A nem megfelelő éjszakai pihenésnek sokszor biológiai okai vannak, és ha ezeket nem vesszük eléggé komolyan, egyre súlyosbodó panaszokat okozhatnak. Különösen igaz ez a veseelégtelenségben szenvedő betegekre, akiknél nagyobb az alvászavar kockázata, és súlyosabb következményekkel kell számolni. Megfelelő vizsgálatokkal azonban ez idejében diagnosztizálható. A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének Alvásmedicina és Pszichonefrológia Munkacsoportja kutatásai felhívják a figyelmet a krónikus vesebetegek életét befolyásoló alvászavarok gyakori előfordulására és ezek jelentőségére. Kutatásuk eredményeként az orvosi ellátás során ezen problémák kezelése remélhetőleg megvalósul a közeljövőben.
Az alvás, mint biológiai jelenség kutatásának kezdetét Hans Berger, német pszichiáter nevéhez köthetjük, aki az 1920-as években a koponya felszínéről elvezethető elektromos aktivitást (elektro-enkefalográfia: EEG), először mérhetővé tette. Az ő úttörő munkásságát követve ismerték fel az 1950-60-as években a két fő alvásstádiumot, a Nem-REM és REM- (rapid eye movement; gyors szemmozgások) stádiumokat. Ezek elkülönítése révén nyilvánvalóvá vált, hogy az alvás nem egy egyszerű ,,passzív” állapot, hanem stádiumainak ismétlődése belső folyamatok által szabályozott. A két stádiumra jellemző eltérő biológiai működéseket az 1970-es években írták le, amikorra az agyműködés (EEG), a szemmozgás (EOG: elektrooculográf) és az izomtónus (EMG: elektromiográf) mérése mellett a légzés és a keringés vizsgálatára is alkalmas elektródákkal egészítették ki a regisztrálást. A többcsatornás (poliszomnográfiás) alvásvizsgálattal teljesebbé vált az alvás közbeni biológiai működésekben jelentkező rendellenes események monitorozása. Mindez a mai klinikai gyakorlatban alváslaboratóriumban, hangszigetelt, egyágyas, videofelszerelt szobában történik, ahol a kezelő személyzet által a páciensre felszerelt érzékelők az egész éjszaka folyamán mérik az alvás különböző paramétereit.
Életünk mintegy harmadát alvással töltjük, ám a modern orvostudomány az alvás alatt jelentkező kóros állapotokkal valójában csak a XX. század második felétől kezdett foglalkozni. A szomnológia (alvászavarokkal foglalkozó orvosi tudományterület) egy határterületi szakma, amely a neurológiához, pulmonológiához, pszichiátriához és a fül-orr-gégészethez is közel áll. Valójában számos alvászavaros beteg keres segítséget mind a belgyógyászati, mind a háziorvosi klinikai gyakorlatban.
Magyar kutatási eredmények szerint is társadalmunk felének vannak alvással kapcsolatos panaszai. Tény az is, hogy az altatószerek a leggyakrabban felírt és használt gyógyszerek közé tartoznak. Mindez talán azzal magyarázható, hogy az alvás alatti kóros folyamatok gyakran észrevétlenek maradnak. Ennek több oka lehet: például, hogy hálótárs hiányában nincs, aki megfigyelje őket, vagy az, hogy a páciens egyszerűen lényegtelennek, vagy kényelmetlennek tartja ezek megemlítését. További magyarázat lehet az is, hogy az alvás zavarai gyakran ébrenlét alatt jelentkező tünetekben nyilvánulnak meg, amelyeket az emberek nem hoznak összefüggésbe az éjszakai folyamatokkal.
