A rák szó hallatán – jobb esetben – egy viszonylag nagy, ollós lény jut a legtöbb ember eszébe. A közismert tízlábú rákokon túl azonban számos további, ökológiai szempontból is jelentős csoport fordul elő a hazai vizekben. Ilyenek az egészen apró, legfeljebb néhány milliméteresre növő vízibolhák és kandicsrákok, vagy a jellemzően 1-2 cm körüli testmérettel rendelkező bolharákok és vízi ászkák. Míg a legtöbb csoport rendelkezik hazánkban őshonos képviselőkkel, ebben a cikkben egy olyan csoportot mutatok be, amely kizárólag nem őshonos fajok révén van jelen Magyarországon. Ezek a hasadtlábú rákok.

A hasadtlábú rákok első ránézésre a garnélákra hasonlítanak, nyélen ülő szemeik és hátpajzsuk révén, ám ezekkel sem állnak közeli rokonságban, külön rendszertani kategóriát képviselnek. Nevüket kétágú torlábaikról kapták, melyek közül a külsők az úszásban, a belsők a kapaszkodásban és táplálékszerzésben játszanak szerepet. Világszerte több, mint ezer fajuk ismert, ám ezek túlnyomó többsége tengerekben él, mindössze néhány tucat faj fordul elő édesvizekben. Ebből a szempontból kiemelkedő a ponto-kaszpikus régió, azaz a Fekete-, az Azovi-, és a Kaszpi-tenger térségének jelentősége, ugyanis sajátos földtörténeti múltjának köszönhetően itt a víz sótartartalmának tekintetében tágtűrésű fajok alakultak ki. Ezek némelyike édesvízben is képes megélni, ugyanakkor viszonylag gyenge úszóképességük miatt folyásiránnyal szemben nem tudtak önállóan nagy távolságokra eljutni. Ezen a helyzeten változtatott az emberi beavatkozás, ugyanis szándékos telepítések és vélhetően hajók által történő nem szándékos behurcolások révén egyes fajok jelentősen ki tudták terjeszteni elterjedési határaikat. Eddig négy faj volt képes vízgyűjtőkön átívelő, Közép-és Nyugat-Európa jelentős területeit lefedő terjeszkedésre, amelyek közül az egyik még a Brit-szigetekre, sőt Észak-Amerikába is eljutott. Ez a négy faj telepedett meg Magyarországon is, a Duna alsó szakaszán őshonosan jelenlévő populációkból kiindulva.

Egyre több faj

Az első fajt (Limnomysis benedeni) 1946-ban találta meg a halbiológus Woynárovich Elek a Lágymányosi-öbölben. A felfedező a Kárpát-medencében évmilliókkal ezelőtt hullámzó, a ponto-kaszpikus beltengerekből lefűződő Pannon-tó élővilágának maradványaként tekintett rá, és ennek megfelelően a pontuszi tanúrák magyar nevet kapta. Mai ismereteink alapján azonban már valószínűbbnek tűnik, hogy a Kárpát-medencébe emberi közvetítéssel jutott el, ezért (és a többi fajjal való összevethetőség kedvéért) a közönséges hasadtlábúrák nevet javaslom a fajnak. Az 1940-es években még csak a Duna Vác alatti szakaszán fordult elő, azóta viszont az ország szinte minden nagyobb folyójában és csatornájában, továbbá a Fertőben és a Balatonban is megtelepedett. Utóbbiba még 1950-ben, szándékosan telepítették a halivadékok táplálékellátottságának javítása céljából. A na-gyobb vizeinken kívül számos kisebb, elszigeteltebb víztározóban és kavicsbányatóban is megjelent, aminek hátterében a haltelepítésekkel történő behurcolás állhat. A közönséges jelzőre tehát széles elterjedésével és gyakoriságával szolgált rá ez a nyáron kb. 7-8, de tavasszal akár 11 mm testhosszt elérő, áttetsző testű faj, melyet a hosszú nyélen ülő, viszonylag apró szeme alapján lehet legkönnyebben felismerni.

