Valószínűleg sok olvasóban felvetődik a kérdés: miért lehet érdekes számunkra egy olyan növénycsoport, amelynek látszólag nem sok köze van Európához, és ha szeretnénk élőhelyükön megfigyelni egyedeiket, biztosan több ezer kilométerre, távoli kontinensekre kell utaznunk? Nos, a fosszilis bizonyítékok alapján a cikászok jelen voltak Európában, így Magyarország területének hajdani tájképéhez is hozzátartozhattak még 15–20 millió évvel ezelőtt is.
Manapság cikászokkal hazánkban nem igazán találkozhatunk, eltekintve néhány botanikuskerti példánytól vagy a ma már egészen gyakorinak mondható cserepes cikászoktól a növénykereskedésekben (ezek legtöbbször a Cycas revoluta nevű fajhoz tartoznak). A mai cikászok elterjedési területe a Rák- és Baktérítő közé tehető, kizárólag trópusi, szubtrópusi vidékeken fordulnak elő. A legújabb, 2012-es cikászfajlista szerint a jelenleg elfogadott két családban – Cycadaceae, Zamiaceae – összesen 10 nemzetségben több mint 330 fajuk ismert. Az új fajok leírása napjainkban is folyamatos, aminek köszönhetően számuk az utóbbi években rohamosan gyarapodott. Ennek oka, hogy sokszor elzárt, nehezen megközelíthető, korábban ismeretlen élőhelyeken fordulnak elő.
Ivarsejtóriások
A növénycsoportot gyakran nevezik szágópálmáknak is, mégpedig keményítőben gazdag törzsszerkezetük miatt, azonban az igazi szágólisztet egy pálma, a Metroxylon szolgáltatja. Persze a felületes szemlélő számára könnyen összetéveszthetők a pálmákkal, mivel fajaik nagy részének ugyancsak levélüstöke van a törzs csúcsán. Ám nagyon is különböznek!
A pálmák a zárvatermők egyszikű csoportjához tartoznak, míg a cikászok nyitvatermők és a tudomány mai állása szerint a legősibb magvas növényeknek tekinthetők. Számos, a magvas növények között ősinek számító tulajdonságuk van, egyebek között – az állatvilágban bevett módon – önálló mozgásra képes csillós hímivarsejtjük termékenyíti meg a petesejtet, hasonlóan egy másik ősi növényhez, a páfrányfenyőhöz (Ginkgo biloba). A cikászok hímivarsejtjei a növényvilág góliátjainak számítanak. A kolumbiai Zamia roezlii spermatozoidja akár az 500 mikrométeres nagyságot is elérheti – ez körülbelül fél milliméteres nagyságnak felel meg, amely már szabadszemmel is látható.
A cikászok között találunk fatermetűeket, az eddig leírt legmagasabb példány a 20 métert közelítette, de többségük csak a kisebb bokorméretet éri el. A többnyire föld feletti törzsük általában nem ágazik el, de gyakran fejlesztenek föld alatti tönköt, és a talajszintből csak a levélkorona emelkedik ki. Vannak törpék közöttük, mint a karibi elterjedésű Zamia pygmaea, amely egy termetesebb ciklámentő méreteivel vetekszik, és óriások, mint az ausztráliai Lepidozamia idősebb egyedei. Ismerünk fán lakó, epifiton fajt is, mint a Zamia pseudoparasitica Panama esőerdőiből. Sőt, vannak közöttük olyanok, amelyek levelei megtévesztésig hasonlítanak a páfrányokra. Az afrikai Stangeria eriopus-t a XIX. században páfrányként (Lomaria) írták le néhány „steril” példány alapján. Csak akkor derült fény valódi rokonságára, amikor egy példány az angliai Chelsea botanikuskertjében tobozt növesztett.
Gyermekméretű tobozok
Feltűnő tobozaik nagymértékben hozzájárultak népszerűségükhöz. A csoport szigorúan kétlaki, a hím és női tobozok elkülönült egyedeken találhatók. A cikászok többségével ellentétben a Cycas nemzetség női „tobozai” nem igazán tobozok, lazán álló levélszerű sporofillumokhoz kapcsolódnak a sokszor óriási, akár 4–5 centimétert is elérő magok. A tobozok között vannak egészen parányiak is: legkisebb, csupán néhány centiméteres reproduktív szerve a Zamia pygmaea-nak van, míg a többség igen termetes tobozt növeszt a törzs csúcsán. A legnagyobb tobozok akár az 50 kilogrammot is megközelítik, mint például a Lepidozamia- és egyes Encephalartos-fajok női tobozai. Ráadásul az utóbbiak – és néhány csoportban maguk a magok is, mint például a Zamia, Macrozamia magjai – gyakran színpomásak, amelyre jó példa az Encephalartos ferox gyönyürű, téglavörös toboza.
