnak a potrohukon. Az elülső (felső) szárny fonákán lévő ciripelőéren mintegy 140 kis kiemelkedés sorakozik. Ez a ciripelő csapsor, amelyen a hátulsó (alsó) szárny szélén lévő kiemelkedést – a pengetőt – végighúzva reszelő hang keletkezik, melynek sebessége melegben gyorsabb, hűvös, borús időben lassabb. A szárnyakon merev erekkel körülvett mezők (a háromszögletű hárfa és a kerek tükör) rezonátorként működnek, és jelentősen erősítik a hangot.
A tücsökzene májustól nyár közepéig hallható, nappal is, de olyankor az élővilág és az emberi tevékenység hangzavarában kevésbé figyelünk rá – igazából napnyugta után feltűnő. A hím tücskök legtöbbször azt a hívóhangot hallatják, amellyel a nőstényeket csalogatják magukhoz. Ilyenkor mindig a „lakásuk” bejáratánál ülnek, mert az üreg fokozza a hang erejét. A ciripelés nem tanult, hanem öröklött viselkedés. Ha a szerenád eredményes, és megjelenik egy nőstény, a hím sokkal lágyabb udvarló énekre vált. Ha viszont rivális hím vetődik a közelbe, élesebb, fenyegető hangokat bocsát ki.
Amelyik rovar hangot ad, az hall is: a tücskök „füle” az elülső lábszárán lévő, a dobhártya elvén működő, korong alakú hallószerv. A nőstény a ciripelésből fontos következtetéseket von le. Minél nagyobb a hím, annál nagyobb a hárfájának a területe, és annál mélyebb a hangja. Az egyes hangelemek sebességéből és a szünetek hosszából pedig információhoz jut a hím általános kondícióját illetően. Ezek ismeretében választja ki a réten egyszerre muzsikáló hímek közül a neki megfelelőt.
Ha a ciripelés másik hímet vonzott a közelbe, a két fél nem ugrik rögtön egymásnak, hanem jobb esetben a riasztó hang távozásra készteti a betolakodót. Ha ez nem jár sikerrel, a hímek csápjukkal tapogatva felmérik egymás erejét, és a gyengébb tücsök inkább kereket old. Amennyiben mégis harcra kerül a sor, erős rágóikkal harapdálják és busa fejükkel addig lökdösik egymást, amíg egyikük fel nem adja a küzdelmet, így a győztes megtarthatja vagy elfoglalhatja a territóriumot. Emiatt az agresszív mezei tücskökből nehéz összezárva többet is fogságban tartani.
Hazai fajaink régen és ma
A mezei tücsök nem az egyedüli tücsökfaj Magyarországon. A tücskök – mint az egyenesszárnyúak általában – rendszerint viszonylag nagytestű, többnyire hangosan ciripelő rovarok, aránylag kevés fajuk él nálunk. Nem csoda hát, hogy már régóta elég sokat tudunk róluk.
Pungur Gyula zilahi tanító 1891-ben pompás könyvet adott ki A magyarországi tücsökfélék természetrajza címmel. Ebben a részletes és alapos monográfiában saját megfigyeléseit, illetve a szakirodalomban a tücskökről szóló közkincset foglalta össze. A könyv tizenegy fajt mutat be, amelyek közül egyet ma már nem a tücskök, hanem a sáskák közé sorolunk (ez a vízparti fövenyen élő és abba függőleges járatokat fúró, fekete színű ásósáska, régi nevén kis lótücsök). A XIX. század végén tehát tíz tücsökfaj volt ismert hazánk területéről, és a helyzet egészen a 2000-es évekig nem is változott. Az utóbbi években azonban meglepő módon néggyel növekedett a hazai tücsökfajok száma.
A mezei tücsökhöz hasonló életmódú és elég gyakori a néha kártevővé váló fekete tücsök (Melanogryllus desertus), a vasúti sínpárok zúzott kövei közül is szóló bordói tücsök (Eumodicogryllus bordigalensis) és a házi tücsök (Acheta domestica). Az utóbbi faj az egész világon elterjedt, de mivel melegkedvelő, nálunk csak fűtött épületekben, így üvegházakban, kazánok körül, pékségekben él, de lakásokban is előfordul, és állandó ciripelése a hálószobában bosszantó is lehet. Jóval ritkább a nyugati homlokjegyestücsök (Modicogryllus frontalis), melynek még ritkább rokona a déli homlokjegyestücsök (Modicogryllus truncatus) 2008-ban került elő hazánkból, és ma is csak egy-két állományát ismerjük az Alföld déli részén.
A mocsári tücsök (Pteronemobius heydenii) az említett fajoknál kisebb és karcsúbb rovar, és nevéhez illően nedves területeken él, és nagyon rejtőzködő természetű. Jellegzetes, halk ciripelése azonban elárulja jelenlétét. Rokonát, az erdei tücsköt (Nemobius sylvestris) csak a Nyugat-Dunántúlon találták meg az 1800-as évek közepén, de utána másfél évszázadig senki sem látta, ezért 2003-ban törölték is a hazai egyenesszárnyúak listájáról. Sopron mellett azonban 2005-ben ismét rábukkantak.
