A preindusztriális korszakból származó képi és ikonográfiai források értelmezését nagyban megkönnyíti az egyes magas kultúrákban gazdagon fennmaradt írásbeli hagyomány. A klasszikus korszak görög vázaképeinek mitológiajelenetei, még ha gyakorta csak egy-egy motívumot emelnek is ki a történetekből, a gazdag írott kútfőanyagnak köszönhetően könnyen beazonosíthatóak és konkretizálhatóak. Más a helyzet a saját írott kultúrával nem rendelkező népek és társadalmak esetében.

A kelták és germánok mitológiájáról és vallási hiedelmeiről sokkalta később jelennek meg a saját környezetükben született beszámolók, ami nagyban megnehezíti a korábbi mitológiai témájú képi emlékei értelmezését is. Természetszerűleg a változás és a folytonosság kettőssége egyszerre állítja kihívás elé az ilyen ábrázolások magyarázata kapcsán a kutatókat.

Férfi karddal és kígyóval

A Kárpát-medence germán korszakát követő avar periódusból számos olyan ábrázolás ismert, melynek pontos tartalmát és az ábrázolt, egy jelenetbe összesűrített történetét igen nehéz megfejteni. A jelenlegi régészeti kutatás által a kora avar kori germán népességhez kötött egyik legjelentősebb temetőket a mai Kölked mellett tárták fel. A Kölked-B temető VI–VII. század fordulójára keltezett 85., gazdag női sírjából előkerült egy aranyozott ezüst övcsat, melynek pajzstövisén eddig pontos párhuzam nélkül álló képi ábrázolás figyelhető meg. A kis felületen egy szakállas, hosszú hajú férfit, kezében az ég felé emelt két karddal és teste köré csavarodó, karjába harapó kígyóval jelenített meg az ötvösmester. A temetőt publikáló Kiss Attila a képi ábrázolást a későbbi germán-skandináv mitológiából ismert Týr istenhez kötötte, aki véleménye szerint a korszakban a germán panteon főistenének számított.

Týrt a korábbi kutatás a Krisztus születése körüli időpontban valóban a germán panteon fő istenalakjaként kezelte. (A nyelvészek az indoeurópai vihar- és hadisteneket etimológiájuk alapján próbálták egy archetípusra visszavezetni; Týr~Ziu (<teiwaz), Zeus~Dyaus (<*dieus) vagy a deva~divus). A rómaiak Marssal azonosították az istenalakot, akinek helyi variánsai is ismertek voltak a germán segédcsapatok körében (Mars thingus – az ítéletet hozó Mars). Feltehetően ezt a fontosabb helyzetét az idő előrehaladtával elvesztette, hiszen a skandináv forrásokban már nem játszik jelentősebb szerepet. Týrről az egyetlen nagyobb összefüggő történet a próza Eddában olvasható, ahol ő az egyetlen bátor isten, aki Fenrír farkas szájába helyezi kezét biztosítékként, miközben társai harmadik próbálkozásra már sikeresen megbilincselik a fenevadat. A cselre későn ráébredő szörny természetesen bosszúból leharapja Týr kezét. Georg Dumézil feltételezése szerint ezzel a naiv történettel, valamint a fegyverforgatásnál és a jogi aktusoknál elengedhetetlen jobb kéz (feltartása szavazásnál) elvesztésével próbálták meg jelezni a korábbi vihar- és hadisten hatalmának jelentős csökkenését.

Az igazi problémát azonban a csaton látható kígyó és a vele történő küzdelem értelmezése jelenti. Týrről ugyanis a VI–VII. századot követően sem áll rendelkezésünkre olyan adat, hogy kígyószerű lénnyel vívott volna harcot. Valóban lehetséges egy kis felületen fennmaradt ábrázolás ilyen konkrét istenalakhoz kötése egy alapvetően szájbeli hagyományra építő kultúrában? Ennek eldöntéséhez érdemes az írott és a képi ábrázolásokat is külön elemeznünk. A IV–VI. századi hiedelemvilág megrajzolásához több tudományterület együttes vizsgálatára van szükség, minthogy a kevés írott emlék mellett főként régészeti és ikonográfiai források állnak rendelkezésre.

