Miközben 1914 késő nyarán a német hadsereg Franciaországban lendületből próbálkozott az ellenséges állások lerohanásával, a birodalmi kormány a vezérkarral együttműködve nagy ívű forradalmasítási programot készített elő a brit impérium, a cári birodalom és Franciaország ellen, hogy lassítsák az orosz felvonulást Németország keleti határán, hogy belső nyugtalanság szításával lekössék az orosz katonaság egy részét, hogy lázongásokat kirobbantva angol csapatokat irányítsanak a tengerentúlra, s hogy Franciaországnak megnehezítsék gyarmati csapatok toborzását.
A császári Németország Anglia, Franciaország és Oroszország elleni felforgató tevékenységét a Külügyi Hivatal (Auswärtiges Amt) és a vezérkar politikai szekciója irányította, amelyek szoros kapcsolatban álltak egymással. A berlini központban Bethmann Hollweg kancellár mellett Gottlieb von Jagow külügyi államtitkár és a dinamikus Arthur Zimmermann államtitkár-helyettes volt a keleti és nyugati terjeszkedés hajtóereje.
Forradalmi háború
Zimmermann meggyőződése szerint Németországnak e háborúban Angliát és Oroszországot egyaránt le kell gyűrnie. A vezérkarban a politikai szekció főnöke, Rudolf Nadolny irányította a munkát. Őt a háború kitörésekor Erich von Falkenhayn vezérkari főnök hívta át a Külügyi Hivatalból.
Voltaképpen több fázisú, már 1914 végén induló német politikáról volt szó. Németország az első világháborút – főleg első szakaszában – forradalmi háborúnak tekintette, a politikai világrend forradalmának, amely német befolyást teremt Európában és megdönti az angol hegemóniát Európán kívül. Angliát az antiimperialista erők (az iszlámmal, Indiában és Egyiptomban szervezett felkeléssel), a cárizmust pedig a kelet-európai nemzeti és szociális forradalmak (finn, lengyel, ukrán és kaukázusi népek) támogatásával igyekezett gyengíteni.
„Forradalmasítási” terveikben már korábban is számoltak az iszlám felhasználásával Franciaország, Oroszország és a brit világbirodalom ellen; II. Vilmos már az 1906. és 1908. évi válságos helyzetben is támogatott ilyen terveket. A döntő pillanatban, 1914. július 29-én – még a háború kitörése előtt – pedig azonnal felkarolt minden hasonló ötletet. Előbb megparancsolta a hazatérni szándékozó konstantinápolyi német követnek, hogy a háború kitörése esetén is maradjon állomáshelyén, hogy ott szítsa az Anglia elleni háborút és felkelést. Majd másnap a szentpétervári német követnek, Pourtales grófnak küldött távirat margóján még drasztikusabban fogalmazta meg a Közel-Keletre vonatkozó általános felkelési tervét: „törökországi és indiai konzuljainknak, ügynökeinknek, stb. vad felkelésekkel lángba kell borítaniuk az egész mohamedán világot e gyűlöletes, hazug, lelkiismeretlen szatócsnép ellen; mivel ha mi elvérzünk, Anglia legalább veszítse el Indiát”. 1914. augusztus 2-án a pániszlám mozgalom kirobbantásának szándékával kötötték meg a német–török szerződést, amely a „Szent Háború” kiinduló pontja lehet.
A Külügyi Hivatal és a vezérkar Anglia elleni akciói a brit impérium két kulcspozíciója: Egyiptom és India ellen irányultak. Moltke vezérkari főnök a Külügyi Hivatalhoz intézett augusztus 5-i levelében megerősítette: rendkívül fontosnak tartja India és Egyiptom, valamint a Kaukázus fellázítását, s a Törökországgal kötött szerződéssel a Külügyi Hivatal megvalósíthatja e gondolatokat és felébreszti az iszlám fanatizmusát. A felkelést az afganisztáni emír betörésének kellene kiváltania, aki információjuk szerint szenvedélyesen törekszik benyomulni Indiába. A vele való kapcsolat helyreállítására egy sor expedíciót küldtek Perzsiába. Az elszigetelt német csoportok azonban nem tudták helyreállítani a kapcsolatokat Afganisztánnal, még kevésbé bevonni az India elleni háborúba, s így forradalmat kiváltani az ottani angol uralom ellen.
