Még az első iharkúti ásatások egyikén, tizenkét évvel ezelőtt találtunk egy majdnem 150 kilogrammos homokkőtömböt, melynek minden oldalából csontok álltak ki. Kettéhasítva soha nem látott kép tárult a szemünk elé: egy hatalmas, cápauszonyra emlékeztető, fekete csontpáncél darabja, egy csigolya és több nagyméretű borda feküdt az elhasított kőzet mindkét felszínén. Később ezt a leletet egy új páncélos dinoszaurusz, a Hungarosaurus tormai csontvázaként azonosítottuk. Ekkor még nem sejtettük, hogy a nem is olyan távoli jövőben további, sokkal teljesebb csontvázak, sőt, egy újabb páncélos dinoszauruszfaj felfedezése vár ránk.
Bár Európa többi lelőhelyét már évtizedek óta, sőt némelyiket több mint 100 éve kutatják, a négy lábon járó, növényevő páncélos dinoszauruszok (Ankylosauria) csontjai, fogai igazi ritkaságszámba mennek. Ezeket az európai késő-kréta korú Ankylosauria-leleteket egytől egyig a Struthiosaurus nembe (genusba) sorolják, amelyeknek eddig három különböző faját azonosították az egyes lelőhelyek maradványai között található minimális anatómiai jegyek alapján. A legkorábban leírt faj a Struthiosaurus austriacus, mely a Bécsújhely melletti Muthmannsdorf késő-kréta korú (körülbelül 83 millió éves) kőszenes rétegeiből került elő az 1860-as években. Az időrendben következő faj, a Struthiosaurus transylvanicus maradványait Elmas Doda Bajazid, Nopcsa Ferenc titkára fedezte fel 1912-ben a báró szentpéterfalvi birtokának határában. Az ezt követő 70-80 évben szinte semmilyen újabb Anklyosauria-anyag nem került elő a kontinensről.
A XX. század végén aztán egyre több és több maradványt fedeztek fel Dél-Franicaország és Észak-Spanyolország felső-kréta korú kőzeteiben, s e leletek között – bár csak elvétve – akadtak páncélos dinoszauruszok csontjai is. Az egyik leggazdagabb dél-franciaországi anyag felfedezése nyomán írták le 10 évvel ezelőtt a harmadik fajt, Struthiosaurus languedocensis néven. Mindhárom faj testhosszúsága körülbelül 2–2,5 méter és csonttani tulajdonságaik alapvetően primitívek, ám pontos rendszertani kapcsolataik a leletanyag töredékességéből fakadóan nem teljesen tisztázottak.
A 2000-ben felfedezett iharkúti lelőhely mára Európa egyik legjelentősebb késő-kréta korú ősgerinces lelőhelye. Számos csontváz, több ezer csontmaradvány és fog került elő az elmúlt 14 év ásatásai alatt, melyek alapján 30 különböző gerinces állatfajt azonosítottunk a halaktól a kétéltűeken, teknősökön, gyíkokon, krokodilokon és repülőhüllőkön át egészen a dinoszauruszokig. A leletek között kivételes helyet foglalnak el a páncélos dinoszauruszok csontjai, melyek Iharkúton igen gyakoriak és már a legelső ásatások során előkerültek. Mára több leletüket ismerjük Iharkútról, mint együttvéve Európa más késő-kréta kori lelőhelyéről, Erdélytől Spanyolországig.
Csont csont hátán
A bevezetőben említett iharkúti dinoszaurusz-leleteket követően néhány hónappal, 2001 őszén újabb szenzációs felfedezéseket tettünk a bakonyi lelőhelyen. Egy eső utáni napon édesapámmal a külfejtéses bauxitbányák déli részén, egyik bányapadkáról a másikra leereszkedve csontokat vettünk észre egy vízmosásban. Először két kör alakú csigolyatestre, majd néhány másodperccel később további csontokra (koponyaelemek, bordák) lettünk figyelmesek, utóbbiak a csigolyáktól nem messze, azokkal megegyező kőzetrétegből álltak ki. Minthogy a maradványok igen közel voltak egymáshoz, felvetődött a gondolat, hogy esetleg ugyanannak a csontváznak a részei lehetnek. A vízmosástól 5–6 méterrel arrébb azonban újabb, nagyméretű végtagcsontok álltak ki a falból, amelyekről, bár hasonló rétegben hevertek, s egytucatnyi csont után nem találtunk újabbakat, nem gondoltuk, hogy az előzőkhöz tartoznának.