Germán istenek az Eddák előtt

A belső források hiányában (az avar kor és a Kárpát-medencében élő más csoportok hiedelemvilágáról nagyon szórtak információink) érdemes kitekinteni a hasonló kultúrájú germán csoportokról rendelkezésünkre álló híradásokra is. A germán hiedelemvilág kutatása az elmúlt közel másfél évszázadban alapvetően Tacitusra és az Eddák világára épült. Komoly módszertani problémát jelent, hogy a római értelmezés/világnézet szellemében megírt ezüstkori (I–II. századi) mű és a XIII. században lejegyzett történetek istenalakjai között a kutatás az elmúlt száz évben megpróbált egyenlőséget tenni. Ugyanakkor nem mindig merült fel a több mint ezeréves periódust vizsgálva a különböző rétegek megkülönböztetésének igénye, pedig azok szép számmal akadnak, elég csak megemlíteni az izlandi keresztény térítés tényét és annak a korábbi hiedelmekre gyakorolt hatását.

 További problémát jelent, hogy ebből az időszakból nem ismert a germán mitológiára vonatkozó részletes leírás, gyakorlatilag csak apróbb, elszórt forrásrészletek utalnak a későbbi korokból jól ismert istenalakokra. A Tacitus korában lejegyzett germán panteon feltehetően éppen a népvándorlás korában megy át jelentős változásokon, korábbi istenalakok eltűnnek és újak jelennek meg. A régi–új istenek között mindenképpen Wodan alakja kerül előtérbe, hiszen a korszakban ő a legtöbbet szereplő figura a forrásokban. Legkorábbi említése egy népvándorlás kori ruhakapcsoló tűn (a nordendorfi fibula) fedezhető fel, ahová a névalakot rúnajegyekkel vésték le. A VI. század végére keltezhető tárgylelettel nagyjából egy időben jelennek meg az írott kútfők tudósításai is, melyek említik Wodant. Az Origo gentis Langobardorum, a belőle táplálkozó Paulus Diaconus és Beda Venerabilis is egyaránt említik a későbbi Odinnal azonosítható névalakot. Ha antik istenséget is illesztenek a germán eredetű név mellé, akkor az főként Mars/Arésszel, valamint Mercuriusszal kapcsolja össze, de egységes rendszerről nem beszélhetünk a görög-római megfeleltetések esetében. Wodan feltehetően a népvándorlás kor viszontagságai közepette emelkedett fel, mint a harcos csoportokat támogató alak, aki több uralkodónemzettség, valamint nép védője és oltalmazója is volt írott kútfőink tudósítása alapján. A római császárkorban említett Mars/Týr alaknak abszolút nincsen semmiféle lenyomata a korszakban, feltehetően az ő általa megtestesített attribútumokat is átveheti Wodan.

Ugyanakkor a szűkös források mellett felmerül egy további probléma is: a regionalitás kérdése. Karoling kori kapitulárék (törvénykezések) Wodan és Thór mellett megemlítenek egy, a szászok körében ismert helyi istenalakot, Saxnotot is. Őt több forrás ismerjük. A XI. századi úgynevezett merseburgi varázsráolvasásban Wodan és Baldr mellett kilenc istenalak jelenik meg, akiknek csak a fele azonosítható a skandináv-germán kultúrkörben szereplő égi alakokkal. Ez az eset is jól mutatja, hogy írott kútfőink alapján sem lehet az Eddák keletkezése előtti időben teljes panteont felvázolni, valamint számolni kell a regionálisan tisztelt törzsi-népi istenek jelenlétével is. Ezek fényében nem kizárt, hogy a Kárpát-medencében tiszteltek egy Týr funkcióival bíró személyt az itt élő germánok, azonban Wodan rohamos előretörése a többi germán csoport körében mindenképpen elgondolkodtató.

