A cikászokra a mai napig úgy tekintünk, mint az élő kövületek egyik nagyszerű példájára. Ám lehetséges, hogy ezt a régóta evidenciaként számon tartott nézetünket felül kell bírálnunk: a legújabb molekuláris-filogenetikai kutatások eredményei alapján ugyanis a cikászok modern képviselői egészen fiatalnak számítanak.
A cikászok ősei valószínűleg a földtörténeti ókorban, a paleozoikumban élt magvaspáfrányok között keresendők – ezt az elméletet támasztja alá a morfológiai-filogenetikai vizsgálatok többsége, sőt a modern cikászokon végzett fejlődéstani vizsgálatok eredményei is. A földtörténeti középkorban, a mezozoikumban már igen nagy változatosságot sikerült elérniük, ezt a szakaszt nevezhetjük a virágkoruknak is, de valószínűleg soha nem büszkélkedhettek akkora formagazdagsággal, mint a páfrányok vagy a magvaspáfrányok. A kréta végi kihalás feltehetőleg a cikászokat is jelentősen megtizedelte, más állat- és növénycsoportokhoz hasonlóan. Jóllehet a ma élő csoportok megjelenésükben nagyon hasonlónak tűnnek a mezozoikumi formákhoz, vegetatív részeik mikromorfológiája, anatómiája mégsem azonos (a szaporítószervekről a leletanyag hiányossága miatt alig van információnk). A ma ismert modern nemzetségek többsége valószínűleg később, a földtörténeti újkorban, a kainozoikum során jelent meg, amit a molekuláris genetikai vizsgálatok is általában alátámasztanak.
Alaszkai flóraalkotók
A fosszilis bizonyítékok alapján a cikászok Európában jóval a mezozoikum után is jelen voltak, sőt egészen „fiatal”, miocén korú maradványokról is tudunk. Magyarország területének hajdani tájképéhez még 15–20 millió évvel ezelőtt is hozzátartozhattak. Ezek azonban nagyrészt ma már kihalt csoportok, nemzetségek lehettek, mint például az Eostangeria, amelynek maradványait először a németországi híres geiseltali flórából írták le, de később Ausztria, Románia és Bulgária miocén korú, körülbelül 15 millió éves rétegeiből is előkerültek.
Habár konkrét lelet nem bizonyítja, valószínűleg hazánk területén is jelen lehetett ez a kisebb bokorméretű növény, páfrányszerű levelekkel, s – nevéhez híven – a modern Stangeria-hoz hasonlítható leginkább. Európán kívül Eostangeria-leleteket leírtak Észak-Amerika eocén rétegeiből is. Egy másik, szintén kihalt nemzetség, a Pseudodioon maradványait Törökország miocén rétegei őrizték meg, és további görögországi leletek minden bizonnyal szintén ehhez a csoporthoz tartoznak.
Ám nem szabad elfelejtkeznünk a magyarországi és németországi Ceratozamia leletekről sem. Ezek a kicsit idősebb, többségében oligocén korú, majdnem 30 millió éves levelek a ma Közép-Amerikában honos Ceratozamia-fajok rokonaitól származhattak. Fiatalabb, ausztriai levélmaradványok megdönthetetlen bizonyítékul szolgálnak: a Ceratozamia nemzetség a hajdani flórának bizonyosan tagja lehetett még jóval később, a kora-miocén vége felé, úgy 15 millió évvel ezelőtt is.
Ha az említett maradványok lelőhelyeit egy térképen ábrázoljuk, talán nem is annyira meglepő az eredmény, amelyre jutunk. A cikászok mai elterjedésükhöz képest ugyanis jóval északabbra, a mai mérsékelt övnek megfelelő szélességeken is jelen lehettek az északi félgömb flóráiban. Ám arra már bizonyosan nem számít az olvasó, hogy a cikászok még ennél északabbra, Alaszka (Kupreanof-sziget) eocén növényzetének is fontos elemei lehettek, amelyre egy szintén kihalt nemzetség, a Dioonopsis levelei szolgálnak bizonyítékul. Szerencsére az alaszkai levelek szervesanyaga itt-ott, nyomokban megőrződött, így kutikulájuk szerkezete alapján sikerült rokonságukat azonosítani.