A német külpolitika később, a háború folyamán azon fáradozott, hogy a Szent Háborút kiterjessze a síítákra, s a bagdadi szellemi központból kiindulva Perzsiát bevonja a háborúba, mert ezzel megvetné a hátát afganisztáni akcióinak és India-ellenes lépéseinek. A német kormány formális szerződést kívánt kötni Perzsiával, hogy haderejével közvetlen csapást mér Angliára és Oroszországra, de Perzsiát nem sikerült megnyerni háborús partnernek. Kísérletek történtek továbbá török területről kiindulva az abadani angol–perzsa olajtársaság olajkútjainak és berendezéseinek német tulajdonba vételére – a Legfelső Hadvezetés és a Külügyi Hivatal 1914 végén jóváhagyott ilyen terveket –, vagy legalábbis lerombolásukra.
Közelebb állt a sikerhez a hónapokig előkészített német–török akció a Szuezi-csatorna ellen, amelyet Berlinben „az angol hatalmi pozíciók elleni szíven döfésnek” tekintettek. Ennek feltétele természetesen Törökország belépése volt a háborúba Németország oldalán, amely 1914 októberéig húzódott. A törököknek Oroszország kaukázusi területei mellett meg kellett volna támadniuk a Szuezi-csatornát és Egyiptomot. Utóbbi akció előkészítése érdekében a konstantinápolyi német követség már 1914. augusztus elejétől kapcsolatban állt az egyiptomi alkirállyal, akinek 4 millió aranyfrankot bocsátott rendelkezésére. Amikor a törökök visszariadtak az akció katonai nehézségei miatt, Zimmermann legalább öszvér- és tevecsapatok támadására buzdította őket a Szuezi-csatorna ellen, mert az egyiptomi felkelést „minden körülmények között” végre kell hajtani.
Az egyiptomi felkelés sohasem tört ki, mert az angolok a helyiek hadseregét Szudánba helyezték át s indiai–angol hadsereget küldtek a Szuezi-csatornához, amely meghiúsította a csatorna megszerzésére irányuló kétszeri német–török kísérletet.
Az iszlám világ brit birodalom elleni mozgósításának másik színtere Arábia volt. A Törökországgal való összjáték és a Szent Háború eszköze ugyanis csak akkor lehetett eredményes, ha sikerül megnyerni maguknak a szultán-kalifától laza, s gyakorta bizonytalan függésben lévő arab törzsfőnököket. A németeknek sikerült oldalukra állítaniuk a mekkai békebírót, az iszlám szent városainak oltalmazóját.
A németek és a törökök sikeres ellenlábasa a térségben a legendás Arábiai Lawrence volt. Az angol politika németek feletti győzelmét az angol fegyverek Bagdadnál elért sikerein kívül az magyarázza, hogy az angolok – a németektől eltérően – az arab törzseknek teljes függetlenséget ígértek.
Az ír felkelés
A német fellázítási akciókhoz tartozott egy ír fegyveres felkelés támogatása. Németország ebben a helyzetben is kapcsolódhatott egy évszázados konfliktushelyzethez, amely a háború előtti években a nyílt lázadásig fejlődött.
Az írországi német fellépést a német-amerikaiak, főleg az alldeutsch beállítottságú New York-i főkonzul, Falcke szorgalmazta. Azt javasolta, hogy az Egyesült Államokban élő íreket mozgósítsák Anglia ellen, s nyerjék meg a német ügynek. Bernstorff gróf, washingtoni német követ kifogásolta a javaslatot, mert attól tartott, hogy fordítva sülhet el a dolog, s egy ilyen kísérlet lehetőséget teremt az Egyesült Államokban politikailag és kulturálisan vezető angol elemeknek, hogy az Egyesült Államokat Németország ellen hangolja. A figyelmeztetések ellenére a német kormány New Yorkból mégis Németországba hívta Sir Roger Casementet, ahol az írországi felkelés politikai és katonai vezetés átvételével táplálta a német reményeket. 1916 tavaszán Casement egy német tengeralattjárón érkezett az írországi partokhoz, ahol azonban letartóztatták és kivégezték. A hadianyag és hadi cél összefonódása Írország esetében is megmutatkozott: a nyugati német front tehermentesítése az angol bázis zavarásával, illetve a brit impérium gyengítése egyik tagjának kitörésével.
A Német Birodalom forradalmasítási törekvései az első világháború kezdetén az egész észak-afrikai térségre, Casablancáig terjedtek ki, s a francia gyarmati birodalmat támadva az arabokat és berbereket franciaellenes felkelésre akarták rávenni.