Miután felfogtuk, hogy mi is történt, elkezdtük a veszélyesen kipreparálódott és a már földre hullott, de az eső és a sár által még el nem szállított csontok mentését. Már jól benne jártunk a délutánban, amikor az első csontok preparálása közben azt vettük észre, hogy azokat nem tudjuk teljesen letisztítani, mert újabb és újabb csontokba ütközünk, melyek sokszor egymás hegyén-hátán hevertek, s nem úgy tűnt, hogy hamarosan véget ér a leletegyüttes. A sejtésünk beigazolódott, hiszen 2001 ősze és 2003 tavasza között számos ásatás során, körülbelül 45 négyzetméternyi terület feltárásával mintegy 450 csontot gyűjtöttünk be, melyek mind ugyanahhoz az egyedhez tartoztak. Egy nagy testű páncélos dinoszaurusz csontvázát találtuk meg, mely a felfedezés sorrendjében – a már említett kemény homokkőtömbből előkerült egyed után – a második volt. A vele szinte egy időben és csak néhány méterrel arrébb felfedezett harmadik egyedhez képest ez a legteljesebb csontváz szerencsére már koponya- és állkapocselemeket is tartalmazott, melyek nagy segítséget jelentettek e páncélos dinoszaurusz pontos rendszertani besorolásában.
Amerikai rokonság
2003-ban egy további, negyedik részleges csontvázra is rábukkantunk, mely szintén egy páncélos dinoszaurusz volt. A négy csontváz és számos izolált lelet alapján belefogtam az iharkúti páncélos dinoszauruszok maradványainak aprólékos tanulmányozásába. Az összehasonlító csonttani vizsgálatok azt mutatták, hogy az iharkúti Ankylosauria – elsősorban koponyatulajdonságait illetően – eltér minden más ismert páncélos dinoszaurusztól, így egy új fajként, Hungarosaurus tormai néven került leírásra. Nevét, mint az első, csontok alapján ismert magyarországi dinoszauruszét, hazánkról és Torma András barátomról kapta, akivel felfedeztük az iharkúti lelőhelyet.
A leleteken megfigyelt csonttani karaktereket valamely csoport leszármazási mintázatát feltáró módszerrel, a kladisztikai analízissel vizsgáltuk meg, ami alátámasztotta sejtésünket, miszerint a Hungarosaurus legközelebbi rokona a már említett Struthiosaurus. Meglepő módon azonban e két genus nem a saját kortársaival, hanem 20–30 millió évvel idősebb, észak-amerikai fajokkal mutat nagyfokú hasonlóságot. Ez azt sejteti, hogy ezek az európai páncélos dinoszauruszok tulajdonképpen ősi, elszigetelt szárazföldeken fennmaradt fajok lehettek, s elődeik az észak-amerikai rokon fajoktól sok millió évvel ezelőtt, még a kréta időszak első felében váltak el és fejlődtek – vagy inkább rekedtek meg – a hajdani Európa szigetvilágában. Az iharkúti lelőhelyen tett későbbi felfedezések aztán újabb és újabb maradványokat eredményeztek, melyek közül más gerinces fajok is alátámasztották ezt a hipotézist.
A Hungarosaurus agya
Az újabb és újabb Hungarosaurus-maradványok révén nemcsak a rokonsági kapcsolatokat sikerül egyre inkább pontosítani, de a paleobiológiai tulajdonságait is mindjobban megismertük e közepes termetű páncélos dinoszaurusznak. Néhány évvel ezelőtt előkerült egy koponyatöredék, mely a koponyatető egy részét és az agyüreget határoló csontokat őrizte meg. Bár a sok millió év alatt lerakódott kőzetrétegek terhelésének köszönhetően a koponyadarab oldalirányból enyhén deformálódott, Németh Tamás preparátori munkájának köszönhetően a lelet lehetőséget adott arra, hogy az agyüreget és azon keresztül a különböző agyterületek egymáshoz viszonyított méretét, alakját és irányát tanulmányozzuk, más fajokéval összevessük.
