Ki ne szeretne végtelen hómezőkön, jéghegyek közt sétálni, totyogó pingvinek mellett? Nyáron, mikor a nap fénye szikrázik a fehér tájon és teljes csönd honol. Télen, mikor az örök éjszakában minden csillag egyesével látszik, vagy éppen a déli fény villódzik zöldesen. A hetedik kontinenst azonban nehéz megközelíteni és nehéz rajta életben maradni. Jelenleg kizárólag kutatócsoportok dolgoznak ott.
A világtérkép utolsó fehér foltját az 1910-es években kezdték feltérképezni. 1911 decemberében Roald Amundsen, majd néhány hónappal később Robert Falcon Scott is megérkezett a Déli sarkra. Persze Amundsen nem várta meg brit társát az átlagos 90–100 km/h-s szélben, mínusz 40–70 fokban és hónapokig tartó sötétségben, inkább hazament Norvégiába. Mindenkinek a maga belátására bízzuk, hogy a felfedező Európába való visszaérkezésekor kirobbant világháború mennyivel hozott barátságosabb körülményeket. Scott, aki később érkezett a sarkra, soha nem tért vissza az alaptáborába.
Az Antarktisz, az Északi sarkkal ellentétben, igazi kontinens. Saját kontinentális lemeze szárazföldet hordoz, melyet 99%-ban jég takar, körülbelül 2 km vastagon. Hegyeket, völgyeket, tavakat, fosszíliákat rejt a jég, egy letűnt kor világát, melyben dinoszauruszok szaladgáltak az antarktiszi növények közt. A geotermikus hő, a súrlódás és a nyomás miatt a jég alatt kis folyamok haladnak, melyek nagyjából 340 tavat táplálnak. Ezek közül a legnagyobb a Vosztok-tó a maga bő 15 000 négyzetkilométerével. Három éve egy amerikai kutatócsoport meleg vízzel fúrásokat végzett, hogy mintát vegyenek egy másik, könnyebben elérhető tóból. Gazdag mikrobaközösséget találtak. Persze nem olyan gazdagot, mint egy esőerdei pocsolyában, de az Antarktisz olvadt jegéhez képest nagyságrenddel többet. Ugyanez igaz az ásványianyag-tartalomra is, tehát óvatosan kijelenthetjük, hogy pezseg az élet a nagyjából 100 000 éve eltemetett tóban. Ahogy azt is, hogy az antarktiszi dinoszauruszok nem voltak olyan szerencsések, mint az antarktiszi egysejtűek.
Az Antarktiszon található a világ legnagyobb sivataga. A belső területek átlagosan 50 mm éves csapadékot látnak, ennél még a Szaharában is több esik. Ennek ellenére a kontinens belsejében lévő jég mérete folyamatosan nő, mert az időnként 320 km/h sebességet is elérő szél odafújja a havat, amely jéggé válva halmozódik föl. Ahogy a gleccserek is növekednek és a gravitációnak engedve csúsznak lefelé, úgy a kontinens szélein lévő jégtömeg is, a jégnövekedés nyomásának engedve, folyamatosan csúszik bele az óceánba. Ezt a hatást még fokozza, hogy a jég a melegebb óceánt elérve, illetve felszín alatti kitüremkedések hatására feltöredezik. Az így létrejövő kisebb jégtömbök még gyorsabban úsznak és olvadnak, ezzel hűtik és hígítják az óceánt.
Az óceán által hozott víz szemszögéből nézve: a víz sűrűsödik, mert csak a víz fagy meg, a só nem. Létrejön egy mélybe irányuló áramlás, mert a sós oldat a töményedés hatására nehezedik is. A sűrű, hideg víz pedig a tenger mélyén észak felé, az egyenlítő irányába vándorol, hogy ott felmelegedjen és a feláramlással a felszíni rétegekbe kerüljön. Ezek a rétegek aztán megindulnak délnek, a sarkkör felé, hogy pótolják a mélybe süllyedt sűrű vizet. Hogy ez miért érdekes? Az óceánok hatalmas vízkészletének ilyenforma keveredése nagyban hozzájárul a globális klíma kiegyenlítéséhez.
