A bűntudat érzését gyakran hasonlítják nyomasztó súlyhoz, melyet az embernek cipelnie kell. A Bibliában is ezt olvassuk: „Mert bűneim elborítják fejemet; súlyos teherként, erőm felett” (Zsolt. 38,5). A Harvard University két kutatója, Maryam Kouchaki és Francesca Gino, valamint Ata Jami, a University of Central Florida munkatársa arra gondolt, ha a bűntudatot és a súly cipelését ennyire magától értetődően együtt szokás emlegetni, akkor talán szorosabb közöttük a kapcsolat, mint gondolnánk. A kutatók egy első pillantásra talán meghökkentő feltevésből indultak ki: ha a bűntudat érzése és a fizikai súly vitele között valóban lényegi összefüggés áll fenn, akkor elképzelhető, hogy a hasonlat oda-vissza alkalmazható. Vagyis nemcsak az lehet igaz, hogy a bűntudat olyan, mint a ránk nehezedő súly, hanem az is, hogy a ránk nehezedő súly olyan, mint a bűntudat! Bármilyen furcsának tűnik is ez a gondolatmenet, kísérletekkel eléggé egyszerűen és egyértelműen tesztelhető.
A kutatók a Journal of Experimental Psychology: General című folyóiratban ismertették az általuk végzett kísérleteket, melyeknek egyikében a harminc résztvevőnek azt mondták, egy hátizsákot kell tesztelniük (ez természetesen csak ürügy volt arra, hogy az alanyokra ráadhassanak egy hátizsákot). A résztvevők egyik felére egy könnyű, nagyjából 1 kg súlyú hátizsákot adtak, a többiekre nehezebbet, mintegy 5 kg súlyút. A személyeknek különféle feladatokat kellett elvégezniük, melyekről azt hitték, függetlenek a hátizsák „tesztelésétől”. Az egyik feladat során az alanyokat megkérték, idézzék fel egy olyan múltbeli tettüket, ami bűntudattal tölti el őket. Ezután egy skálán értékelniük kellett, milyen mértékű bűntudatot éreznek az adott pillanatban. Kiderült, hogy azok, akiken nehéz hátizsák volt, sokkal erősebb bűntudatról számoltak be, mint a könnyű hátizsákot viselők!
Egy másik cseles kísérlet hetvenegy alanyának könnyű vagy nehéz hátizsákot viselve kellett számtani feladatokat megoldania. A résztvevők önmagukat ellenőrizték, és minden helyes megoldásért jutalmul elvehettek 50 centet az eléjük tett 10 dollárból. Kouchaki és munkatársai szándékosan úgy alakították ki a helyzetet, hogy az alanyok azt higgyék, nem lehet kideríteni, megfelelő összeget vettek-e ki maguknak, ám – észrevétlen jelölések alkalmazásával – mégis megállapítható volt, ki viselkedett becsületesen és ki nem. A kutatókat természetesen nem az érdekelte, hogy személy szerint ki vett el magának több pénzt a kelleténél, hanem arra voltak kíváncsiak, hogy a könnyű, illetve a nehéz hátizsákot viselők milyen mértékben éltek a csalás „felkínált” lehetőségével. Az eredmény megdöbbentő volt: a nehéz hátizsákot viselőknek 11%-a, a könnyű hátizsákot viselőknek viszont 34%-a csalt! A kutatók szerint a nehéz hátizsákot viselők pontosan úgy viselkedtek, mint a bűntudatos emberek. Úgy érezték, már így is épp eléggé nyomasztja őket valami, és nem akarták bűntudatot okozó cselekedetek elkövetésével tovább súlyosbítani a helyzetüket.
No de mégis, hogyan lehet összetéveszteni a bűntudat súlyát és a fizikai súlyt? Kouchaki és munkatársai azt állítják, ez azért nem képtelenség, mert a bűntudat átélésekor némileg hasonló testi reakciókat észlelünk, mint amikor súlyos teher van rajtunk, például a szívverés mindkét esetben felgyorsul. Ezért a fizikai súly cipelésekor nem tudjuk pontosan megítélni, „tüneteinket” milyen arányban okozza a hátizsák és a bűntudat; könnyen azt hihetjük, hogy a kellemetlen fizikai közérzet lelkiállapotunkat tükrözi.
MANNHARDT ANDRÁS
2014/18