Megporzásuk is nagyon különleges, mondhatni titokzatos. Sokáig nem volt világos, hogyan is történik ez – leginkább a szél általi megporzást tartották valószínűnek és kisebb részben a rovarok közreműködését is feltételezték. Mára kiderült, hogy e fajok többségénél a rovaroknak van fontos szerepe a beporzásban, egyedül a Cycas nemzetség fajai esetében valószínű, hogy a szél segíti a pollenek szállítását.
Leggyakrabban apró ormányosbogarak végzik el a beporzás feldatát, miközben egész életciklusuk a cikász tobozához kötött, abban fejlődnek ki lárváik, abban táplákoznak és szaporodnak. Azonban maga a folyamat még sok titkot rejt. Például az sem tisztázott pontosan, hogy a női toboz miért termel hőt igen rövid, termékeny szakaszában: ekkor a környezetéhez képest akár több fokkal magasabb hőmérsékletet ér el.
További különlegességük e növényeknek a koralloid gyökerek, amelyekben cianobaktériumokkal történő szimbiózisuk révén képesek a légköri nitrogén megkötésére, megkönnyítve ezzel a tápanyagszegény környezetben való túlélést.
Mérgező ünnepi étek
Jószerivel minden része erősen mérgező e növényeknek: a mag legkülső, húsos részét, a sarcotestát kivéve, karcinogén és neurotoxikus anyagokat tartalmaznak. Ennek ellenére hagyományosan táplálkozási forrásként szerepeltek elterjedési területük nagy részén, így a trópusi Amerikában, Afrikában és Ázsiában is. Az őslakók és a bevándorlók egyaránt fogyasztották, sőt fogyasztják ma is a cikászokat, elsősorban a keményítőben gazdag törzsüket és magjukat. Floridában még a huszadik század első felében is működtek cikászmalmok (az utolsó malmot 1925-ben zárták be), ahol tonnaszámra őrölték lisztté e növények, nevezetesen a Zamia integrifolia törzseit. Korabeli feljegyzések szerint fénykorukban a malmok napi 15 tonna cikászlisztet is termeltek és szállítottak az Amerikai Egyesült Államok északkeleti partvidéki városaiba. Ez alapján elképzelhető, hogy milyen gyakori lehetett akkoriban ez a növény, manapság persze csak elszórtan találhatók kisebb populációi.
Habár felhasználás előtt különböző méregtelenítő eljárásoknak, leginkább áztatásnak vetik alá a legyalult, darált törzset és magokat, azok valószínűleg még így is jelentős mennyiségű méreganyagot tartalmaznak. Ezzel is magyarázható az átlagosnál nagyobb arányú és viszonylag fiatal korban bekövetkező demencia és egyéb idegrendszeri rendellenességek, betegségek előfordulása a cikászokat fogyasztó lakosság körében. Nagyszerű példa erre Guam, egy kis sziget a Csendes-óceánon, ahol hagyományosan szerepelnek cikászok az étlapon. Az idegrendszeri degeneráció, illetve demencia aránya elképesztően magas volt a lakosság körében, majdnem százszorosa más országok átlagához képest. A magyarázat azonban mégsem olyan egyszerű.
Az igen korai demencia magas arányát a kutatók szerint nem okozhatta az elfogyasztott cikászok méreganyaga, mivel az itt élők igen hatékonyan alkalmaztak méregtelenítési eljárásokat az előkészítés során. A lakosok táplálkozási szokásainak gondosabb vizsgálata során kiderült, hogy igen közkedvelt fogásként repülőkutyák is szerepelnek az étrendjükben. Utóbbiak fogyasztása okozhatta az idegrendszeri betegség nagy arányát a lakosság körében. A repülőkutyák egyik csemegéje a cikászok magja, amelyek toxintartalma idővel felhalmozódott az állatok zsírszöveteiben. Az ilyen, leginkább ünnepi harapnivaló, mint például a kókusztejben főzött, egészben fogyasztott „denevér-étkek” miatt a repülőkutyákat oly mértékben megritkították Guam szigetén, hogy ezek az állatok mára súlyosan veszélyeztetetté váltak. Ezzel párhuzamosan úgy tűnik, hogy az idegrendszeri betegségek gyakorisága is alábbhagyott, alátámasztva az előbbi elméletet.
Nehézkes magánélet
Mivel veszélyeztetett, igen ritka növények, azt gondolhatnánk, hogy érzékenyek a környezeti hatásokra. A viszontagságokat azonban meglepően jól viselik, igen ellenállók. Sok ausztráliai faj gond nélkül átvészeli a gyakori tüzeket is. Leírtak olyan eseteket, amikor leveleit vesztett, látszólag élettelen törzsek néhány év múlva újrahajtottak.
Jó részük száraz, kietlen területeken fordul elő, sokszor olyan élőhelyeken, amelyet más növények nehezen viselnének el. A ma élő fajok jellemzői, élőhelyük és ökológiájuk az evolúciójuk eredményeként alakult ki, amely jelenlegi tudásunk alapján mintegy 300 millió évvel ezelőtt, a földtörténeti ókor, a paleozoikum végefelé kezdődött.
Az első, biztosan cikásznak tulajdonítható maradványok a paleozoikum végéről, Kína alsó-perm rétegeiből ismertek. Ezek a levélszerű maradványok a magkezdeményeikkel már meglepő hasonlóságot mutatnak a mai Cycas nemzetségre jellemző formákhoz. Az ehhez hasonló maradványok unikumnak számítanak, ismerve a ma élő cikászok igazán bonyolult és nehézkes „magánéletét”. Az első tobozok megjelenéséhez gyakran évtizedek kellenek az egyedek életében, és ha már ez megtörtént, akkor is sokszor évek telnek el anélkül, hogy a növények újra tobozt fejlesztenének. A bonyolult beporzási folyamatról nem is beszélve, amely a fosszilis bizonyítékok alapján már a mezozoikumi formáknál is – legalábbis egy részüknél – a maihoz hasonlóan történhetett. Így nem csoda, hogy a cikászok fosszilis tobozai, magjai, sőt pollenjei csak nagyon ritkán kerülnek elő a lelőhelyekről. Szaporító szerveikkel ellentétben a vegetatív részek sokkal nagyobb eséllyel fosszilizálódtak. Leveleik gyakrabban kerülnek elő és jobb megtartás esetén a kutikula (a levél bőrszövetének legkülső fedő-védő rétege) jellemzői alapján elég jól azonosíthatók.
A már kissé ritkábbnak mondható törzsek felismerését egy, a cikászokra jellemző bélyeg segíti, persze csak ha megfelelő módon, ásványos oldatokkal itatódtak át és anatómiailag, vagyis szöveteikkel együtt fosszilizálódtak. E növények egyik különlegessége, hogy a törzsből a levelekbe lépő szállító nyalábok szinte egy körpályát tesznek a törzsben, mielőtt belépnének a levélnyélbe. Ez jól látható a törzs keresztmetszeti képén, így szerencsés esetben az átkristályosodott törzsmaradványok vékonycsiszolatos preparátumok segítségével azonosíthatók. Másik érdekességük, hogy a levélnyélbe lépő szállítónyalábok fordított omega alakot formáznak, amely sokszor még a leszáradt, leesett levelek törzsön maradó levélnyélcsonkján is jól látható. Ezek, és persze még más, itt nem részletezett bélyegek segítenek eligazodni a fosszíliák kirakós játékhoz hasonlítható világában.
ERDEI BOGLÁRKA
(Következik: Dinoszauruszok étke)
Karibi sokaság
A cikászok legnépesebb nemzetsége a Cycas, mely egyben a csoport névadója is – több mint 100 fajával főképpen Ázsia és Ausztrália területén találkozhatunk. A második méretesebb nemzetség a Zamia, elsősorban közép- és dél-amerikai elterjedésű, de néhány faja Észak-Amerika déli részén: Mexikóban és Florida félszigetén is honos. Közép-Amerika és a Karibi térség a cikászok elterjedése szempontjából „diversity hotspot”, mivel összesen négy nemzetség – a Zamia, Ceratozamia, Dioon és Microcycas – számos faja e területek flóráit gazdagítja. Az utóbbi nemzetségből csupán egyetlen fajt ismerünk, az elegáns megjelenésű és a cikászok között leglassabban növekvő Microcycas calocoma-t, amely kizárólag Kubában fordul elő. A sokszor jellegzetes, „fűszoknyás” formájú Encephalartos és a páfrányt „imitáló” Stangeria nemzetségek fajai (az utóbbi egyetlen fajjal) Közép- és Dél-Afrika flóráját gazdagítják, míg Ausztrália is jelentős elterjedési központ a Macrozamia, Lepidozamia, Bowenia és Cycas nemzetségek előfordulásával. A nemrégiben felfedezett 11. nemzetség, a Chigua egyetlen Kolumbiában honos fajával rövid életű volt – a legújabb, 2012-es fajlista szerint már „csak” a Zamia nemzetség egyik faja.
Fajaik többsége erősen veszélyeztetett, ami nem meglepő, hiszen némelyik csak egy-egy, mindössze néhány egyedből álló növénycsoport alapján ismert. Sőt, az egykor Dél-Afrikában honos Encephalartos woodi, amely ténylegesen a kipusztulás szélére jutott, egyetlen hím ivarú növényből és annak vegetatív módon létrejött klónjaiból áll.
2014/4
