Quentin Skinner Machiavelliről szóló, magyar nyelven is elérhető munkájának bevezetőjében felidéz egy, a The New Republic újságírója és Henry Kissinger között 1972-ben lezajlott beszélgetést, melynek végén, miután az akkor még nemzetbiztonsági főtanácsadóként, később Nixon és Ford kormányainak külügyminisztereként dolgozó Kissinger kifejtette politikai elveit, a riporter a „Machiavellista ön?” kérdést szegezte neki. Miután a politikus sértő vádként fogadta a kérdést, igyekezett leszögezni, hogy Machiavelli munkássága semmiféle hatást nem gyakorolt gondolkodására. Valóban így volt?
Még napjainkban is szokás a politika világában a machiavellizmusra mint negatív előjelű bélyegre tekinteni, holott a nemzetállamok kialakulásának és a modern államfilozófiák születésének korától a reneszánszban élt szerző fő munkáját, A fejedelmet (Il Principe), mely kereken ötszáz éve született, inkább a dicséret, semmint a megvetés hangjai övezték. Jelen írásunkban a mű keletkezéstörténete mellett elsősorban az elmúlt öt évszázad recepciójának hangjait kívánjuk megszólaltatni.
Új urak kegyét keresve
1513-ban a Firenzéhez közeli Sant’Andrea in Percussina-i birtokán írta meg Niccol? Machiavelli (1469-1527) méltán hírhedtté vált mukáját A fejedelem címmel. Miután Machiavelli tizennégy évig volt a Firenzei Köztársaság Tízek Tanácsának (Consiglio dei Dieci) titkára a Medicieknek a város élére való visszatértekor (1512) mint egykor a város vezetésében magas pozíciót betöltőre, rá is száműzetés várt. Hogy az új urak kegyeibe férkőzhessen, nekik ajánlva írta meg az egyben az újkori államművészet alaptörvényeit lefektető munkát. Amint azt az egyébként Machiavellinek A fejedelemben megfogalmazott gondolatait erősen támadó Francis Bacon hangsúlyozta, a szerző a skolasztikus hagyománnyal ellentétben empirikus módszerekkel tanulmányozta korának politikai jelenségeit. Machiavelli tapasztalatait az 1458-tól 1512-ig tartó, a Tízek Tanácsának titkársági évei alatt tett huszonhárom követi küldetése alatt szerezte: tárgyalt a korabeli Európa legbefolyásosabb uralkodóival; XII. Lajos francia királlyal, II. Gyula pápával és I. Miksa német-római császárral is. Követi beszámolói (legazioni), melyeket titokban küldött a firenzei Signoriának, fennmaradtak a kutatás számára. A fejedelem VII. fejezetében leírtaknak szinte teljes mértékben megfeleltethetők a Cesare Borgiáról (1475-1507), az apja, VI. Sándor pápa által Romagna hercegének kinevezett hadúrról, Firenze nagy ellenlábasáról tett jelentései.
A kegyetlen módszereiről elhíresült Cesare Borgia pályafutása kiváló mintát nyújtott Machiavelli fejedelemképének geneziséhez. Machiavelli a herceg udvarában tett látogatás (1502) alkalmával tapasztalt uralkodói módszerek feltétlen hívévé vált, bár a Borgia által kínált ideálképet annak bukása után kénytelen volt revideálni. Machiavelli belátta, hogy Cesare óriási hibát követett el akkor, amikor pápai székbe segítette apja esküdt ellenségét, Giuliano della Roverét (1443-1513). Machiavelli II. Gyula pápával szembeni kritikája hasonló volt, mint amivel korának uralkodóit illette: mindahányan végzetes rugalmatlanságot tanúsítottak a változó körülményekkel szemben. A történetírás számára sokáig kérdés volt, hogyan válhatott Cesare Borgia, a féktelen kényúr egy, a Firenzei Köztársaság irányításában résztvevő, velejéig köztársaságpárti politikus ideáljává. A jelenséget Ernst Cassirer úgy magyarázta, hogy Machiavelli republikanizmusa nem nyugodott pragmatikus alapokon, míg diplomáciai küldetései alatt szerzett tapasztalatait bátran kifejthette a Mediciek számára, akiknek kegyeibe vissza akart kerülni.
