Vizeink szennyezettsége igen komoly probléma az egész világon. Hazai viszonylatban sincs ez másképp – elég csak a tiszai ciánszennyezésre, vagy most újabban a Sajón jelentkező problémákra gondolnunk. A leglátványosabban akkor érzékeljük a bajt, amikor egy-egy árhullám „műanyagzajlást”, egész szeméttengert hoz magával, aztán szétteríti az ártérben, hulladékhalmokat hagyva maga után. A Pet Kupa éppen ezek felszámolására jött létre. A Pet Kupa társalapítója, Molnár Attila Dávid egyben a Természetfilm.hu Egyesület elnöke is, aki rendszeresen rendez – díjnyertes – dokumentum- és ismeretterjesztő filmeket. Legújabb alkotása A folyómentő teherautó a Tisza forrásvidékére, Kárpátaljára kalauzolja el a nézőt. A film az ottani hulladékkezelés egy sikertörténetét dolgozza fel – de a filmet sokszor szívszorító nézni. A drámai hulladékhelyzet mellett szomorú aktualitást ad a március elején bemutatott filmnek az Ukrajnában dúló háború.
– A dokumentumfilm-készítés mindig egy kaland, mindig előfordulnak váratlan nehézségek. Mi volt a legnehezebb A folyómentő teherautó készítése során?
– Nagyon sok nehézség volt a forgatással, azért tudtuk szerintem megcsinálni, mert nagyon edzettek vagyunk. A Természetfilm.hu stábja évtizedek óta csinál alulfinanszírozott filmeket – minden stábtag tudja, hogy hol és hogyan lehet spórolni. Igaz, olyat még nem csináltunk, mint amit ennek a filmnek a készítése során kellett, hogy nem is voltunk ott a forgatáson. Gyakorlatilag ez történt: ahogy a koronavírus-hullámok miatt elterjedt a távmunka, feltaláltuk a „távforgatást”, hiszen a korlátozások miatt nem tudtunk kijutni Kárpátaljára. De mint látszik, végül ez sem lehetetlenítette el a munkát. Sőt, bár furán hangzik, de talán a hitelességhez is hozzáad az, hogy egy abszolút megfigyelői, cinéma verité-szerű film lett így. A szereplőnek nem egy 3-4 fős stáb előtt kellett végrehajtania amit csinál, hanem egy nagyon csendes, visszahúzódó szemléletű operatőr előtt tette ugyanezt. Mind Tisza Balázsnak, mind Gazdag Mihálynak nagy gyakorlata van ebben, hogy csöndben, pár méterről – kicsit mintha egy madarat fil-mezne – dolgozik csöndben, nem instruál, nem kiabál, hogy most ezt újra kéri. Szerintem ennek a filmezési módszernek is szerepe volt abban, hogy ez a film természetesnek hat.
– A film egyik főszereplője maga a Tisza. Miért ekkora probléma a Tiszán a hulladék-kérdés?
– Nagyon sokáig én is úgy éreztem, hogy ez egy Tisza film, de azt tudni kell, hogy a Tisza ugyanúgy egy gyűjtőfolyója a Keleti Kárpát-medencének mint ahogy a Duna nyugatról gyűjti a vizét, ezért nagyon sok kisebb folyó benne van a Tisza-szennyezésben. Ezek nem feltétlenül ukrán folyók, Romániából például a Szamoson keresztül érkezik nagyon sok szemét. Erről a vízügy tudna mesélni, egy-egy beavatkozásnál 1000 köbméternyi hulladékot vesznek ki a Szamosból. Brutális a helyzet, nem túlzás kijelenteni, hogy több 1000 tonnányi műanyag van már lerakódva a magyar árterekben.
És hát ehhez minden évben hozzáadódik az újabb áradással érkező újabb hulladék. Ha az eredetét kell nézni, akkor egyszerűen fogalmazva a hiányzó hulladékgazdálkodás a probléma, hogy nincsenek lerakók, nincsenek közszolgáltatások erre. Viszont a boltok működnek, adják el az áruikat, és az emberek nem tudnak mit csinálni ezzel a sok műanyaggal. Ha kicsit mögé nézünk a dolgoknak, akkor kiderül, hogy ez összefüggésben van azzal, hogy ezek az emberek mennyire tehetősek, mi az átlagjövedelmük, hozzáférnek-e jó minőségű ivóvízhez – ezek mind-mind befolyásolják a vásárlói döntéseiket, hogy mennyi palackos vizet vesznek például. És persze ez befolyásolja azt is, hogy utána mit tudnak tenni a hulladékkal, mit enged a pénztárcájuk, a neveltetésük, a képzettségük.