A leggyakoribb alvászavarok között említhetjük az alvás alatt jelentkező elzáródásos légzészavart (obstruktív alvási apnoe: OSA), sokszor ez áll a horkolás hátterében. Ennek komoly következményei lehetnek, például növelheti a vérnyomást, vagy szerepet játszhat a szív- és érrendszeri betegségek kialakulásában. Az inszomnia betegség társadalmunkban 10%-ot megközelítő gyakorisággal rendelkezik, és kezeletlensége vagy nem megfelelő kezelése esetén komoly nappali panaszokat (fáradtság, koncentrálóképesség csökkenése, memóriaproblémák), életvezetési nehézségeket és hangulatzavart okozhat. Az alvajárás vagy az alvás alatti beszéd ártalmatlan, sok esetben akár pár éven belül múló állapotnak is tekinthető. Itt a lényeges kérdés az, hogy okoznak-e kialvatlanságot és így nappali tüneteket, illetve, hogy az alvajárás során a páciens veszélyezteti-e önmagát, vagy másokat. Jellemző probléma, hogy ezen jelenségek eltitkolása, vagy zavaró hatása szorongást és szégyenérzetet kelt a betegekben. A narkolepszia pedig, annak ellenére, hogy a XIX. század óta ismert alvászavar, ma is az egyik leginkább aluldiagnosztizált betegségek közé tartozik. Ennek oka az lehet, hogy a diagnosztikájában jártas szakember nélkül a jellegzetes tünetek között nehezen fedezhető fel a kapcsolat. A nagyfokú nappali álmosságot, a hirtelen elalvást vagy izomtónusvesztést (cataplexiát), az alvásból felébredéskor jelentkező bénult állapotot (alvási paralízist), illetve az akár ébrenléti állapotban jelentkező, hallucinációhoz hasonló álomképeket gyakran sem a betegek, sem a kezelőorvosok nem hozzák egymással összefüggésbe. Így akár tévesen hosszú évekig epilepsziának, agyi keringészavarból eredő problémának, depressziónak vagy skizofréniának vélhetik a fennálló panaszok mögött álló betegséget.
Lappangó tünetek
A krónikus vesebetegség társadalmi jelentősége az alvászavarokhoz hasonlóan kevéssé közismert. A legtöbb ember tisztában van azzal, hogy két vesével rendelkezünk, és e szerveknek a vizelet és különböző méreganyagok kiválasztása a feladatuk, ám azt már kevesebben tudják, hogy a vesének emellett hormontermelő és a sav-bázis-egyensúlyt befolyásoló szerepe is van.
A krónikus vesebetegség gyakorisága a fejlett országokban sajnos egyre emelkedik, mivel a népbetegségnek számító magasvérnyomás, illetve a cukorbetegség a vese vékony erekből és finom csatornácskákból álló szerkezetét az évek során tönkreteszi. A vesefunkciók lassú csökkenését lappangó tünetek jelzik csupán, és gyakran a vese károsodását már csak akkor veszik észre, amikor az állapot olyan súlyos, hogy csak vesepótló kezelés bevezetésével kerülhető el az urémiás (veseelégtelen) állapot.
A krónikus vesebetegség esetében rendkívül fontos a prevenció; a vesekímélő étrend, a fennálló cukorbetegség vagy magasvérnyomás megfelelő kezelése, mert ezek elmaradása esetén a végstádiumú vesebetegség kialakulása csak idő kérdése. Az orvostudomány az 1950-es években a művese kezelés (dialízis) kidolgozása révén lehetővé tette, hogy a végstádiumú vesebetegség halálos kimenetele elkerülhető legyen, ám a kezeléssel járó életmódváltozás rendkívül megnehezíti a betegek mindennapjait.
A dialízis kezelés heti 3-4 alkalommal 4-5 órás kórházi kezelést jelent – általában a délelőtti, vagy koradélutáni órákban – amelyet végstádiumú vesebetegség esetén a beteg élete végéig, vagy egy esetleges transzplantációig kell folytatni. Ráadásul a dialíziskezelés az életvezetést befolyásoló nagymértékű hatása mellett sok más mellékhatással is jár (viszketés, vérszegénység, fáradtság, álmosság, lehangoltság, thrombotikus szövődmények, szív- és érrendszeri hatások).
A dialízis kezelés alatt álló beteg életét a művese kezelés megmenti és így meghosszabbítja ugyan, ám a betegek életminősége nagyon lecsökken nem csak az átlagoshoz, de más krónikus betegségben szenvedőkéhez képest is. Egy amerikai felmérés szerint a megkérdezett dialízis kezelés alatt álló vesebetegek mintegy 60%-a arról számolt be, hogy megbánta, hogy valaha elkezdte a kezelést, és ez a tény komoly etikai kérdés elé állítja az orvostudományt. Az ilyen kutatási eredmények felhívják a figyelmet arra, hogy nem elég biológiai paramétereket ,,kezelnünk”, hanem a betegeknek átfogóbb szemléletű segítségnyújtás lenne szükséges. Fontos, hogy megismerjük azokat a tényezőket, amelyek a krónikus betegek jóllétéhez hozzájárulhatnak, a mindennapjaik során a tünetekkel való együttélést megkönnyíthetik.
Az a vélekedés, hogy az orvoslás feladata csupán a gyógyítás, a krónikus betegségek korában nem tartható fent. A krónikus betegségekből – általában – kigyógyulni nem lehet, így az orvostudománynak kezelési alternatívákat és megfelelő segítséget kellene nyújtania ahhoz, hogy a betegség terhe a páciens számára elviselhető legyen. Emellett fontos lenne felismerni azokat a folyamatokat, amelyek egy adott beteg életét pozitív irányba befolyásolhatják. Ilyen ,,beavatkozási pont” lehet a végstádiumú vesebetegek esetében az alvászavarok felismerése és kezelése, az alvással kapcsolatos szokások megváltoztatása. Ennek következményeként javulhatna a betegek életminősége, tehát valódi problémákban kapnának érezhető segítséget.