Fortuna figyelme
Machiavelli újító szerepét abban kell látnunk, hogy újrafogalmazta az uralkodói erkölcs (virtú) fogalmát. Fejedelmének legfőbb tulajdonsága a morális rugalmasság és nem az ókor moralistái és a skolasztika tanításai szerinti erkölcsi feddhetetlenség. (Rotterdami Erasmusnak az 1516-ban – tehát A fejedelem megszületése után három évvel keletkezett – a későbbi V. Károly számára írt, A keresztény fejedelem neveltetése című munkájának tézisei például még semmiben sem tértek el a középkor keresztényi gondolatkörében keletkezett királytükrökétől.) A Machiavelli által teremtett új uralkodói erkölcs szerint a fejedelem számára nélkülözhetetlen a színlelés gyakorlata, „a jó időben elkövetett kegyetlenség” hatalma megszilárdításának alapját képezheti, alattvalóinak pedig inkább félniük, mintsem szeretniük kell urukat. A fejdelemnek az elvetemültség és gonoszság látszatát kerülve kell olyan férfias jellemvonásokat felvennie, melyek felkeltik Fortuna istennő figyelmét, aki isteni mivolta mellett nő is, és akire a férfias tulajdonságokkal bíró férfi gyakorolja a legnagyobb vonzerőt. A szerencsét a maga oldalára állító uralkodó számára pedig garantált az általa kívánt gloria (dicsőség) és a fama (hírnév) elérése.
A fejedelmet megszületése után csaknem húsz évig csupán néhány avatott kéz forgathatta. Első, 1532-es kiadása után azonban egyre többször került nyomtatásba. Angliában már jóval első megjelenése előtt (1640) ismertek voltak A fejedelem „bűnös tanításai”. Shakespeare VI. Henrikjének Gloster hercege (a későbbi III. Richárd) ízig-vérig machiavellista figura; a harmadik rész harmadik felvonásának második színében szájából el is hangzik tanítómesterének neve: „Színt adhatok még a kaméleonnak;/Több alakot váltok, mint Proteus;/S tőlem tanulhat gyilkos Macchiavelli:” (Lőrinczy Zsigmond XIX. századi fordítása). Shakespeare azzal sem törődve adta Gloster szájába a köpönyegforgatás és bűn szinonimájaként Machiavelli nevét, hogy az a műben felidézett trónviszályok idején még meg sem született. Shakespeare kortársa, Christopher Marlowe az előbbinek A velencei kalmárjára nagy hatást gyakorló A máltai zsidó című darabjának prológusában maga Machiavelli foglalja össze maga és a főhős, Barabás hitvallását, miszerint a hatalom megszerzéséhez kizárólag immorális cselekedetek segíthetik az embert. Az Erzsébet-kori Anglia erkölcsi világában tehát nem volt helye Machiavellinek – elsősorban abból fakadóan, hogy a közgondolkodás képtelen volt különbséget tenni az erkölcstelenség és a Machiavelli által sugalmazott „erkölcsön kívüliség” fogalmai között. A Machiavelli iránti érdeklődést azzal, hogy munkáikba foglalták nevét, mégis legnagyobb ellenfelei tartották fenn iránta.