Amennyiben ez a terület valóban a maihoz hasonló ősföldrajzi helyzetben, hasonló szélességen helyezkedett el mintegy 50 millió évvel ezelőtt, ahogy azt a terület geológusai rekonstruálják, érdekes kérdés vetődik fel az alaszkai cikászok ökológiáját illetően. A klíma valószínűleg elég meleg lehetett számukra, de hogyan vészelték át a fényhiányos időszakokat? Lehet, hogy lombhullatók voltak? Ilyen és hasonló, nehezen megválaszolható kérdések tucatjai merülnek fel a fosszíliák vizsgálata során. Megfelelően részletgazdag maradványok híján sajnos nem igazán kapunk választ a kérdésre, csak találgathatunk.
Címfosztás?
A cikászok történetének dióhéjnyi bemutatása után elérkeztünk a kérdéshez – valóban „élő kövületek“ a cikászok? Az ausztrál Nagalingum és munkatársai a Science hasábjain közölték molekuláris genetikai vizsgálataik eredményeit, amely szerint a ma élő cikászfajok egészen fiatalnak tekinthetők: többségük a miocén második felében jelent meg, 10–15 millió évvel ezelőtt. Ezt egyébként korábban már más kutatók is sejtették, de komolyabb bizonyítékot csak a genetikai vizsgálatok során sikerült nyerni. Eredményeik alapján Nagalingumék egyértelműen megkérdőjelezik a modern cikászok „élő kövület” titulusát. Hogy tényleg jogos-e ez a megjelölés, azt hiszem, leginkább az „élő kövület” cím értelmezésén múlik, és ezt a kérdést inkább nyitva hagynám.
A cikászok jelene és múltja után vajon milyen képet festhetünk jövőjükről? Ma élő fajaik többsége erősen veszélyeztetett, sokukat a kihalás veszélye fenyegeti. Leginkább azokon az élőhelyeken szólnak a vészharangok, ahol a lakosság rendkívüli szegénysége miatt nehéz a természet- és élőhelyvédelmi elveket a gyakorlatban is megvalósítani. Sok helyen még ma is táplálékforrásként szerepelnek a cikászok egyes részei, és a sokszor kezdetleges mezőgazdasági művelésmód, mint például a vegetáció felégetése, igencsak megnehezíti e ritka növények túlélését. A gyűjtőszenvedély is gyakran megtizedeli soraikat – egy-egy ritka faj példányai horribilis összegekbe kerülhetnek. A szegényebb lakosságot pedig már kisebb bevétel reménye is e növények begyűjtésére ösztönözheti, miközben visszafordíthatatlan károkat okoznak, akár egyedek teljes pusztulását.
Montgomery hagyatéka
Szerencsére – talán e növények népszerűségének köszönhetően – vannak olyan intézmények, kutatóközpontok, botanikus kertek, amelyek a cikászok megőrzését küldetésnek tartják, nélkülük talán már végérvényesen elköszönhettünk volna jó néhány fajuktól. Köztük az egyik legeredményesebb a Montgomery Botanical Center (MBC). Annak ellenére, hogy Floridában, Miami szívében, mondhatni egyik legelőkelőbb negyedében, Coral Gables-ben helyezkedik el, ahol az ingatlanárak talán már magasabbra nem is szökhetnének, meg tudta őrizni függetlenségét és területét mintegy 80 éves története során. A híres Fairchild Botanikus Kerttel szervesen összefüggő, alapítványként működő intézményt lelkes támogatók adományaiból és pályázatokból tartják fenn, igen sikeresen.