További fajok megjelenésére egészen az ezredfordulóig kellett várni, ekkor azonban viszonylag rövid időn belül két újabb jövevény is előkerült. 1992-ben nyitották meg a Dunát a Rajna vízgyűjtőjével összekapcsoló csatornát, ami lehetővé tette a ponto-kaszpikus eredetű fajok terjedését Nyugat-Európa felé. Az ezt követő években sorra jelentek meg új fajok Németországban, köztük olyanok is, amik a magyar Duna-szakaszról sem voltak ismertek korábban! Ezek minden bizonnyal a felpezsdülő hajóforgalomnak köszönhetően jutottak el a vízi út felső részein lévő kikötőkbe, majd ott megtelepedve az áramlás segítségével már könnyen be tudták népesíteni a köztes folyószakaszokat. 1997-ben a német Duna-szakaszon és a Rajnában is megtalálták a vörös hasadtlábú rákot (Hemimysis anomala), ami arra utalhat, hogy ez az éjjel aktív, nehezen észlelhető faj már néhány évvel korábban megkezdhette a terjeszkedését. A magyar Duna-szakaszon csak 2005-ben találta meg elsőként egy osztrák kutató, Karl Wittmann, de archív minták átvizsgálásával sikerült bizonyítanom, hogy már 1997-ben is jelen volt. Ez a közönséges hasadtlábúrákhoz hasonló méretű, de lebegő életmódú faj jellegzetesen nagy szemekkel rendelkezik és áttetsző testét piros pettyek díszítik.

A következő fajt, a széles hasadtlábúrákot (Katamysis warpachowskyi) szintén ugyanaz az osztrák kutató találta meg elsőként az osztrák és a magyar Duna-szakaszon 2001-ben. A viszonylag kistermetű (nyáron legfeljebb 5-6, de tavasszal akár 9 mm-es testhosszt elérő), barnás színezetű, alzatlakó faj neve a nőstények középen kiszélesedő testalakjára utal (ábra). Az ezt követő években sikerült igazolni, hogy a két új jövevény a Duna teljes hazai szakaszán és az ahhoz kapcsolódó mellékágakban, csatornákban is megtelepedett, és ezzel úgy tűnt, hogy nyugvópontra jutott a hasadtlábú rákok terjeszkedése.

Váratlan vendég egy családi kiránduláson

2011-ben egy családi kirándulás keretében Szegeden jártam, és vittem magammal gyűjtőeszközöket is. És milyen jól tettem; a Tiszából is előkerült a vörös hasadtlábú rák néhány példánya! A faj tiszai elterjedését feltérképezni hivatott mintavételt is Szegeden kezdtük. Máig emlékszem a pillanatra, ahogy a téli kikötő partján a fejlámpa fényében kémleljük a tálcában úszkáló rákocskákat. „Figyu, ez valami új lesz!” És tényleg; megtaláltuk a tavi hasadtlábúrák (Paramysis lacustris) első hazai példányait. Korábban csak egy Bécsnél előkerült példány utalt arra, hogy ennek a fajnak a terjedésével is számolni kell, a tiszai megjelenés (mint kiderült, egészen Tokajig) teljes meglepetés volt. Lehetséges magyarázatként itt is a dunaihoz képest kisebb, de mégis létező hajóforgalom, illetve a Románián belüli haltelepítések merülnek fel, tekintve, hogy Romániában az Alsó-Duna mentén őshonosan jelen van. Ez a legnagyobb testű faj a négy közül (nyáron 12, tavasszal akár 16 mm), mely nevével ellentétben nem csak tavakban él. Áttetsző testét fekete rajzolatok borítják, melyek hatékony rejtőzködést biztosítanak az élőhelyül szolgáló lágy, üledékes alzatokon. Az új fajt bemutattuk a biológiai vízminőség-monitoringot végző hazai szakembereknek is, így a következő fejleményt már kollégáim jelentették 2017-ben: „a tavi hasadtlábúrák megjelent a Dunában is”.

Milyen hatásuk lehet vizeinkre?