Északnyugat-Afrikában – főleg a tengerparti részeken – a német agitáció kedvezőbb feltételek között működhetett, mint az iszlám világ más részein, mert itt a törzsek hagyományos ellenállása a francia gyarmati uralom ellen már a nemzeti önrendelkezés kezdetére nyúlt vissza. A Külügyi Hivatalban úgy vélték, hogy „a mohamedán algériaiak és tunéziaiak Franciaország elleni gyűlöletüktől vezetve felszabadulás után sóvárognak”, s kissé korán levonták a politikai következtetést az északnyugat-afrikai térség forradalmasításáról. A német politika Marokkóban is kötődhetett a háború előtti régi kapcsolatokhoz. A birodalom 1914 augusztusától kapcsolatba lépett az ottani törzsfőnökökkel, akikkel már a háború előtt is együttműködtek.
Az eszközök és személyek tényleges bevetése az iszlám területén teljesen elégtelen volt s hatásuk a nullával volt egyenlő. Európai háborújához hasonlóan a német birodalmi vezetés itt is jelentősen túlbecsülte Németország lehetőségeit, s alábecsülte az ellenfél ellenálló erejét.
A cári birodalom fellázítása
Bethmann Hollweg kancellár 1914. augusztus 11-én a bécsi német követnek küldött utasításában félreérthetetlenül megfogalmazta a háborús eszköz és a hadicél szoros kapcsolatát. A birodalmi vezetés céljairól ezt írta: „nemcsak a lengyelek, hanem az ukránok fellázítása is nagyon fontosnak tűnik számunkra”.
Matthias Erzberger centrumpárti politikus 1914. szeptember eleji nagy emlékiratában a messzire tekintő nyugati célok és a Közép-Európa-program mellett keleti német hadicélként ezt írta: „a nem orosz népek felszabadítása a moszkovitaság járma alól, s az egyes népek belső önigazgatásának létrehozása. Mindezt Németország katonai fennhatósága alatt, talán vámunióval is”. Erzberger szerint az utolsó cél „Oroszországot elvágni a Keleti-tengertől és a Fekete-tengertől”.
A kaukázusi területen a törökök megkíséreltek a mohamedán törzsekre hatni, miközben a német agitáció elsősorban a keresztény grúzok felé irányult. Az 1905. évi forradalom leverése Grúzia számos politikai vezetőjét külföldre kényszerítette, akik az első világháború kitörésében ismét esélyt láttak függetlenségük visszaszerzésére. A különböző politikai irányzatokhoz tartozó grúzok Berlinben közös bizottságot alapítottak, amelyhez örmények is csatlakoztak. A grúzok növekvő mértékben függővé váltak Németországtól, a végén már anyagilag és pénzügyileg is.
A grúz emigráns csoportok már 1914 szeptemberében elkészült, a jövőre vonatkozó tervei semleges kaukázusi államszövetséggel számoltak, amelyben Grúzia királyságként egy nyugat-európai herceggel, az örmény és tatár területek egy mohamedán herceggel, míg az úgynevezett hegyi népek egy általuk választott vezetővel működnének. A hármas tagolású föderatív állam az 1917. márciusi forradalom után valóban megvalósult.
A német és az osztrák–magyar vezérkar Ukrajnában is felkelést tervezett, hogy lazítsanak az orosz nyomáson. Az ukrán felkelés első szakaszát osztrák Galícia rutén nemzeti bizottsága szervezte Heinze lembergi német konzul támogatásával. Szeptycki gróf, a lembergi ukrán érsek 1914-től 1917–1918-ig támogatta az ukrán akciót, abban a reményben, hogy a 30 milliós görög–ortodox ukránt leválasztja Moszkvától és átvezetheti az unitárius egyházba.
Az ukrajnai német forradalmasítási politika második és döntő szakaszát az ukrán szocialista emigránsok csoportja jelentette, akik közül néhányan csak a háború kitörésekor hagyták el hazájukat. Megalakították az Ukrajna Felszabadításának Szövetségét, amely folyamatos pénzügyi támogatást kapott Berlinből. A szövetség célja egy demokratikus–szocialista jellegű önálló Ukrajna volt. Az ukrán szocialisták propagandájuk középpontjába az agrárkérdést állították, mert azt gondolták, hogy a föld ígérete megmozgatja az ukrán parasztokat. Von Rechenberg felkarolta a gondolatot és azt javasolta, hogy propagálják az orosz koronabirtokok parasztok közötti szétosztását.
Ettől kezdve érzékelhetővé vált a nemzeti és társadalmi forradalomba való kezdődő beavatkozás. De éppen e társadalmi-forradalmi jelleg miatt az osztrák–magyar kormány eltávolodott Ukrajna Felszabadításának Szövetségtől, amely a galíciai lengyel nagybirtokosok és hozzájuk csatlakozó kongresszusi lengyelek érdekeit tartotta szem előtt. Így a végén a németek egyedül folytatták Ukrajna forradalmasítását.
NÉMETH ISTVÁN
(Következik: Forradalmasítás)
2014/18
