A bejrúti repülőtér biztonsági emberei a bőröndök kinyitásakor értetlenül néznek. Ez meg mi? – kérdezik tört angolsággal a több kilós, fával töltött, átlátszó zacskókat bökdösve. Cincérlárvákkal fertőzött csüdfűágak – felelem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Némi magyarázkodás és a kihozatali engedélyek ellenőrzése után már haladhatunk is tovább Budapest felé, és végre megnyugszom, nem fölöslegesen dolgoztunk két héten át az értékes gallyakért.

Idén már második alkalommal jártak magyar rovarászok a Közel-Kelet egyik mesés országában, Libanonban. A Dunántúl harmadával egyező méretű és mintegy 4,5 millió lakosú országból kevés hír jut el hazánkba. Zoológiai ismereteik pedig még a térséggel foglalkozó kutatóknak is finoman szólva hiányosak. A főváros közelében működő Szentlélek Egyetem (Holy Spirit University of Kaslik) és a Cédruserdők Baráti Társasága (The Committee of Cedar Forest Friends) révén hosszú távú együttműködés született a Magyar Természettudományi Múzeummal, mely­nek célja az ország növény- és állatvilágának alaposabb feltérképezése.

Fátlan hegytetőkön, hófoltok mellett, rejtett patakvölgyekben és tűzforró macchiában is gyűjtöttünk a 15 nap során, ám leginkább Észak-Libanon védett cédruserdei voltak fő célpontjaink. A szent cédrusok szomorú története az ókorig nyúlik vissza. Már az egyiptomiak is előszeretettel hordták el a hatalmas fákat egyebek mellett hajóépítés céljából. A folyamatos kitermelés miatt mára mindössze néhány kis kiterjedésű erdőfolt maradt, melyek ma nemzeti parkokként élveznek védelmet. Ezeknek az ősi erdőknek különleges a rovarfaunája.

Félénk cincérek

Más itt bogarakat gyűjteni, mint otthon. A hazai karsztbokorerdőkben vagy löszgyepeken pillanatok alatt több tucat bogárfajjal találkozik az ember. Itt a már kora reggel erősen tűző nap és kitartóan fújó szél nem- csak ember-, hanem bogárpróbáló is. Csak a lassú és alapos keresés jár eredménnyel, mivel a legtöbb gerinctelen állat kövek alá, a talajba vagy árnyékosabb helyekre húzódik. A környék egyik leggyakoribb növényében, a barátságtalanul szúrós csüdfűben (Astra­ga­lus) fejlődő csűdfű-darázscincér (Xy­lo­­­trechus raghidae) sem tesz másként. A tűző nap elől a cserje árnyékos felére húzódik, a bogarász közeledtére pedig szélsebesen a több centiméteres tövisek közé veti magát. Talán nem is tudja magáról, hogy a tudomány számára mindössze 16 éve ismert, és rokonaival nem találkozhat másutt, csak Libanonban. Félénksége miatt nem könnyű rábukkanni, így legbiztosabb, ha a rovarász a tápnövényét gyűjti be, amelyben a lárvája fejlődik. Ezt hazaszállítva, a következő év tavaszán bújnak ki belőle a darázscincérek – otthon, Magyarországon.

Ám nem minden bogár kerüli a napot. A látványos díszbogarak például a legnagyobb melegben szeretnek röpködni, leginkább az égig érő cédrusok lombkoronájában. A közel két centiméteres cédrus-díszbogár (Buprestis guttatipennis) igazán különleges faj, sokáig csak Törökországból volt ismert. Annyira ritka, hogy a Magyar Természettudományi Múzeum több száz éves Bogárgyűjteményében sem található belőle egyetlen példány sem. A kevésbé kemény kültakarójú, szemérmesebb fajok kerülik a tűző napot, inkább alkonyatkor válnak aktívvá. A szír szívespattanót (Cardiophorus syria­cus) csak ötméteres nyélre erősített, hatalmas lombhálóval lehetett elérni az esti órákban.

Életre kelt homokszemek

A több száz éves cédrusoktól távol, 1500 méterrel alacsonyabban, a tengerparton is érdemes volt bogarakat keresnünk. Amikor a nap lemegy, a homokos tengerpart megelevenedik. Apró, magukat homokszemnek álcázó szemcsés gyászbogarak (Leichenum pulchellum pumilum) bújnak elő a nappal tűzforróra hevült homok alól.

A meleg, tengerparti sávtól a magasan fekvő, még nyáron is hófoltos hegyvidékig húzódik a mesés Qua­disha-völgy. A kopár hegyoldalak közt üde foltként zöldell 35 kilométer hosszan, és néhol 1000 méter magas sziklafal szegélyezi. Egyértelmű, hogy ilyen helyeken nem mindennapi bogarak élnek. Látogatásunk során sok fajjal találkoztunk a helyszínen, például virágdíszbogarakkal, de az igazi nyári bogarak még nem bújtak elő.

Száraz fügegallyakat begyűjtve, majd megfaragva, egy bo­ga­rászszívet meg­dobogtató cincér került elő, a Tom­mas­so-darázscincér (Lybanoclytus tom­massoi). Ez a csupán hat éve felfedezett bogár annyira különbözik rokonaitól, hogy nem csupán új fajként írták le, de alapjául is szolgált egy eddig ismeretlen genusz leírásához, melyet az ország és a darázscincérek nevének mozaikszava alkot.

A Szent-völgy fölött terül el az ország legöregebb erdeje. Néhány tucat ősi cédrus maradt itt hírmondóul, monumentális lombkoronájuk árnyékában gazdag bogárfauna honos. A famatuzsálemek elhalt ágaiban és korhadó rönkjeiben eddig még feltáratlan bogárvilág várja a kutatókat. A laza, leváló kéreg alatt előforduló kék korongbogár (Temnochila cacrulea) például eddig még nem volt ismert Libanonból. Maga az erdő nagyjából 1700 méter magasságban található, fölötte kopár táj fogad minket. Itt már nincs szükség fűhálóra: kövek alatt, az olvadozó hófoltok közt – hiszen közel 3000 méteren járunk már – lehet bogarakat találni, például hófehér szőrzetű, háromcentis ormányosbogarakat. Vagy a török fü­les­csá­púfutót (Paussus turcicus), melyet neves magyar bogarász, Fri­vald­szky Imre írt le 180 évvel ezelőtt a tudomány számára.

Fűhálóból a múzeumba

A kéthetes expedícióról több ezer rovarpéldány került múzeumunk gyűjteményeibe. Preparálás és cédulázás után kezdődik a munka neheze, a fajok azonosítása. Télen, a bogarászati „holtszezonban” hazai és külföldi szakemberek közös együttműködése révén derül ki, mit is fogtunk tulajdonképpen. Az eredményekből cikkek, leírások születnek, és így lassan megismerjük e csodás ország rovarvilágát.

NÉMETH TAMÁS

2016/39