Földes Tamás és Tokai Richárd révén a Kaposvári Egyetem Diagnosztikai és Onkoradiológiai Központjában nagyfelbontású CT-vizsgálatoknak vetettük alá a példányt. A CT-felvételek segítségével ugyanis a példány olyan zárt vagy üledékkel kitöltött részeibe is bepillantást nyerhettünk, mely egyébként rejtve maradt volna előttünk.
Emellett Hajdu Zsófia és Makádi László kollégáimmal egy tömör, az agyüreget teljesen kitöltő szilikonöntvényt is sikerült készítenünk, mely főbb arányait tekintve megfelel az agy másolatának. A fontosabb agyterületek és az egyes agyidegek kilépési helyei jól elkülöníthetők mind a CT-felvételeken, mind a szilikonöntvényen. Összevetve más páncélos dinoszauruszok agyüregének másolatával, kiderült, hogy a Hungarosaurus agya, bár alapvetően hasonlított azokra, a kisagy területén sokkal felboltozottabb, fejlettebb volt. Báró Nopcsa Ferenc majdnem 90 évvel ezelőtt szintén készített másolatot az erdélyi Struthiosaurus transylvanicus agyüregéről, mely a Hungarosauruséhoz hasonlóan mutatja a kisagy erőteljes felboltozódását. Ahogy a többi gerinces állatnál, úgy a páncélos dinoszauruszoknál is a kisagy volt felelős a mozgáskoordinációért. A Hungarosaurus felboltozódó kisagya pedig arra utal, hogy ennél a dinoszaurusznál igen nagy szükség lehetett a fejlett mozgáskoordinációra, ezt támasztják alá – egyebek között – a szokatlan végtagarányok és egyéb különleges csontok megléte is.
Hosszú lábak, gyorsabb mozgás
2006-ban fedeztük fel a Hungarosaurus ötödik, részleges csontvázát, s ez számos olyan csontelemet is tartalmazott, amelyet korábban nem ismertünk. E példány végtagcsontjaiból derült ki, hogy – eltérően a többi páncélos dinoszaurusztól (és egyáltalán a legtöbb dinoszaurusztól), ahol a hátsó végtagok egynegyeddel, sőt egyharmaddal hosszabbak, mint az elülsők – a mellső és hátsó végtagok azonos hosszúságúak voltak. Az iharkúti végtagcsontokra általában az is jellemző, hogy sokkal filigránabbak, mint a többi Ankylosauria robusztus csontjai.
A csontváz preparálása során rábukkantunk a paravertebralis elemekre, melyek leginkább ovális, lapos csontpikkelyekre hasonlítanak, de egyik oldalukból csonttüske áll ki, amely akár 30 centiméternél is hosszabb. Hasonló csontot eddig csak az Ausztráliából ismert Minmi paravertebra Ankylosaurianál írtak le, ahol ezek a csontok a gerincoszlop külső jobb és bal oldalán, minden bizonnyal a hátizmok mentén helyezkedtek el. Ralph Molnar magyar származású és Eberhard Frey német kollégák szerint e csontoknak a gerincoszlop merevítésében, a nagy tömegű test megtartásában és a gyorsabb mozgásban lehetett szerepük. Ez az elmélet jól egybecseng a Hungarosaurusra jellemző nyúlánk végtagokkal, a többi Ankylosauriahoz képest magasabb mellső testtájékkal és a fejlett mozgáskoordinációs képességgel. Feltételezzük, hogy a Hungarosaurus a többi Ankylosauriatól eltérően egy gyors mozgású, alapvetően nagy lépéstávolsággal jellemezhető páncélos dinoszaurusz volt. Mindezeknek a tulajdonságoknak a kialakulása talán összefügghetett az egykori szigetkörnyezetben kialakult élőhelyhez való alkalmazkodással.