A kutatási eredmények szerint az alvászavarok krónikus vesebetegek körében igen gyakoriak. Legnagyobb egészségügyi jelentősége az úgynevezett obstruktív alvási apnoénak, az inszomniának és a periodikus lábmozgás zavarnak van. E három alvászavar közös klinikai következménye lehet a nappali állapot romlása a kifejezett álmosság, vagy a fáradtság miatt, sőt különböző patológiai útvonalakon keresztül ezek fennállása a halálozást is befolyásolhat ja.
Az obstruktív alvási apnoe (OSA) során az alvás alatti légzési szünetek következtében az oxigén áralmása a légutakban nem folyamatos, így a vér oxigénszintje lecsökken. A betegség súlyosságától függő mértékben ez szív- és érrendszeri károsodásához vezethet, amely nehezen kezelhető magasvérnyomásban, szívinfarktusban, vagy agyvérzésben nyilvánulhat meg. A szervezet érzékeli a kimaradó légzést, és ébresztő reakciót küld az irányító központokhoz, aminek következtében a légút újra kinyílik, ám ez olyan stresszhatást fejt ki a szervezet egészére, amely miatt egyrészt sérül az alvás pihentető funkciója, másrészt emelkedik a vércukorszint, vagy megnő a vizelet elválasztása. Minden folyamat súlyosabb következménnyel járhat a krónikus vesebetegeknél, legyen szó akár a vesepótló kezelésben még nem részesülő, vagy dialízis kezelés alatt álló, esetleg vesetranszplantáción már átesett páciensekről. Mindezek miatt fontos lenne az OSA szűrése, hogy fennállása esetén az állapotot kezelni lehessen.
Az inszomniás panaszok (késleltetett elalvás, gyakori felébredések, kora hajnali ébredés vagy nem pihentető alvás) szintén nagyon gyakoriak krónikus vesebetegek körében, és további negatív hatással lehetnek a betegségükből fakadó életminőség romlásra. A panaszok hátterében állhat az előbb említett OSA is, vagy esetleg az alvás alatti periodikus lábmozgás zavar, amelyek nyugtalanná teszik az alvást. Mindezek hiányában is fennállhat az inszomnia, amely szoros kapcsolatba hozható a vesebetegek életminőségével. Ez a kapcsolat felhívja a figyelmet arra, hogy az inszomniás panaszokra való fokozott odafigyelés és ezek megfelelő kezelése (életmódbeli tanácsok, alvásminőséget javító beavatkozások) a betegek mindennapjaiban jótékony változást hozhatnak.
Előrejelzés
Kutatásaink során olyan markereket keresünk a vesebetegek alvásában, szív- és érrendszeri alvás alatti mutatóikban és általános laboratóriumi értékeikben, amelyek segíthetnek abban, hogy az adott alvászavar és a nappali panaszok, illetve következmények kapcsolatát jobban megértsük. Munkánk eredményeként azonosíthatóvá válhatnak olyan nappali tünetek , amelyek ebben a betegcsoportban előre jelezhetik az alvászavart, így a kezelőorvos figyelmét felhívhatják arra, hogy adott páciens esetében szűrés céljából szükséges az alvásvizsgálat elvégzése. Emellett a specifikus markerek azonosítása lehetővé teheti a kezelés hatásának követését, az állapot időbeli változásának objektív vizsgálatát, vagy a betegcsoportból azok célzott kiválasztását, akik nagyobb rizikóval rendelkeznek a szív- és érrendszeri következmények tekintetében.
Vizsgálatainkkal szeretnénk felhívni a figyelmet arra is, hogy a jó minőségű, pihentető alvás segítése minden krónikus betegségben szenvedő embernél hangsúlyos kell, hogy legyen. Az alvás jótékony testi és lelki hatásainak érvényesülése nélkül ugyanis bármilyen betegséget nehezebb elhordozni, nehezebb azzal együtt élni és nehezebb gyógyulni. Az alvás szervezetünk minden működésére hatással van, s ennek jelentőségét remélhetőleg az alváskutatás további fejlődésével egyre mélyebben megérthetjük majd.
RÓNAI KATALIN ZSUZSANNA
Az írás a TIT és a DOSZ közös cikkpályázatán az Élet és Tudomány-kategória megosztott első díját kapta.
2014/24