Hasonló életmódú és méretű őshonos faj híján nem volt kiket kiszorítaniuk; ez viszont azt is jelenti, hogy betelepülésükkel egy merőben új szereplő jelent meg vizeink táplálékhálózataiban, amihez a közösségnek alkalmazkodnia kellett. Ennek az átrendeződésnek lehetnek vesztesei és nyertesei is. Gondolhatnánk, hogy a rákokat fogyasztó halak egyértelmű haszonélvezői a helyzetnek, hiszen táplálékkészletük bővülésével növekedhet az állományuk. Ez az el-képzelés jól illeszkedett a XX. század közepének termelés-központú szemléletébe, és hasadtlábú rákokat szándékosan telepítettek tavakba és víztározókba főleg a volt Szovjetunión belül, de Skandináviában és Észak-Amerikában is. A gyakorlat mögött álló alapfeltételezés az volt, hogy a rákok elsősorban algákat fogyasztanak, így a jelenlétük növeli az anyag- és energiaátadás hatékonyságát a táplálékhálózat magasabb szintjein elhelyezkedő élőlények felé. A későbbi vizsgálatok azonban rámutattak, hogy a hasadtlábú rákok fajonként eltérő, de jelentős mértékben fogyasztanak állati eredetű táplálékot, zooplanktont is, amivel éppen a halak ivadékainak konkurensévé válhatnak. A viszonylag fajszegény és alacsony tápanyagtartalmú északi tavakban ez a hatás néhol a halpopulációk összeomlásához vezetett.

Hazai viszonylatban nem tudunk olyan változásról, ami egyértelműen összeköthető lenne a fajok megjelenésével. Ez részben annak tudható be, hogy nem rendelkezünk megfelelő információval a megtelepedés előtti és utáni viszonyok összehasonlításához. Ugyanakkor feltételezhető, hogy a hazai fajgazdagabb közösségekben egy-egy faj várhatóan kevésbé lehet képes drasztikus változásokat előidézni. Kisebb erőviszony-átrendeződések minden bizonnyal történtek, főleg a lassabb folyású folyókban, illetve a tavakban. A gyorsfolyású folyókban az áramlás viszonylag alacsonyan tudja tartani ezeknek az alapvetően gyengén úszó fajoknak az egyedsűrűségét, ám a legnagyobb állományok épp azokban az áramlástól védett öblökben alakulnak ki, amik a halivadékok fejlődése szempontjából is fontosak. A legmarkánsabb változások a nagy kiterjedésű, ideális életteret biztosító, ugyanakkor a folyókhoz képest viszonylag fajszegény Balatonban várhatóak, amiknek a tó intenzív emberi használata miatt akár gazdasági jelentősége is lehet. A közönséges hasadtlábú rák kapcsán annyi bizonyosan kijelenthető, hogy a betelepítésével segíteni kívánt ragadozó halak (pl. a fogassüllő) fiatal egyedei valóban jelentős mennyiségben fogyasztják. Azonban az, hogy a rákok jelenléte növelte-e a halfajok állományát, illetve hogyan hatott a táplálékhálózat többi tagjára, a tavat érő számos egyéb hatás közepette nem állapítható meg egyértelműen. A többi faj esetleges jövőbeni betelepülése viszont akár erősebb hatásokkal is járhat, ezért fontos további ismereteket szereznünk táplálkozásukról, amihez az utóbbi években kollégáimmal igyekeztünk hozzájárulni.