Fordulat
A fejedelem megítélésében történt első fordulat a kontinensen következett be: Montaigne és Spinoza is kritikai szemléletét és éleslátását dicsérték, a politika álarcainak leleplezőjét látták a műben. A korai elismerő hangok ellenére mégis a XVIII. század végéig általában eretnek munkaként tekintettek A fejedelemre. Edmund Burke szerint egyenesen A fejedelemben megfogalmazott elvek vezettek a francia forradalom demokratikus zsarnokságához. A későbbi II. Frigyes (1712–1786) még trónörökösként fogalmazta meg antitéziseit Machiavelli tanításaival kapcsolatban. Az Anti-Machiavelli (1738-1739) az eredeti mű szerkezetét követve válaszol az egyes fejezetekben kifejtettekre, hogy végül egy a Machiavelli által felállított fejedelemképpel szöges ellentétben állót mutasson olvasójának. Frigyes művét, Voltaire lektorálásával és segítségével azonnal trónra kerülése után (1740) nyomtatásba adta, hogy majdnem félévszázados regnálásának idején fokozatosan lebontsa fiatalon megfogalmazott ideáljait és maga is Machiavelli követőjévé váljon.
A Risorgimento kora, mely felismerte a penisola appenninica akkori állapotainak párhuzamát a XVI. századi Itáliáéval, már Machiavelli céljaival azonosította sajátjait. Vittorio Alfieri tolmácsolásában (Del principe e delle lettere) az Itália egyesítését kitűző mozgalom immár előfutárának tekintette Machiavellit, aki annak idején ugyancsak összefogásra szólította fel övéit. A fejedelem annak hitében is született, hogy elveit elsajátítva a Medici-ház lesz majd az, aki felszabadítja Itáliát az idegen elnyomók hatalmától, felszámolja az egymással háborúzók hadszíntereit, és erős uralma alatt egyesíteni képes a széttagolt területeket. (Giambattista Viconál a héroszok korának társadalomszervezői Machiavelli fejedelméhez hasonló egyesítő erőt jelentettek, még ha később kíméletlen zsarnokká is váltak.) A párhuzam a XIX. század eleji német területek és Machiavelli Itáliájának politikai helyzete között a kor gondolkodóinak szemében is egyértelmű volt. Herder és Hegel is egy egységes állam megteremtésének kívánalmát fogalmazták meg. A nemzetállamok formálódásának korában Machiavelli műve valóban követendő példává, a morális előítéleteket lebontó XIX. századi filozófia korában pedig igazi csodálat tárgyává vált.
A XX. századi marxista filozófia egyik gondolkodója, Antonio Gramsci (1891-1937) Mussolini börtönében töltött évei alatt írta Az új fejedelem (Il Moderno Principe) című művét, melynek alcíme is jelzi, hogy Machiavelli klasszikusát mintaként használva ismertette saját politikai elveit. Más olvasatban, Gramsci ugyanannyira saját kora politikájának alaptörvényeit kívánta lefektetni, mint tette azt Machiavelli az újkor hajnalán. A modern kor Fejedelmének főszereplője már nem konkrét személy, hanem a politikai párt, melynek feladata a hatalom egyensúlyi helyzetének fenntartása. Gramsci gondolatainak különleges jelentőséget ad, hogy az Olasz Kommunista Párt működését, melynek maga is alapítója volt, a fasiszta Olaszország 1926-ban betiltatta.
A bevezetőben megidézett interjúnak (a The New Republic 1972. december 16-i számában jelent meg – a kérdező a közelmúltban elhunyt olasz újságírónő, Oriana Fallaci volt) történelmi jelentőséget adott, hogy Kissinger elismerte a Vietnamban zajló háború értelmetlenségét, aminek lezárásában aztán maga is komoly szerepet vállalt. A modern kori politika játékaiban – melynek alapszabályait az általa megidézett Machiavelli fektette le – nagyon is jártas Fallaci jól tudta, hogy a „Machiavellista ön?” kérdésre nincs megfelelő válasz. Még egy közepes képességű politikus is várhatóan nemmel felelt volna erre a direkt kérdésre, felfedve azonban ezzel A fejedelemben megfogalmazott elvekhez való kapcsolatát.
UGRY BÁLINT
2013/46