Mi azt reméljük, hogy ez változni fog hamarosan: ennek a filmnek az a fő üzenete szerintem, hogy nem feltétlenül 
ell 100 milliókat költeni folyó-tisztításra, hanem a nagyon jó cégeket, vállalatokat, becsületes embereket kell megtalálni, és azokat célzott támogatásban részesíteni, és akkor megtörténik majd a csoda: tisztábbak lesznek a folyók. Ennek bizonyságául had mondjak két számot egymás mellett: ami az Adjuk össze-kampány keretében összegyűlt Francz Bélának az új autóra, az egy hárommilliós befektetés volt, és ezért cserébe Béla már 4-5000 köbméter hulladéknál jár, amit „eltérített” a folyótól.
Francz Béla egy bizniszmen, üzletember, de a munkájának olyan sok része önkéntes, és olyan spirituálisan áll hozzá, egy személyes kapcsolata van a folyóval, folyóvízzel, természet-tel, ezért gondoltuk, hogy ez a történet jóval többről szól, mint hogy hány köbméter hulladékot rakunk ide, oda vagy amoda.
– A kárpátaljai hulladékhelyzet elkeserítő, a kampány és az új teherautó sikertörténete pedig felemelő. Adott volt tehát a dráma – de még így is olyan erősen hat az érzelmekre a film, ami dokukban szokatlan.
– Eredetileg egy figyelemfelkeltő, kicsit sokkoló filmet akartunk készíteni. Aztán kijött a Ljasuk Dimitry A Tisza nevében című dokumentumfilmje, ami maradéktalanul betöltötte ezt az űrt. Ez nagyon sok emberhez eljutott, és tudatosította a nézőben a problémákat, úgyhogy ez hatással volt a mi filmszerkesztésünkre is. Elkezdtünk más filmnyelvi megoldásokat keresni, a Színház és Filmművészeti Egyetemen több kollégával, szakértővel konzultáltam, hogy merre tudnánk vinni a film történetét.
Ezeknek köszönhetően lett ez a film inkább dokumentumfilm mint ismeretterjesztő film, és ezért tolódott el a fókusz inkább a sokkolás, a megdöbbentés meg az ijesztgetés helyett a pozitív példára, a kitartó munka becsületére, a megoldási lehetőségekre, illetve a folyóval való spirituális lelki, érzelmi kapcsolatra. Ez egyébként nagyon fontos és meghatározó a PET Kupában is, mi is érzelmi alapon végezzük a munkát, van egyfajta kötődésünk, folyószeretetünk, nyugodtan mondhatjuk akár, hogy folyóimádatunk, és ebben is osztozunk Bélával. Hogy mennyire fontos neki ez, az talán az is mutatja, hogy az egyik ajándéka szilveszterkor egy nagy kancsó víz volt a Tisza forrásából.
– Különleges megoldás, hogy a főszereplő maga narrálja a filmet: miért alakult ez így?
– Amikor tavaly novemberben leültünk egy hangstúdióban beszélgetni Bélával, még én sem tudtam, hogy ő lesz a narrátor. Annyit tudtam, hogy le akarok ülni, és beszélgetni vele. Két délutánt töltöttünk a stúdióban, közben volt egy izgalmas napunk, jártuk a várost, néztük a Dunát, akkor forgattuk a zárójelenetet a filmhez.
Nem volt még ekkor kész a film, csak az én fejemben voltak benne a témák, amikről akartam, hogy szóljon, és ezekről beszélgettünk. Ezután jött a java, a hatalmas szöveganyagból ki kellett mazsolázni a jó mondatokat. Legépeltem az egész beszélgetést, újrahasznosított papírra kinyomtattam, és témakörök szerint csoportosítottam Béla mondatait. Ekkor kezdtem el vágni, és ahogy a képeket raktam, mint a maltert a téglák közé úgy kentem oda egy-egy mondatot, és döntöttem arról, melyik mondatokat hagyom ki. Ha ez a nézőknél működik, akkor csodálatos, ha nem működik, akkor ezért nem működik, mert ilyen szokatlanul készült.
Rendezői döntés volt, hogy kivonulok belőle, hogy az anyag minél inkább magát alakítsa. Azt kellett felfedezni, hogy hogyan tudok az alkotás folyamata során hátrébb és még hátrébb lépni, és ilyen módon a témát meg mindig egy lépéssel előrébb hozni. Egyáltalán nem volt tehát magától értetődő, hogy hogyan meséljük el ezt a történetet. Máig nem vagyok benne biztos, hogy jól döntöttem, mert azért a Bélát nem mindenki érti.