Mint korábban utaltam rá, a hasadtlábú rákok „mindenevők”, ugyanis három különböző módon képesek táplálékot szerezni. A nagyobb falatokat torlábaik belső ágaival kapják el, az alzat felszínéről is le tudják kaparni az élőbevonatot, illetve képesek az apró lebegő szemcséket kiszűrni a vízből. A szűrő táplálkozás pontos mechanizmusa viszont sokáig nem volt tisztázott, ugyanis a korábbi kutatások ellentmondásos következtetésekre jutottak, főképp a zavartalanul táplálkozó állatok megfigyelésének nehézségei miatt. Ezen a helyzeten próbáltunk változtatni a közönséges hasadtlábúrák segítségével, ami előszeretettel dől az akvárium falának, így ideálisnak tűnt a hasi oldalon zajló táplálkozáshoz köthető mozgások megfigyeléséhez. A fluoreszcens szemcsék használatával készült látványos mikroszkópi felvételek segítségével sikerült tisztázni a különböző testrészek szűrésben betöltött szerepét, ami megfelelő alapot nyújtott a négy faj összehasonlító vizsgálatához. Ezt azt mutatta, hogy a fajok közötti morfológiai különbségek viszonylag kicsik, de egy másodlagos szűrőfelületnek köszönhetően a közönséges hasadtlábúrák a leghatékonyabb szűrögető a négy faj közül. Ugyanakkor a vörös hasadtlábúrák képes a legkisebb szemcséket kiszűrni, és a két aljzatlakó faj is viszonylag hatékonyan képes erre a táplálkozási formára. Egy további vizsgálatban a rákok ragadozó táplálkozására fókuszáltunk, ami két különböző módszer egybehangzó eredményei alapján azt mutatta, hogy a vörös hasadtlábúrák a leghatékonyabb ezen a téren. A tavi hasadtlábúrák nagyobb mérete ellenére köztes, a közönséges hasadtlábúrákhoz hasonló hatékonyságot mutatott, míg a széles hasadtlábúrák mutatta legkisebb, de így sem elhanyagolható ragadozó hajlamot. Mindezek alapján a vörös és a tavi hasadtlábúrák esetében várhatjuk a legnagyobb hatást esetleges balatoni behurcolásuk esetén. Az előbbi a hatékonyabb ragadozó, de várhatóan csak a parti kövezéseken tudna megtelepedni, az utóbbi viszont a teljes mederben megfelelő élőhelyre találhatna. Az ismeretek tehát gyűlnek, de attól messze vagyunk, hogy a rákok hatását pontosan felmérni, netán jósolni tudjuk komplex édesvízi rendszereinkben.

Hogyan viszonyuljunk hát vizeink kecses jövevényeihez?

Erre kutatóként nehéz megadni a választ. Idegenhonos fajokról lévén szó, az elővigyázatosság elve mentén szándékos telepítésük mindenképp kerülendő. A megtelepedett állományok célzott irtása vagy gyérítése azonban nem kivitelezhető, és nem is lenne célszerű, amíg a visszatelepülés lehetősége fennáll. A Duna mint inváziós folyosó mentén nincs más választásunk, mint elfogadni, hogy ezek a fajok már velünk maradnak, és végérvényesen megváltoztatták vizeink élővilágát. Ahol lehetséges, az ember általi további terjedésük megelőzése lenne fontos, különösen a Balaton esetében. Ugyanakkor egyértelmű negatív hatások hiányában ezeknek a szép kis állatoknak a „démonizálását” sem tartom indokoltnak. Európa élővilága a korábbi eljegesedések következtében alapvetően fajszegény volt, amit az emberi hatások csak tovább fokoztak. A ponto-kaszpikus fajok terjedésének van tehát egy olyan pozitív olvasata is, hogy ezeket az elszegényedett, erősen módosított vizeket benépesítve gazdagítják a faunát. Talán jelen esetben az is megbocsátható, ha kutatóként az ember megkedveli vizsgálatai tárgyát, és egy-egy új faj megtalálásakor a felfedezés öröme felülírja a hatások miatt érzett aggodalmat. Hogy várható-e még ilyen felfedezés? Nincs kizárva. Összesen kilenc, édesvízben is tartósan fennmaradni képes hasadtlábúrák-faj van jelen a Duna alsó szakaszán, de hogy miért pont ez a négy faj kezdett terjeszkedni, és hogy mi az esély erre a többi faj esetében, egyelőre nem teljesen világos. Jövőbeni kutatásaimban ezekre a kérdésekre is igyekezni fogok megtalálni a választ.

Borza Péter

Lendület Folyóvízi Ökológia Kutatócsoport, HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont