Az Élet és Tudomány rendszeres olvasói több ízben is találkozhattak a hetilapban olyan írásokkal, amelyek távoli világok kevéssé ismert gyümölcseiről tudósítanak. Most ismét egy ilyen, ezúttal Dél-Amerikából származó ritkaságot mutatunk be.
A kissé cafrangos nevű jabuticabeira a tudományos nomenklatúrában Myrciaria cauliflora (Mart.) O. Berg. Brazília bennszülött növénye, ott is a fajgazdagságával az Amazonas erdőrengetegét „lepipáló” atlanti-parti – helyenként 300 kilométer széles sávban húzódó – esőerdők őshonos faja. A botanikusok egy része azonban megkérdőjelezi ezt az eredetet, mivel a növény mára szinte az egész országban elterjedt, így nem tartják bizonyítottnak, hogy éppen az említett régió volna a szőlőfa őshazája. Mindenesetre ez a 10 méteresnél magasabbra ritkán növő örökzöld fa sokszorosan megérdemelte, hogy széles körben elterjesszék mindenütt, ahol megtalálja életfeltételeit. Ez pedig a meleg, csapadékos trópusi éghajlat, laza szerkezetű humuszban gazdag talajtakaróval – így a kifejezetten száraz területeken kívül Brazíliában szinte mindenhol megél.
Az angol Brazilian Grape Tree alapján a magyar szőlőfa elnevezés részben találó, mert gyümölcse bógyó, s az valóban a szőlőre emlékeztet, ráadásul ugyancsak készítenek belőle bort meg más italokat is. S ezzel be is fejeződik hasonlósága a szőlőhöz. A jabuticabeira ugyanis a mirtuszfélék családjának (Myrtaceae) tagja, tehát még csak távoli rokonságban sem áll a szőlővel. Azután míg a szőlő fürtökben terem, ennek bogyói egyesével állnak, pontosabban ülnek. Már a virágok is közvetlenül az ágakon, sőt, a vastag fatörzsön fakadnak. Ez utóbbi különleges tulajdonság a növény tudományos nevében is benne van, a kauliflória jelentése szó szerint ‘törzsön virágzás’. (E sajátos növénytani jelenség elsősorban a kutyatejfélék trópusi fajaira jellemző.)
A bogyótermések – amelyeket portugálul jabuticabanak neveznek – kezdetben pirosak, azután megzöldülnek, végül feketés-sötétibolyaszínre váltanak. Kisebbek is a szőlőnél, eleinte néhány miliméteresek, majd 3-4 centiméter nagyságúak, amikor megérnek. Sűrűn, szinte teljesen beborítják az ágakat és a teljes törzset, egészen a talajszintig. Lenyűgözően szép egy ilyen gyümölccsel borított szőlőfa, ennél csak virágzáskor szebb, amikor az ötszirmú, sok porzós, hófehér apró virágok borítják el a törzset és a vastagabb ágakat. Ha csak ennyit nyújtana ez a fa az embereknek, már ez is elég volna ahhoz, hogy dísznövényként mindenhová ültessék (mint mifelénk a hasonló, törzsén lilásan virágzó júdásfát). Ám ennek a szép fának az igazi értéke a termése.
Ökológiai szempontból azért van nagy jelentősége a jabuticabeirának, mert táplálékul szolgál nemcsak a gyümölcsevő madaraknak, hanem – mivel a bogyók egészen a törzs aljáig teremnek a fán –, a talajszinten élő kisemlősök számára is fontos élelemforrás. Maga az ember sok mindenre felhasználja a gyümölcsét, amely egy-egy fa életében 40–50 éven keresztül szüretelhető október–novemberben. Nyersen is fogyasztható, de főként feldolgozva kerül forgalomba. Mindenekelőtt bor és ecet készül belőle, főként Brazília középső területein. Itt olyan népszerű, hogy minden évben jabuticaba borfesztivált is rendeznek. Mindez az olasz bevándorlóknak köszönhető, akik a XIX. század közepén kezdtek el bort érlelni belőle. A gyümölcsöt használják lekvár, szörp és likőr készítésére, emellett gyógynövényként szintén ismert. Gazdag C- és B-vitaminban, valamint a szervezet számára hasznosítható vasban és foszforban. Antioxidáns hatása miatt a hagyományos természetgyógyászat mellett a modern gyógyszertudomány is felhasználja szívbetegségek kezelésében. Stabilizálja a vércukorszintet, ezért a cukorbetegek gyógyszereinek hatékony kiegészítője. Az évek során nemesítéssel több fajtáját is létrehozták a kertészek. A ’Jabuticaba paulista’ gyümölcse nagyobbra nő, mint az eredeti fajé. A ’Jabuticaba ponhema’ fajta pedig nagyon bőtermő, ezért különösen a bortermelők körében népszerű.
MAJOR ISTVÁN
ELISEU MARLONIO PEREIRA DE LUCENA
2016/44
