Természetes, hogy amikor új dolgozókat vesznek fel egy céghez vagy éppen sportegyesületek szerződtetnek új versenyzőket, nemcsak az számít, hogy a személy hogyan teljesített a múltban és az adott pillanatban mire képes, hanem az is lényeges, sőt a legfontosabb tényezők egyike, hogy milyen teljesítmény várható tőle a jövőben. A vállalatok, sportegyesületek akkor járnak jól, ha olyasvalakit vesznek fel, akiben nagy lehetőségek rejlenek, hiszen ebből később jelentős hasznuk származhat.
A nagy ígéretek nem azért vonzóak, mert most annyira jók, hanem mert később azok lehetnek. Vagy ez mégsem ennyire egyszerű? Mindenesetre elgondolkodtató, hogy az interneten és az egyéb médiumokban nagy nézettségnek örvendenek azok a videók, amelyeken gyerekek zenélnek, énekelnek vagy táncolnak – néha bizony nem éppen a legmagasabb színvonalon. Miért fordítják az emberek az idejüket ezeknek a produkcióknak a megtekintésére, amikor választhatnák felnőttek előadásait is, amelyek általában magasabb művészi fokon állnak? Nos, vannak, akik szerint a gyerekek produkcióinak vonzereje szokatlanságukban, ritkaságukban rejlik, mások pedig azt vetik fel, hogy ezek az előadások egyszerűen „cukik”.
Két amerikai kutató, T. Andrew Poehlman és George E. Newman azonban egészen más magyarázattal állt elő: szerintük az emberek a nagy ígéretet, a gyerekekben rejlő lehetőséget szeretik, és elképzelik, előrevetítik a jövőbeli kiváló teljesítményeket. A nézők a gyerekekben több lehetőséget látnak, mint egy esetleg jobban teljesítő, de már kiforrott felnőttben, és az ígéretes jövőkép felmerülése jó érzéssel tölt el bennünket – ezért vagyunk hajlandók időt fordítani a gyengébb színvonalú gyerekprodukciókra.
Poehlmann és Newmann ezt az elgondolást egy kísérletsorozattal tette próbára, melyről a Cognition című folyóiratban közöltek beszámolót. Egyik kísérletükbe 111 felnőtt résztvevőt vontak be az interneten keresztül. A kutatók előre beszereztek egy-egy reprodukciót egy jól sikerült és egy sokkal gyengébb festményről. A kísérlet résztvevőinek úgy mutatták be a képeket, hogy ott szerepelt mellettük alkotójuk neve és életkora is, ám ezek a kutatók által kitalált adatok voltak. Eszerint a jó képet állítólag egy 42 éves festő festette, a gyenge kép alkotójáról viszont egyszer azt állították, hogy 37 éves, másszor pedig azt, hogy 7 esztendős. Voltak olyan résztvevők is, akikkel csak a festő nevét közölték, életkorát nem. A válaszadók feladata az volt, hogy pontozással értékeljék, mennyire tetszik nekik a két kép.
A jól sikerült képet mindhárom csoport nagyjából egyformán értékelte. A gyenge kép esetében viszont jelentős eltérések mutatkoztak! Azok, akik úgy tudták, a képet felnőtt festette, illetve azok, akik nem ismerték a festő életkorát, eléggé alacsony pontszámot adtak, akik viszont azt hitték, hogy a festmény egy gyerek műve, lényegesen jobbra értékelték.
Vagyis az embereknek jobban tetszett egy és ugyanaz a műalkotás, ha úgy tudták, alkotója még nagy jövő előtt áll. Ennek magyarázata az lehet, hogy az emberek számára nemcsak önmagában a műalkotás vagy az előadás az élmény forrása. A közvetlenül érzékelhető teljesítményhez hozzáadódnak mindazok a gondolatok, érzések is, amelyeket az emberek maguk „gyártanak” és aggatnak rá a produkcióra. Az értékelésnél figyelembe vesszük az ígéretes tehetség jövőbeni teljesítményére vonatkozó ábrándképeinket is.
MANNHARDT ANDRÁS
2014/52
