Amikor több vonzó lehetőség közül kiválasztjuk az egyiket, egyúttal arról is döntünk, hogy a többiről lemondunk. A jó dolgokról való lemondás pedig fájdalmas dolog, még akkor is, ha jól tudjuk, képtelenség lenne az összes vonzó lehetőséget egyszerre választani, hiszen például az étteremben nem rendelhetünk öt főételt, noha mindegyiket szeretjük.
Az emberi gondolkodás nagyon jellemző reakciója, hogy miután meghoztuk a döntést, elkezdjük leértékelni azokat a lehetőségeket, amelyeket nem választottunk: nem is baj, hogy ezt meg azt nem szereztük meg magunknak, nem is lett volna az olyan jó… Ezzel az utólagos leminősítéssel azt a fájdalmat szeretnénk csökkenteni, amit azért érzünk, mert le kellett mondanunk az illető dologról. Ha sikerül meggyőznünk magunkat, hogy ami nem lehet a miénk, nem is annyira értékes, akkor a fájdalmunk enyhül, vagy akár el is múlik. E szerint tehát az utólagos leminősítés mozgatórugója a kényszerű lemondás miatt érzett fájdalom, és logikus a feltételezés, hogy annál nagyobb mértékű egy dolog utólagos leértékelése, minél erősebb fájdalmat váltott ki a róla való lemondás.
Ha így áll a helyzet, akkor érdemes volna megnézni, mi történik, ha csillapítjuk ezt a lelki fájdalmat – ez a gondolat volt az alapja az egyesült államokbeli Kentucky Egyetem három kutatója, C. Nathan DeWall, David S. Chester és Dylan S. White által végzett cseles kísérletnek, melyben 112 egyetemi hallgató vett részt. A diákokat arra kérték, értékeljenek hét, szellemi kihívást jelentő feladatot érdekességük, vonzó mivoltuk alapján. Ezután a kutatók minden résztvevő esetében kiemeltek két feladatot, mely egyformán pozitív értékelést kapott, és minden diáknak lehetőséget adtak, hogy válasszon, melyiket szeretné elvégezni közülük. A kísérlet különlegessége az volt, hogy a diákokat megkérték, vegyék be a kutatóktól kapott tablettákat: a résztvevők fele 1000 mg paracetamolt tartalmazó fájdalomcsillapítót kapott – ilyen vény nélkül kapható gyógyszert különféle márkanevek alatt Magyarországon is forgalmaznak, igen népszerű készítmények például fejfájás ellen –, míg a többiek hatóanyag nélküli (kukoricakeményítőből készült) pirulákat kaptak. Amikor a fájdalomcsillapító már biztosan hatni kezdett, arra kérték a diákokat, értékeljék újra a hét feladatot vonzerő szempontjából.
Az eredeti és a feladatválasztás utáni értékeléseket összehasonlítva egyértelmű volt, hogy a nem választott feladatok – amint az várható is volt – leértékelődtek. Ám adódott egy rendkívül érdekes eredmény is: azok, akik valódi fájdalomcsillapítót vettek be, sokkal kisebb mértékben értékelték le azt a feladatot, amiről korábban lemondtak, mint azok, akik placebót kaptak. Vagyis úgy tűnik, az a szer, amit derékfájás ellen szoktunk bevenni, a lelki fájdalmat is csökkentette! A paracetamol bevétele után kisebb volt a lelki fájdalom, így kisebb mértékű leértékelésre volt szükség ennek ellensúlyozására.
Ezek szerint a lelki fájdalom kifejezés nem csupán metafora? Lehet, hogy valóban hasonló a fejfájáshoz vagy a fogfájáshoz? Nos, talán furcsán hangzik, de ez már bizonyított tény: az utóbbi években funkcionális mágneses rezonanciavizsgálattal megállapították, hogy lelki fájdalom esetén – például ha valaki úgy érzi, hogy kiközösítették – hasonló agyterületek aktiválódnak, mint a fizikai fájdalom átélésekor. Ha tehát le kell mondanunk valami vonzó dologról, az tényleg olyan, mintha a fogunkat húznák, de szerencsére a mindennapos fájdalomcsillapítók nemcsak sajgó fogunkra, hanem sajgó lelkünkre is hatnak.
MANNHARDT ANDRÁS
2015/18