Bő negyven évvel Scott fagyhalála után, 1956-ban a Déli sark felfedezésében alulmaradt – de a sajtó révén sikeresebbnek kikiáltott – britek megépítették a Halley nevű sarkkutató állomásukat. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a sarkkutatásban mindig is élen jártak a britek, ezért is volt akkora meglepetés, hogy egy olyan kis, akkoriban még jóval szegényebb ország, mint Norvégia, tudhatta magának az elsőbbséget. Tehát a britek állomást építettek, miután a sark felfedezésre került. Egészen pontosan a Halley I-et építették meg, amely a Brunt Ice Shelf-en, vagyis az egyik, fent említett, óceánba csúszó jégtömbön állt. Az állomás alatt a jég 130 m vastag és évente 1 km-t mozdul nyugati irányba, az óceán felé. Hogy miért ott áll mégis az állomás? Mert egy öböl, nevezetesen a Halley -öböl mellé telepítette a Brit Királyi Társaság (Royal Society) a Nemzetközi Geofizikai Év keretén belül. Az utánpótlás hajóval érkezett. Aztán a Halley I-et valamivel több, mint tíz év alatt reménytelenül betemette az évente 1,2 méternyi hó és szétzúzta a jég.
Ezután megépítették a Halley II-t, melynek tetőszerkezetét acéllal erősítették meg. Majd mikor a Halley II-t is betemette a hó és szétzúzta a jég, nagyjából hét év múlva áttértek a Halley III-ra. Ekkoriban záródott be a Halley-öböl. Ennek ellenére az állomás helye nem változott, csak tovább tartott eljuttatni a kikötőből az utánpótlást. A Halley III közel húsz évig tartott ki, mielőtt betemette a hó és szétzúzta a jég. Hosszú életét annak is köszönhette, hogy a fal szerkezetét is megerősítették hullámos acéllal. A Halley IV már kétemeletes, összekapcsolt furnérelemekkel erősített ház volt, de ez sem bírta 10 évnél tovább. A Halley V építése során igyekeztek kiküszöbölni a hófúvás okozta károkat, ezért állványokra építették a házakat, amelyeket folyamatosan emeltek, és néhány épületre sítalpakat szereltek, hogy arrébb lehessen vontatni. De idővel az állomás veszélyesen közel csúszott az óceánhoz, így 2013-ban megépült a Halley VI. A tervezői pályázat eredménye sítalpban végződő lábakra épült, tehát mozdítható, nyolc modulból álló kutatóállomás. A betemetés ellen úgy védekezik, hogy az egyik lábát felemeli, alá havat lapátolnak, majd rálép a hókupacra, így megemelkedik. Aztán következik a másik láb. Egészen futurisztikus látvány.
Összességében nehéz lenne ilyenkor nem a Gyalog Galopp című brit remekműre asszociálni: „Az egész királyság az én művem, amikor nekikezdtem, mindenütt csak mocsár volt. Mondta is a többi király: a bolond épít ide várat. Én mégis felépítettem, hogy megmutassam nekik. De elnyelte a mocsár. Tehát építettem újat, az is elsüllyedt. Építettem egy harmadikat, az leégett, összedűlt, aztán süllyedt el. De a negyedik, az megmaradt. Ez az, ami majd a tiéd lesz, fiam! A legerősebb vár közel s távolban.”
Ami azt illeti, közel s távol nincs az állomástól semmi. Mivel az óceán jegén áll, tökéletesen lapos a táj. A nyílt víz 22 km, a kikötő 30 km, a legközelebbi hegy pedig 500 km távolságban található. Éppen ezért, a téli hideg, szeles sötétben a külvilágtól teljesen elzárt az állomás. Az utolsó hajó decemberben érkezik, ekkor föltöltik a raktárakat élelemmel, fűtőanyaggal és műszerekkel. Ez azt jelenti, hogy 15-20 ember: villamosmérnökök, gépészmérnökök, technikusok, egy szakács, egy orvos, egy állomásvezető és egy terepi vezető tartja fönn magát és az állomást 8 hónapon keresztül. Éppen ezért ahhoz, hogy valaki itt dolgozhasson, komoly egészségügyi vizsgálaton kell átesnie. Legkorábban a gépjárművek személyzete kell, hogy annyira felfűtse a garázst, aztán a járművek motorját, hogy egyáltalán be lehessen indítani őket.
