Csányi Vilmos nyolcvanadik születésnapjára kollégái egy kötetet állítottak össze. Tizennégy szerző, valamennyien etológusok, közelebbről vagy távolabbról a professzor tanítványai húsz vagy inkább még több év kutyaetológiai kutatásainak egyfajta különleges összefoglalóját nyújtják a kötetben.
Az iskolateremtő élete nehéz. Különösképpen azért, mert kezdetben az ember észre sem veszi, hogy éppen teremt, általában mások hívják fel a figyelmét erre, jóval a teremtést követően. Csányi Vilmos esetében is valahogy így történhetett, és ráadásul ő nemcsak a hazai etológia megalapozásának érdekében tett sokat, hanem ott bábáskodott a kutyaetológia megszületésénél is, ami – mondhatjuk így magunk között, mert a külföldiek úgysem értik – igazi hungarikum. A múlt század ’90-es éveiben egyáltalán nem volt magától értetődő a kutyák viselkedésének tanulmányozása, első, közlésre szánt eredményeink előtt teljesen értetlenül álltak kritikusaink.
„Biztos kiszagolta, hogy hová rejtették a jutalomfalatot” – szólt az egyik bírálat, és rögtön kiderült, hogy az illető nem sokat tud a kutyákról. Nagyon küzdelmes időszakon vagyunk túl, mire elértük, hogy a legrangosabb tudományos folyóiratok is szívesen adnak helyt a kutya viselkedésével és elmeműködésével foglalkozó tanulmányoknak. Ma már nemcsak a világ számos egyetemén működik a mi Családi Kutya Programunkhoz hasonló kutatócsoport, hanem a kutatási terület is olyan széles, hogy alig lehet lépést tartani az új eredmények és felfedezések megjelenésével.
Az iskolateremtőénél csak a tanítványok dolga nehezebb, hiszen senki nem akar iskolaromboló lenni. Persze lehet abban bízni, hogy az iskola alapjai szilárdak, de az evolúció tanában gyakorlott biológus tudja, hogy ez nem feltétlenül előny. A túl szilárd alap sokszor épp az új kihívásokhoz való alkalmazkodást teszi nehézzé, így a jó iskola valójában nem szilárd alapokra, hanem rugalmas keretekre épül. Szerintem a mi iskolánk ilyen, illetve ilyen Csányi Vilmos kutyaakadémiája.
A legfőbb szempontunk az, hogy az etológia tudományos eszköztárával minél jobban megismerjük a minket körülvevő világot, beleértve saját magunkat is, és talán ezáltal az életünket egy kicsit élhetőbbé tegyük.
A második szempont pedig valahogy úgy szól, hogy ha egy kísérletnek már tudjuk az eredményét, akkor nem biztos, hogy érdemes elvégezni. Valljuk be, a valóságban néha akkor is meg kell csinálni. De a tudomány igazi éltető ereje az újdonságok kutatása, mind elméletben, mind a gyakorlatban. Arra menni, ahol még senki sem járt, felfedezni egy új világot, észrevenni a benőtt ösvényeket, vagy megjósolni merre van India, és közben felfedezni Amerikát is. Épp így kerülnek e kutyás könyvbe a csecsemők és macskák mellé a robotok is. Ma már nem újdonság, ha egy kutya kötődési viselkedését elemezzük, de vajon mitől függ, hogy „kéri-e” a kutya, hogy egy robot segítsen neki – no, erre a kérdésre még nem tudjuk a választ.
Persze van egy harmadik szempont is. Ha szerencsénk volt a felfedezéssel, akkor érdemes azon igyekezni, hogy új ismereteinket a régiek fényében rendszerezzük. Erre kiváló példa az úgynevezett A-nem-B hiba kutatásának esete. A jelenséghez kapcsolódó letisztult tudományos értelmezést az olvasó megtalálja a kötetben Topál József fejezetében. A felfedezés valódi története azonban kimaradt a leírásból.