Az egyes képi elemek értelmezése

Sajnálatos módon az ábrázolás pontos párhuzama nem ismert a Kárpát-medencei és Meroving germán kultúrkörből, azonban az egyes elemek külön-külön mind megtalálhatóak az adott időszak germánokhoz köthető (és skandináviai) ábrázolásai között. Az egyes elemek vizsgálata főként az eredet kérdéséhez vihet közelebb, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a csatot készítő ötvös jelen esetben egy teljesen egyedi alkotás létrehozására törekedett.

A legfeltűnőbb eleme az ábrázolásnak a szakállas férfi égbe emelt fegyverekkel történő megjelenítése. Szemből, fegyvereket az ég felé emelő alakokat különböző tárgyakon főként a VII. századi Dél-Skandináviából ismerünk. A skandináv területekről kiindulva a VII. század elejétől kezdve terjednek el az úgynevezett Waffen-

tanzerek (fegyverrel táncolók) ábrázolásai, amelyek főként előkelő férfiak sisakjait és fegyvereit díszítették (a híres vendeli sisak, és a sutton hoo-i sisak). Skandinávia mellett Angliából és Dél-Németországból ismertek hasonló módon díszített tárgyak. A kutatás szerint ezeken a leleteken sárkányos sisakban maga Wodan táncol kezében karddal és lándzsákkal, mellette gyakran különböző, félig állat-, félig emberalakok láthatóak, akik az istenség követői lehetnek (berserkerek, farkas- és medveruhába öltözött harcosok). Az ikonográfiai elem elterjedését Karl Hauck is egyértelműen Wodan kultuszának megerősödésével magyarázta. Egy újabban Keszthelyen előkerült kis lemezről készített gipszmásolat – az eredeti tárgy elveszett –, bár jóval egyszerűbb formában, de szintén Waffentanzereket ábrázol, ami azt mutatja, hogy a Kárpát-medencében sem voltak ismeretlenek ezek a képi motívumok. Bár a kéztartás, a fegyverek ábrázolása és a megjelenítés módja valóban hasonló, mégis a kölkedi csatnál lényeges különbséget jelent a sisak és a nem teljes alakos megjelenítés hiánya is. Ez nem lehet véletlen, hiszen a tárgyat készítő ötvös feltehetően egy teljesen más történetet és tartalmat akart kifejezni.

 A kép másik, igen markáns eleme a kígyó. A szakállas férfi köré tekeredő állatot érdekes módon csőrszerű szájjal jelenítették meg. Hasonló ábrázolások szép számmal ismertek a VI–VII. századból, főleg az úgynevezett északi brakteátákon (Skandináviában a VI–VII. században aranyból készült nagyméretű medalionok, melyek a késő császárkori császárportrés előképekből alakultak ki, majd főként germán isteneket ábrázoltak), ahol hol magukban, hol pedig egy emberalak köré tekeredve jelennek meg a csúszómászók. Az apró tárgyak mellett ismertek még hasonló kígyóalakok faragványokról is. Az oberflachti temető – ahol szerencsés módon megőrződtek a szerves anyagból készült tárgyak is – egyik koporsóján egy mindkét végén fejben végződő, igen hasonló állatot faragott ki az ismeretlen mester. Az ilyen és hasonló esetekben (egyes ruhakapcsoló tűkön) Hayo Vierck kifejezetten óvó–védő funkciót tulajdonít a kígyószerű lénynek. A hasonló lények tisztelete tetten érhető a langobardokra vonatkozó írott forrásokban. A kígyó a Paulus Diaconusnál szereplő Guntram-mondában is kifejezetten segítő szellemként jelentkezik, aki megmutatja a királynak álmában a titkos kincs lelőhelyét.

 A kölkedi csat esetében azonban egyértelműen másról van szó, hiszen a kígyó a férfi karjába harap. A csúszómászó állat másik megjelenése a germán mitológia szörnyalakjai felé mutat. A korszakból számos olyan tárgy ismert, ahol az ember-hérosz és egy állat küzdelme látható. A kígyó mellett főként négylábúak vesznek részt ezekben a harcokban, sőt egyes brakteátákon a négylábú állatok egyenesen leharapják az emberi alak kezét. Ez a motívum egyértelműen Týr történetére utalhat, akinek szerepvesztését a korszakban ez is jól tükrözi.