Tíz éve, a Bádogváros című filmben tetszett meg nekem egyébként ez a formanyelvi megoldás, hogy a szereplőket hallottuk, de nem láttuk. Nagyon foglalkoztatott, hogy vajon miért működik ez ilyen hatásosan. Mai fejjel azt tudom erre válaszolni, hogy azért, mert egyszerre több csatornán kapja az információt a néző, aki egyébként hozzá van szokva, hogy gyorsan, egyszerre, szimultán történnek a dolgok. Miközben lát valamit, valami olyat hall, ami nem pont azt magyarázza amit lát, hanem inkább kiegészíti. Nem kísérőszöveg van, hanem együttes hatás: egy vizuális és akusztikus stimulus hat, nem szinkronban, hanem egymást erősítve.
Ezen felül hozzá kell tegyem, hogy Bélának nagyon jó szerintem a hangja, én szívesen hallgatom. De azoknak, akik esetleg kevésbé értik a tájszólás miatt, csinálunk egy kópiát, amin magyar felirat is lesz, úgy könnyebb követni, hogy mit hallunk.
P. B.
A FOLYÓMENTŐ TEHERAUTÓ
Francz Béla Körösmezőn lakik Ukrajnában, a Tisza forrásához közel. Amikor elhatározta, hogy a szelektív hulladékgyűjtés helyi megvalósításával fog foglalkozni, hogy szeretett folyója tiszta maradhasson, még nem tudhatta, hogy hamarosan egy sikeres adománygyűjtő kampány és egy kiváló dokumentumfilm főszereplőjévé válik.
Kárpátalja festői szépségű tájait szeméthalmok látványa teszi disszonánssá. A szennyvíz- és hulladékfeldolgozás gyerekcipőben jár, minden egyenesen a folyókba, az erdőkbe, jobb esetben faágakkal betemetett gödrökbe kerül. Francz Béla népmesei hősként egyedül próbálta felvenni a harcot a szemét ellen. Egy rozoga UAZ teherautóval kezdett bele a szelektív hulladékgyűjtésbe, miközben környezete nem tudta mire vélni, miért foglalkozik ezzel…
Aztán – kalandos módon – egymásra találtak a szintén a tiszai hulladékhelyzet javításán dolgozó Pet Kupa tagjaival, és egy közösségi adománygyűjtés segítségével új, nagyobb teherautóhoz, ismertséghez sőt elismertséghez jutott. Ezt felhasználva most már sokkal nagyobb „hatásfokkal” képes szeretett folyójának tisztaságáért tenni.
A történetét feldolgozó dokumentumfilm egyszerre játszik a néző érzékeivel és érzelmeivel. Kárpátalja szépségét lélegzetelállító képekkel, természetfilmes eszközökkel tárja elénk – hogy aztán ugyanilyen gyönyörű felvételekkel mutassa be a szeméthalmokat, szörnyű állapotban lévő, műanyaggal borított folyópartokat, a hulladékkezelés hiányának következményeit.
Ugyanígy érzelmi hullámvasutat járunk be Béla útját követve is: elhivatottsága tiszteletre méltó, de vállalkozása bizony majdnem a tönk szélére kerül. A közösségi összefogás ereje azonban nem csak rajta segít: a nézőt is megérinti, magával ragadja a tenni akarás, és a probléma megoldódásának a közös öröme.
Ritka az olyan dokumentumfilm, ami a nézőt ennyire bevonzza, aminek ennyire részesévé válhat. Hiszen a probléma megoldása őt is érinti. Hiszen a közösségi adománygyűjtésben ő is részt vehet. Hiszen a hulladékot ő is gyűjtheti okosabban, a fogyasztói magatartása neki is lehet tudatosabb. Átérzi, hogy a vásznon látott siker lehet(ne) az ő sikere is. Ezért aztán még nagyobb örömmel nézi, még jobban részévé válik a történetnek, még közelebb érzi magához a filmet, a főszereplőt, a Tiszát és persze a hulladékproblémát. Ezzel pedig eléri azt, ami voltaképpen minden film, sőt, minden művészi alkotás célja: jobb emberré tesz minket, jobbá teszi a világot.
A KEHOP-3.1.5-21-2021-00003. sz. projektet támogatta Magyarország Kormánya és az Európai Unió.