2006 körül Topál József Erdőhegyi Ágnes biológus hallgatóval azt kutatta, hogy a kutyák hogyan teljesítenek olyan helyzetekben, amelyekben a kísérletvezető két vagy három virágcserép közül az egyikbe elrejt egy jutalomfalatot vagy egy labdát, amit azután a kutyák megkereshetnek. Ezek az úgynevezett tárgyállandóságra vonatkozó elmebeli képességet tesztelő feladatok régóta jól ismertek voltak a szakirodalomban. Mindenki ismerte azt a jelenséget is, hogy a 10-12 hónapos csecsemők az ilyen kísérletek során egy jellegzetes hibát vétenek keresés közben: ha a kísérletvezető egymás után háromszor ugyanoda (A rejtekhely) rejt el egy tárgyat, majd a negyedik alkalommal egy másik rejtekhelyre (B rejtekhely), a csecsemők ez alkalommal is az előző (A) helyen keresnek. Választásuk azért is nagyon furcsa, mert jól láthatóan figyelik a rejtést, és szemükkel végig követik a kísérletvezető minden mozdulatát – majd mégis az üres helyen kutatnak (ezt a jelenséget nevezik A-nem-B hibának). A kutyákról viszont köztudott volt, hogy hasonló helyzetben nem követik el ezt a hibát. Csakhogy a mi esetünkben az történt, hogy bárhogy próbálta elrejteni Ágnes a kutyák előtt a céltárgyat, azok rendszeresen hibáztak, épp úgy, mint a csecsemők. Ilyenkor az ember arra gondol, hogy a „hiba a mi kutyáinkban lehet”, mivel az eredeti kísérleteket a ’90-as években végezték Kanadában. Topál József azonban makacs, felfedező típusú kutató, aki addig-addig nézegette a kutyákon és a csecsemőkön végzett kísérletek leírását, amíg rá nem jött, hogy mi okozhatta az eltérést. A kanadai kutatók a jutalomfalatot egy eszköz segítségével mozgatták a rejtekhelyek között, míg a mi esetünkben, és a csecsemőkkel végzett tesztek esetében is, a kísérletvezető végezte a rejtést. Vajon pusztán ez a lényegtelennek tűnő különbség okozta a hiba megjelenését, illetve eltűnését? Némi bizonytalan fejvakarás után kerítettünk egy újabb kutyacsapatot és megismételtük a kísérletet a kanadaiakhoz hasonló módszerrel. A rejtést immár nem Ágnes végezte, hanem egy madzag segítségével mozgattuk a labdát a rejtekhelyek között. És láss csodát – a magyar kutyák is megokosodtak és alig hibáztak, amikor az új helyen kellett keresni a labdát. Innen már csak egy lépés vezetett a meglepő felfedezéshez: a csecsemők sem hibáznak, ha nem ember rejti el a keresendő tárgyat! Bármilyen valószínűtlen is, a kutyák segítettek egy több tíz éves pszichológiai jelenség megértésében.
Bár a felfedezés története így esett meg, mégsem ez a hivatalos tudományos verzió! Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy azóta sikerült a jelenséget egy tágabb tudományos keretben elhelyezni, amely szerint a kutyák és a csecsemők esetében is nagyon fontos, hogy érzékenyek legyenek a mások által nyújtott kommunikációs jelzésekre, mert így hatékonyabban sajátítanak el olyan tudást, amelyet maguktól nem tudnának megszerezni. A rejtély megoldásán túl az eredmények arra is rámutattak, hogy sok közös vonás van a kutyák és a csecsemők elmeműködésében, ha egy felnőtt tanítási helyzetbe vonja őket.
A kötet a régebbi múltba is betekintést ad, bemutatva, hogyan keletkeznek az új tudományos gondolatok, illetve hogy sokszor mennyi kitartás kell egy-egy projekt megvalósításához. A tanszék, illetve akkoriban még Magatartásgenetikai Laboratórium első kutyája különleges megfigyelésekre és kísérletekre ragadtatta az akkor éppen végzős Dóka Antalt és témavezetőjét, Csányi Vilmost. Az akkori ötletek több mint 25 évig pihentek, mire tudományos kísérletek formájában életre keltek.
A könyv azt is bemutatja, hogy aki szereti a kutyákat, vagy éppen azt tervezi, hogy szeretni fogja őket (vagy Őt), az a kutyák megismerésén keresztül felfedezheti az emberi viselkedés különlegességeit.
És végül néhány szó a könyv alanyáról, a kutyáról. A szerzők nem teljesen értenek egyet abban, mi is a kutya. Ez persze sokszor szubjektív megfontolásokon alapszik, eltérő tapasztalatokon, mert például vannak köztünk olyanok, akiknek sohasem volt kutyájuk, míg mások kutya nélkül nem is tudnak létezni. A kutya mibenlétének tisztázása azonban elsősorban a tudományos megközelítés miatt fontos, mert a felfogásunk – szakszerűen fogalmazva a tudományos modellünk – részben meghatározza, milyen módszertani megközelítést alkalmazunk a kutatásban.
Nem lévén kutyagazda, én most arra hajlok, hogy a kutya az ember barátja, amolyan részben egyenrangú társféle, aki minden más állatfaj képviselőjével szemben a legközelebb képes férkőzni az ember lelkéhez.
Egy szó, mint száz, köszönet Csányi Vilmosnak, hogy Bukfencre lelve (újra) elindította a kutyaetológiát, valamint a gazdáknak és kutyáiknak, amiért segítettek abban, hogy a sok fiatal és bohó kutatópalánta álmai valósággá váltak, és valósággá válnak ma is…
MIKLÓSI ÁDÁM
2015/30