 A kígyó a skandináv-germán kultúrkörben természetesen nem egy egyszerű szörnnyel, hanem a későbbi legendák jól ismert sárkányalakjával lehet azonos. Ezt bizonyíthatják a viking korból ismert Sigurd/Sigfried-történet képi ábrázolásai is, amelyekben a sárkánnyá változott Fafnirt egy hatalmas kígyóként jelenítik meg az északi rúnakövek készítői. A képi ábrázolások mellett a fennmaradt írott források szóhasználata is erre utal. A Beowulf-énekben a sárkányt gyakran féregnek nevezi az ismeretlen szerző. A germán-skandináv ábrázolási hagyományok mellett a sárkánynak számos olyan képi megjelenítése is van, mely jelentősen eltér a későbbi jól ismert tűzokádó-szárnyas lény sablonjától (Stuttgarti Zsoltároskönyv).

A kígyó/sárkánnyal történő harcról a germán és a későbbi skandináv kultúrkörben mindössze három ismert eset van. Az első és több helyen is szereplő történet Sigurd/Sigfried és a sárkánnyá változott Fafniré, mely a hős győzelmével végződik. A második fennmaradt történet az öreg Beowulf és az országára törő sárkány harcát meséli el. Az öreg hős utolsó küzdelmében, bár elbukik, de egy fiatal harcos (Wiglaf) segítségével mégis legyőzi a népére támadó „férget”. A harmadik eset az Eddákban található, ahol a világot körbeérő Midgard-kígyó harcol Thór istennel a Ragnarök (a világ vége a viking mitológiában) alatt, ahol bár a villámok ura győzelmet arat, ellenfele halálos sebet ejt rajta.

Hős vagy hérosz?

A kölkedi csaton egyértelműen egy ember és természetfeletti lény (kígyó/sárkány) közötti elkeseredett harc bontakozik ki. Erre utal a test köré tekeredő kígyó, mely a harcos karjába harap, valamint az emberalak elkeseredett (kidülledő szemek) tekintete és testtartása is. A szakállas férfinek nincsenek meg azok a jellegzetes attribútumai, melyek isteni mivoltára utalnának. Az is igaz, hogy a díszítendő felület (mindössze néhány centiméterről van szó) erősen befolyásolta az ötvös lehetőségeit a jelenet részletes kidolgozásánál. Feltehetőleg a korabeli szemlélő, vagy esetleg megrendelő tisztában volt az egyes elemek és az egész ábrázolás jelentésével. A csatot készítő ötvösmester iskolázottságán érződik az erős skandináv hatás, mely Közép-Európáig is eljutott a korszakban. Bár a brakteáták és Waffentanzerek ábrázolásmódjából igen sokat merít, az egyes elemek felhasználása mellett egy másik történetet tár elénk.

Nem foglalhatunk tehát egyértelműen állást amellett, hogy valamely istenalakot, esetleg hőst formázott meg az ismeretlen művész. A korszakban korábbi jelentőségét elvesztő Týr isten alakja azonban talán valóban kissé távolabb kerül a lehetséges megoldástól. Az eleve elrendeltetett, szinte reménytelen harc a természetfeletti lényekkel a germán mitológia hőseinek és isteneinek egyaránt sajátja, ami csak továbbnehezíti az állásfoglalást. Az ilyen történetekből a kora középkorban igen kevés maradt fenn, sőt gyakran csak a szerencsés véletlen folytán őrződtek meg a mitológiai elbeszélések, mint azt az 1666-os londoni tűzvészt túlélő Beowulf-ének példája is mutatja. Feltehetően el kell fogadnunk, hogy egy igen gazdag orális kultúrának csak szűk szeletét ismerhetjük meg, számtalan hőse és szereplője lejegyzés hiányában elveszett az egyetemes kultúrkincsből. Nem lehetetlen, hogy a kölkedi germán előkelő hölgy csatja is egy ilyen szereplő utolsó ismert, esetleg helyi megjelenési formája.

KISS P. ATTILA

2014/9