Hatékony rágás
Az ötödik csontváz feltárása során a végtagcsontok és paravertebralis elemek mellett előkerült a jobb és bal alsó állkapocs is, bennük az eredeti helyzetükben megőrződött fogakkal! Utóbbiakra jellemző, hogy lapítottak, levélszerűek és elöl-hátul csipkézett a szélük. Külső felszínük erősen kopott és a meredek kopási felszíneken számos barázda található. A barázdák egy része párhuzamos a fogkorona hossztengelyével, más részük viszont ferde lefutású, s akkor keletkeztek, amikor a táplálék rágása közben az alsó fogak a szemközti felső fogakkal precízen találkoztak. A kopási felszín legtöbb esetben feltárja a zománc alatti, annál jóval puhább dentinréteget. A két réteg határa, továbbá a barázdák iránya elárulja, hogy az alsó fogak milyen irányban mozogtak a felsőkhöz képest.
A Hungarosaurus a legtöbb páncélos dinoszaurusztól eltérően nemcsak fel-le mozgatta alsó állkapcsát, hanem azt záródás közben hátrafelé is húzta, ezzel biztosítva a táplálék hatékonyabb megrágását. Az Ankylosauriak Nodosauridae családjában a Hungarosaurus szolgáltatta az első bizonyítékot erre a speciális állkapocs-mechanizmusra és az ilyen hatékony rágási technikára. Hasonlóan komplex – bár nem teljesen azonos – állkapocsmozgást eddig csak az angliai kora-jura Scelidosaurusnál és az észak-amerikai késő-kréta Euoplocephalusnál dokumentáltak. A Hungarosaurus jelentősége abban áll, hogy bizonyítja: a táplálék hatékony szájban történő feldolgozása egymástól függetlenül több csoportban is kialakult a páncélos dinoszauruszok között, és ez minden bizonyal sokkal elterjedtebb jelenség volt, mint azt korábban gondoltuk.
A másik páncélos
Az európai késő-kréta korú dinoszauruszlelőhelyek mindegyikéről csak egyféle páncélos dinoszauruszt ismerünk, melyet eddig mindenhol Struthiosaurusként (vagy valamelyik fajaként) azonosítottak. Minthogy az iharkúti leletanyag néhány millió évvel idősebb a többi késő-kréta lelőhelynél, azt gondoltuk: ez a magyarázata annak, hogy itt nem a Struthiosaurus, hanem a Hungarosaurus maradványai kerültek elő.
Ám 2012-ben felfedeztünk egy 21 centiméteres felkarcsontot, amely mind alakját, mind méretét tekintve erősen különbözik a Hungarosaurus 45 centiméteres felkarcsontjától. A kisméretű leleten Prondvai Edina kolléganőm elvégzte a csontszövettani vizsgálatokat, melyek igazolták: a felkarcsont egy kifejlett egyedtől származik. Tehát nem egy fiatal, még kifejletlen Hungarosaurus felkarcsontjáról van szó, hanem egy másik, a Hungarosaurusnál majdnem kétszer kisebb páncélos dinoszaurusz nyomára bukkantunk. Ez a csont sokkal inkább hasonlít az Európa többi lelőhelyéről ismert Struthiosaurus felkarcsontjára, ezért a leletet a Struthiosaurus genushoz soroltuk. Ezzel, amellett, hogy megtaláltuk a Struthiosaurus legidősebb képviselőjét, elsőként bizonyítottuk, hogy voltak olyan szigetek a késő-kréta kori Európában, ahol legalább két különböző páncélos dinoszaurusz élt egy helyen.
Az utóbbi maradvány is kiválóan illusztrálja, hogy Európa alapvetően töredékes leletek alapján ismert késő-kréta gerinces faunája sokkal változatosabb lehetett, mint azt eddig gondoltuk. A Struthiosaurus felkarcsontjának iharkúti felfedezése pedig jól mutatja, hogy 12 évnyi kutatás után is van új a nap alatt és még sok felfedezés vár ránk.
ŐSI ATTILA
2014/9