E két fajjal azonos alcsaládba tartozik Magyarország – és Európa – legritkább tücsökfaja, a pontuszi karcsútücsök (Stenonemobius bicolor ponticus). Eredetileg dél-ázsiai elterjedésűnek hitték, ám később alfaját megtalálták a Fekete-tenger környékén, majd nemrég a Balkán-félszigeten is. Ez utóbbi területen nem csupán friss adatait ismerjük, hanem százéves gyűjteményi anyagok ismételt vizsgálata alapján is tudtunk róla. Végül 2013-ban Magyarországon is előkerült, de itt eddig csupán egy-egy példányát ismerjük Békés és Heves megye szikespusztáiról. Az életmódjáról szinte semmit sem tudunk, és a ciripelését sem ismeri senki.
A pirregő és a rekorder
Vannak tücsökfajok, amelyek életmódja eltér a megszokott talajlakó mezei tücsökétől és rokonaitól. A pirregő tücsök (Oecanthus pellucens) cserjéken, kórókon tartózkodó, karcsú testű, hosszú végtagú, halványsárga színű rovar, amelynek lágy, panaszos ciripelése a nyár vége felé és ősszel hallható. Míg a többi tücsökfaj a talajba petézik, és a kikelő lárvák telelnek át, a pirregő tücsök nősténye növények szárába rakja petéit, és ezekből a lárvák csak tavasszal kelnek ki.
A közönséges lótücsök (Gryllotalpa gryllotalpa) – amelyet sokan lótetűnek, más nyelveken pedig vakondtücsöknek is neveznek – a legnagyobb hazai tücsökfaj. Különleges életmódú rovar: elülső lábai lapátszerűen kiszélesedve az ásást szolgálják, és segítségükkel a laza, nedves talajban hosszú járatokat készít. Bár elsősorban ragadozó (lárvákat, gilisztákat fogyaszt), és növényi részekre kevésbé vetemedik, a kertészek nem kedvelik, mert áskálás közben kitúrja a palántákat vagy elrágja a növények gyökereit. A hímek a járatukban kis kamrát szélesítenek ki, és itt ciripelnek; a kamra annyira felerősíti a hangot, hogy akár több száz méterről is hallható – ez mindenképpen rekord a hangot adó hazai rovarok között. Bár a lótücsök nehézkes testű állatnak tűnik, meleg nyári estéken repülni is szokott. Nagy-Britanniában a kipusztulás szélére jutott, ezért 2005-ben valóságos szenzációnak számított, hogy Oxfordshire egyik komposzthalmában egyszerre nyolcat találtak belőle. A szigetországban a nálunk nem sokra becsült rovar állományának növelésén dolgoznak.
Dragan Csobanov bolgár egyenesszárnyú-szakértő 2012-ben a Magyar Természettudományi Múzeum és a cikk szerzőinek vendége volt, és akkor igazolta, hogy egy másik lótücsökfaj is él Magyarországon. A sztyeppi lótücsök (Gryllotalpa stepposa) külsőleg teljesen hasonló a közönséges lótücsökhöz, csak a hímek belső ivarszervei alapján – illetve DNS-vizsgálattal – különíthető el. Egyelőre nem tudjuk, hogy a két faj életmódja, viselkedése és elterjedése miben különbözik egymástól.
A legkisebbek
A leginkább specializált tücskök a hangyásztücskök, amelyek egyben az egyenesszárnyúak rendjének legkisebb tagjai is: mindössze 2–3 milliméteresek. Nincs szárnyuk, ezért ciripelni sem képesek és nem is hallanak. Egész életüket hangyabolyokban élik le, ahol elsősorban a hangyák raktárait dézsmálják, de néha a petéket és a lárvákat is fogyasztják. Néhány fajukról ismert, hogy a hangyák etetik is őket. Hogy gazdáik ne pusztítsák el egyedeiket, kémiai mimikrit alkalmaznak: felveszik és a kültakarójukon kibocsátják az adott hangyabolyra jellemző illatanyagokat.
A nálunk is élő közép-európai hangyásztücsök (Myrmecophilus acervorum) szinte mindig szűznemzéssel szaporodik, mivel a hímjei nagyon ritkák. Csak kevés petét rak, azok viszont olyan nagyok, hogy a saját testhossza harmadát is kiteszik. Nemrég állapították meg, hogy hangyásztücsökből is két faj él nálunk: a Nonveiller-hangyásztücsköt (Myrmecophilus nonveilleri) csak 2008-ban írták le Szerbia déli részéről, és a terület bennszülött fajának hitték. Hamarosan azonban megtalálták Bulgáriában, Romániában és 2016-ban Magyarországon is.
A magyarországi tücskök fajszáma tehát néhány év alatt 40 százalékkal gyarapodott. Mondhatnánk, hogy most már biztosan nem kerül elő több fajuk – csakhogy ugyanezt hittük akkor is, amikor még csak tízről tudtunk…
PUSKÁS GELLÉRT
MERKL OTTÓ
2016/25
