Laci és Anna együtt élnek. Egy nap Anna arra kéri párját, hogy segítsen neki befejezni egy munkát, amelyet másnap le kell adnia. Lacinak azonban más tervei voltak estére: a tévében izgalmas focimeccset közvetítenek. A helyzet tipikus – a párkapcsolatokban gyakran előfordul, hogy az egyik fél választás elé kerül: csinálja azt, ami számára közvetlen örömöt jelent, vagy hozzon áldozatot, és inkább tegyen valami olyat, ami partnerének érdekeit, illetve a kapcsolat erősítését szolgálja. Érdekes lélektani kérdés: kik azok, akik nagyobb valószínűséggel fognak áldozatot hozni?
Két holland kutató, Tila M. Pronk és Johann C. Karremans szerint az áldozatvállalásban nemcsak annak lehet szerepe, hogy az emberek jól érzik-e magukat egy kapcsolatban és motiváltak-e annak fenntartására. Létezik egy egészen más szempont is: nem mindenki alkalmas egyformán az áldozatvállalásra! Van, akinek nagyobb tehetsége van hozzá, és van, akinek kisebb. A kutatók egyik kísérletében, melyet a Personal Relationships című folyóiratban ismertettek, 30 együttélő, heteroszexuális pár vett részt. A pár két tagja mindig együtt érkezett a laboratóriumba, ám ott két külön helyiségben ültették le őket egy-egy számítógép elé. A kísérlet elején a résztvevőknek meg kellett oldaniuk a „kettővel vissza” nevű feladatot. Ennek lényege, hogy a számítógép képernyőjén egymást váltva számok jelennek meg, és a „játékosnak” meg kell állapítania, hogy az éppen a képernyőn levő szám megegyezik-e a kettővel korábban látott számmal. Később, egy másik feladat során a résztvevőknek hosszú perceken át betűkből és számokból álló értelmetlen jelsorokat kellett begépelniük (az egyik sorozat például ez volt: 7s4eww9vYLzIvv9N2Vyg). A résztvevők úgy tudták, hogy amíg ők gépelnek, addig párjuk a másik helyiségben egy szórakoztató filmet nézhet, amint azonban bejelentik, hogy elegük van a gépelésből – ezt bármikor megtehették –, párjuk számára a filmnézés véget ér, és át kell venniük a gépelési munkát.
A két feladatnak látszólag semmi köze egymáshoz, ám mégis erős összefüggés mutatkozott közöttük: akik jobb teljesítményt nyújtottak a „kettővel vissza” játékban, azok lényegesen hosszabb ideig voltak hajlandók végezni az unalmas feladatot annak érdekében, hogy párjuk filmet nézhessen. A kutatók pontosan erre számítottak, ugyanis a „kettővel vissza” játék az úgynevezett végrehajtói kontroll gyakran alkalmazott mérőeszköze. A végrehajtói kontroll többféle kognitív folyamatot foglal magába, melyeknek lényege hasonló: az ember képes a figyelmét tudatosan irányítani, képes eldönteni, mi a fontos információ, és képes a lényegtelent figyelmen kívül hagyni. Akikben hatékonyan működik a végrehajtói kontroll, nemcsak az adott pillanatban lényeges és lényegtelen számok között tudnak eredményesen különbséget tenni – ez a képesség az első feladatban jó teljesítményt eredményezett –, hanem általában is mérlegelni tudják, hogy mi a fontos számukra. A hosszabb távon jelentkező, fontosabb előnyök érdekében (amilyen például egy kapcsolat erősödése) képesek lemondani az azonnali örömöt jelentő, kisebb jelentőségű tevékenységekről, s így hajlamosabbak az áldozatvállalásra is. Valószínűleg sokan vannak, akik szeretnék sokáig fenntartani párkapcsolatukat, de valahogy mégsem képesek rá: gyenge a végrehajtási kontrolljuk, és ezért rosszul döntenek az apró, mindennapi, ám a kapcsolat hosszú távú sikerét mégis erősen befolyásoló választási helyzetekben.
MANNHARDT ANDRÁS
2014/44