Az állomás egyébként remekül felszerelt: könyvtárszoba, edzőterem, közösségi tér található benne. Mindez virtuálisan körbejárható a https://halley360.antarcti.co/ oldalon. Az állomástól messze található két hatalmas üzemanyagtartály. Ezek a legfontosabbak. 2014 júliusában bebizonyosodott, hogy mennyire. 19 napra leállt az energiaellátás, ami a -55°C hidegben életveszélyes. Az állomáson tartózkodó 13 fős személyzet a nyolc modul közül az egyikbe húzódott vissza és minden kutatómunka leállt. Talán mégsem volt jó ómen Ernest Schackletonról elnevezni az utánpótlást szállító hajók egyikét. Schackleton Antarktiszon való átkelését az akadályozta meg, hogy hajójával belefagyott a jégbe, amely össze is törte a fa szerkezetet. Innen kezdődött két éven át tartó, szinte már odüsszeuszi, tengeri vándorlása legénységével együtt. Hozzá kell tenni, hogy Schackleton vezetői képességeit azóta is példaként állítják mindenki elé, a róla elnevezett modell képes arra, hogy válságos helyzetben az elkeseredettség és kilátástalanság erejét pozitív irányba fordítsa. Mindenki túlélte a kalandot.
2013-ban szintén foglyul ejtette Chris Turney hajóját a jég, annak ellenére, hogy az eset idején december volt, ami nyári hónap odalenn. A mentőcsapat hajója is ugyanígy járt. A második mentőcsapatnak szerencsére sikerült kimenteni mindkét hajó legénységét. 2016 sem volt mentes a veszélyhelyzetektől. Az USA kutatóbázisa gyakorlatilag a sarkon található, nagyjából 2400 km-re a part menti Rothera állomástól, 2000 méteres tengerszint feletti magasságban. Idén júliusban, ami odalenn tél, két dolgozót is ki kellett menteni az amerikai állomásról egészségügyi problémák miatt. Az átlagos -40°C-os hőmérsékletet azonban kevés repülőgép vészeli át. Kanadából érkezett két kisgép, amelyek közül az egyik 10 óra alatt tette meg az utat a kontinens szélétől a bázisig. Eközben a szabályoknak megfelelően egy pihenőt be kellett iktatnia a két pilótának. Tehát leszálltak a fehér, hideg, sötét semmi közepén és igyekeztek nem megfagyni miközben pihentek. A mentőexpedíció sikerrel járt, bár a másik kisgép mindvégig tartalékban állt a Rothera állomáson, ha esetleg menteni kellene a mentőket is.
De mire fel ez a sok küzdelem az elemekkel? Mit mérnek a kutatóállomásokon? Miért éppen az Antarktiszon? Az Antarktisz, akárcsak az Alpok gleccserei, nagyon érzékeny a klímaváltozásra, változásainak elemzése jó indikátor. Ugyanakkor az évszázadok alatt felhalmozódott jégben megőrződött a történeti korok légbuborékai, melyek információt nyújtanak a légkör korábbi összetételéről. Mindemellett csillagászati megfigyeléseket is végeznek a Halley állomáson, amely segít előre jelezni az űr időjárását. Ez elsősorban a műholdak biztonsága szempontjából fontos információ. 1985-ben a Halley állomás mérései alapján fedezték fel az ózonlyukat, 2016-ban ugyanitt mutatták ki a lyuk regenerálódásának első lépéseit. A légköri szén-dioxid mennyiség változásának vizsgálata révén pedig nyilvánvalóvá vált, hogy az emberi tevékenység hatása az egész Földre, többek közt az elszigetelt, lakatlan Antarktiszra is kiterjed. Bármilyen meglepő a mai világban, a nagy mennyiségű adat továbbítása a cambridge-i kutatóközpontba csak részben valósul meg műholdas internetkapcsolaton keresztül. Egy része adathordozókra kerül, melyeket hajóval szállítanak vissza Európába, hogy ott elemzésre kerüljenek.
És akkor, végül, de nem utolsósorban jöjjenek a pingvinek, hiszen nem lehet őket kihagyni, ha az Antarktiszról van szó. A császárpingvin lakik legdélebben. A nyári hónapok során párzik, majd ősz elején a tojó leteszi a tojásait, általában egy nagyobbat és egy kisebbet, amit a hím magához vesz. A tojó ekkor elmegy északabbra, egy kedves szigetre, ahol nincs olyan rémesen hideg és van táplálék. Elsősorban azért, mert ő már kimerült a tojás „elkészítésében”. A hím sztoikus nyugalommal csapatokba verődik és a továbbiakban együtt állják a szelet és a hideget miközben keltetik a tojásokat. Egészen addig, míg a kis pingvin ki nem kel, és az anya haza nem ér. Ekkor a hím is elmehet lakomázni egy jót.
Talán mégsem mindenki akar oda menni. De a lehetőség bárkinek adott, hogy dolgozhasson valamelyik állomáson. Minden bizonnyal életre szóló élmény az ilyen.
FERENC KATA
2016/39
