Az ember nem egyszerűen társas lény, hanem együttműködő lény. Az élet szinte minden területén összehangoljuk a tevékenységünket másokéval, és az összmunkára való képesség rendkívüli mértékben megnövelte fajunk sikerességét. A kooperáció módját rugalmasan tudjuk alakítani a különféle helyzeteknek, céloknak és az együttműködő partnerek tulajdonságainak megfelelően. Azonban bármennyire változatosak legyenek is az együttműködés formái, mindig van egy állandó elemük: a bizalom. Az embernek bíznia kell abban, hogy partnerei, akikkel együtt tevékenykedik, nem fogják becsapni őt, és az együttműködő hozzáállást hasonlóval viszonozzák majd. Ezért a kölcsönösség minden emberi közösségben fontos érték, amit a társadalmi normák támogatnak.
(Sleeping beauty – John Collier festménye)
A társadalmi elvárás egyértelműen az, hogy ha valaki pozitív gesztust tesz egy másik ember felé, akkor az hasonlóképpen válaszoljon. Ha valaki nem ezt teszi, és a másik ember bizalmát kihasználja annak érdekében, hogy ő maga nagyobb haszonra tegyen szert, akkor az a társadalmi szabályok megszegésének, csalásnak számít. A tisztességes együttműködő magatartás fenntartása vagy kikényszerítése az egész közösség érdeke, ezért az emberek – akár saját anyagi forrásaik felhasználásával is – hajlandóak megjutalmazni az együttműködőket, és megbüntetni a potyázókat. Illetve…
Négy magyar kutató, Putz Ádám, Palotai Róbert, Csertő István és Bereczkei Tamás arra világított rá egy kutatással, hogy az emberek jutalmazó-büntető kedvét néha egészen furcsa tényezők befolyásolják. Kísérletükben, melyről a Personality and Individual Differences című folyóiratban közöltek beszámolót, a résztvevők feladata az volt, hogy egy számítógép képernyőjén figyeljék, amint két másik személy egy gazdasági játékot játszik. Mindkét játékosnak fel kellett ajánlania egy összeget a közös haszon elérése érdekében, és a felajánlások értéke egyértelműen jelezte, hogy az adott játékos hajlandó-e áldozatot hozni a közös nyereség kedvéért, vagy éppen ellenkezőleg, arra törekszik, hogy a legkisebb áldozattal a legnagyobb egyéni hasznot könyvelhesse el.
A két játékos, aki állítólag egymással játszott – talán mondani sem kell –, kitalált személy volt. Ám annak ellenére, hogy nem léteztek, a kutatók elég jó fényképeket mutattak róluk. Természetesen a fényképek sem voltak valódiak, számítógépes grafikával alkották meg őket sok fotó összeolvasztásával. A kutatók egymástól élesen eltérő portrékat készítettek: a férfiak és a nők között egyaránt voltak kimondottan szépek és igen kevéssé vonzók. A kísérlet minden résztvevőjének nyolc játékot kellett megfigyelnie, és minden alkalommal el kellett döntenie, hogy melyik játékost bünteti, melyiket jutalmazza, és milyen összeggel, vagy esetleg egyáltalán nem ad jutalmat és nem ró ki büntetést sem.
A nemlétező játékosok között voltak szép együttműködők és szép csalók, valamint csúnya együttműködők és csúnya csalók is. A résztvevők által kiosztott jutalmak és büntetések vizsgálatából kiderült, hogy a kísérlet 197 résztvevője a szép embereknek, ha együttműködőek voltak, átlagosan sokkal több jutalmat ítélt oda, mint a csúnyáknak, és a szépeket jóval enyhébben büntették a csalásért, mint a kevésbé vonzóakat. Az emberekben ősidők óta él a sztereotípia, hogy a szépek jók, a csúnyák pedig rosszak, és ezt a sémát sokszor viszont lehet látni például a hollywoodi filmekben is. Amint Putz Ádám és munkatársainak kutatása jelzi, ez a „szépségbónusz” akár az alapvető társadalmi szabályok érvényre jutását is befolyásolhatja.
MANNHARDT ANDRÁS
2016/30