A világon egyedülálló élő gyűjteményt hosszú évtizedek alatt sikerült létrehozni. Története az 1930-as évekre nyúlik vissza, amikor Colonel Robert Montgomery, aki foglalkozását tekintve könyvelőként, majd ügyvédként igen sikeres pályát futott be, megvett egy majdnem 50 hektárnyi területet Coral Gables-ben, amely lakhelyként, illetve gazdag nyitvatermő, cikász- és pálmagyűjteményének otthonául is szolgált. Néhány évvel később feleségével, Nell Montgomery-vel megalapították a Fairchild Botanikus Kertet több mint 30 hektárnyi terület és az alapításhoz szükséges pénz adományozásával.
Férjének halála után Nell létrehozta a MontgomeryAlapítványt, amelynek alapvető célja, hogy nonprofit intézményként hajdani birtokuk, a Coconut Groove Palmetum területén a trópusi nyitvatermők, cikászok és pálmák tudományos kutatását elősegítse. Sőt, a kert fenntartását és jövőbeli működőképességét szem előtt tartva földjeinek jövedelmét és egy működési alapot is a kertre hagyott 1990-ben bekövetkezett halála után. A Montgomery házaspár egy igazi tudományos-kulturális központot hozott létre birtokán. Maguk köré gyűjtve koruk nagynevű tudósait, pezsgő élet folyt a Coconut Groove Palmetumban. Ezt a gyakorlatot Nell sikeresen folytatta férje halála után is. Ennek köszönhető, hogy a kert ma is jelentős, ha nem jelentősebb szerepet tölt be a tudományos életben, és bár másképpen, de napjainkban is pezsgő élet folyik itt.
A kert a cikászok és a pálmák ma élő fajainak megőrzését, kutatását és gyűjteményére építve az ismeretek széleskörű terjesztését szolgálja. Élő növénygyűjteményük ténylegesen egyedülálló, a ma ismert cikászok fajainak többsége megtalálható a kertben. Minden növény egyedileg jelölt, nyilvántartott, részletesen dokumentált. Fontos az összkép is, a tartalom és a forma megfelelő összhangja. Mivel évente többszáz új növényt telepítenek, a cikászok mellett pálmákat és trópusi fenyőféléket is, a kert növényeit évente gondosan, egyedenként újratérképezik, hogy a változásoknak megfelelően tudjanak tervezni a következő évre.
Pollen – fagyasztva
Persze pusztán egy gyűjtemény létrehozása még édes kevés lenne a fajok megőrzéséhez, ugyanis a cikászok többsége gyakorlatilag nem szaporodik élőhelyétől távoli területeken, legalább is külső segítség nélkül. Ennek oka, hogy szinte minden fajnak megvan a saját specializálódott beporzást végző rovarfaja, amelynek hiányában a megtermékenyítés nem megy végbe, még akkor sem, ha a két nem egyedei egymás szoros közelségében fejlődnek. Néhány Zamia-faj jelent csak kivételt, amelyek beporzását a helyi ormányosbogarak (Rhopalotria) végzik. A többi faj sikeres szaporításának kulcsát jelentő módszer kifejlesztéséhez azonban több évtizedre volt szüksége a kert szakembereinek.
Folyamatosan monitorozzák mindkét nem egyedeinek tobozait, mivel azok általában csak néhány napig termékenyek, annak ellenére, hogy a tobozok teljes kifejlődése több hónapot is igénybevesz. A pollent a megfelelő időszakban begyűjtik és fagyasztva tárolják. A nő ivarú egyedek néhány napig tartó termékeny időszakában végzik el a megporzást az előzőleg, akár évekkel korábban begyűjtött pollen felhasználásával. Ezt követően sokszor egy év is eltelik, mire a magok kifejlődnek – csak ezután derül fény arra, hogy a magok egyáltalán életképesek-e. Nem is szólva a magok csíráztatásáról, amely talán még bonyolultabb, embert próbáló feladat. Mindezen feladatok teljesítése pedig nem lenne lehetséges az önkéntesek százainak közreműködése nélkül, akik lelkesen, szinte minden munkafolyamatban kiveszik részüket, így talán ha apránként is, de ők is hozzájárulnak ezeknek a különleges növényeknek a túléléséhez.
ERDEI BOGLÁRKA
2014/5
