Betegségeink elnevezéseiben az egyes korokban igen nagy különbségek figyelhetők meg. Egyrészt jellemző az egyes kifejezések továbböröklődése, másrészt a folyamatos megújulás. Ez a szaknyelvekben és a köznyelvben egyaránt természetes folyamat. A betegségnevek alakulásában és használatában nagy szerepet játszik a gyógyításhoz kapcsolódó hitvilág, az orvoslás fejlődése és a társadalom, a gondolkodás, valamint a nyelv változása.
A korai betegségneveket nagyban meghatározta az a felfogás, hogy a betegségeket sok esetben a testbe búvó állatok, betegségdémonok vagy haragvó istenek okozzák. Az is nyomon követhető továbbá, hogy a népi környezet, a mindennapi tapasztalatokon alapuló megfigyelések is nagy hatást gyakoroltak a megbetegedések, nyavalyák elnevezéseire. A későbbi korokban a szakszavak egy jelentős része továbböröklődik részben a köznyelv, részben pedig a szakmai kommunikáció elemeként.
Ugyanakkor számos új betegség-elnevezés keletkezik, amelyekben a modern kor társadalmi és nyelvi változásai mutatkoznak meg. E rövid írás a korai (XV–XVII. századi), valamint a mai betegségnevek néhány jellegzetességét mutatja be a teljesség igénye nélkül.
Pogány gyökerek
Az orvoslás és a betegségek elnevezései szorosan összefüggnek az egyes korok kulturális hagyományaival. A magyar gyógyítás a sámánizmusban gyökerezik. A kereszténység felvételét követően a pogány hagyományok a keresztény szokásokba épülve élnek tovább. A kevés számú tanult orvos mellett még a XVIII. században is központi szerepet kaptak a népi gyógyítók (kirurgusok, köpölyözők, oljekárok, borbélyok, bábák, füves asszonyok) és a régi füves-, orvosló és receptes könyvek, amelyek számos orvosi szakszót és betegségnevet megőriztek az utókor számára. Az említett társadalmi, hitbéli és szemléletbeli változások az orvosi nyelv alakulására is hatással voltak.
A korai betegségek egy része így a sámánizmus világképét tükrözik: hideglelés lel ’beteggé tesz’, hagymáz (hagy ’alvilági szellem’ + máz ’betegség’), íz ’szájrák’ stb. Gyakoriak továbbá a tünettani észrevételen, tapasztalaton alapuló orvoslással kapcsolatos szavak (árt, csomó, fáj, kerge, süly, száraz) és a jövevényszavak (boka, kanyaró, csömör, golyva, orbánc, kólika, pestis, kolera). Ezeket kiegészítve már korán megjelennek a belső szóalkotással keletkező kifejezések is (csípés, járvány, fájdalom, dagadás, tüzesülés stb.). Hangutánzással és hangulatfestéssel jöttek létre például a duzzad, gége, pofa, puha szavaink, és a szóösszetételek sem voltak ismeretlenek (főfájás, zápfog). Megfigyelhetők továbbá az olyan tünettani észrevételen alapuló körülírásos formák is, mint az álomhozó orvosság, szájnak és orcának félre menése.
A népi gyógyítás a fent említett módokon teremtette meg a maga magyar szakszókészletét; a „hivatalos”, „tudományos” orvoslás nyelve pedig hosszú időn keresztül a latin maradt. A nyelvünkkel való tudatos törődés a XVII. század első felében Szenczi Molnár Albert munkásságával indult. Ő az, aki nyelvtanaiban és szótáraiban megkezdte a tudományok nyelvének magyarosítását. Ezután Erdélyben indult egy „nyelvművelő mozgalom”, amely szintén az anyanyelv szerepét hangsúlyozta, és ez a reformkorban még nagyobb szerepet kapott. Fontos állomásnak tekinthető Bugát Pál tevékenysége, aki 1825-től (elsőként) magyarul tanította az egyetemen az orvostudományt. 1831-ben elindította Toldy Ferenccel az első magyar nyelvű orvosi folyóiratot, az Orvosi Tárat, amely hatott az orvosi nyelv alakulására is. Bugát sok új szót alkotott, amelyből a mai köz- és szaknyelv is használ néhányat (például agy, dudor, dögvész, fehérje, gyógyszer, hajlam, kórisme, légcső, műtét, csipesz, sérv, szülész, tüdővész, közérzet). A nyelvújítás az orvosi szaknyelv jelentős átalakulásához vezetett. Az orvosi nyelv dinamikusan változott és változik a mai napig a tudomány rohamos fejlődésével és a nyelvben történő változásokkal lépést tartva. Ebben a folyamatban egyaránt megfigyelhetők a hagyományok és az újítások.
Metaforák és metonímiák
Ahogy láthatjuk, az orvosi nyelv színes, terminológiában gazdag szaknyelvnek tekinthető már igen korai szakaszától kezdve. A betegségek neveiben is megfigyelhető, hogy a nyelvhasználat, így a szaknyelvhasználat alakulása, fejlődése is szorosan összefügg azzal, hogyan látjuk, tapasztaljuk és dolgozzuk fel a körülöttünk lévő világot. Tudásunk fogalmak köré csoportosul: betegségneveink esetében például a testrész, a tünet, a tulajdonság, a származási hely, a jellegzetes alak fogalmai köré. Ezek közül egy elnevezésben akár több fogalom is megjelenhet (vakondok-dagadás, füge-fekély, torokgyík, nyúlajak), de sokszor egyet-egyet emelünk ki, amelyek gyakran a betegséghez legszorosabban kötődő, látványos tulajdonságok (a betegséget érintő testrészek vagy külső elváltozások). Ugyanakkor a tünettani megfigyelésen túl nagyon gyakoriak a mindennapi élet tapasztalatain alapuló betegségnevek is, ilyenek például az állatok, növények, használati tárgyak mint a szervezet részei, az egyes nemzeteknél tipikusan felbukkanó betegségek. Ezek az elnevezések gyakran metaforikusak vagy metonimikusak.
A testrész + betegség (nyavalya, fájás, kórság, bántalom stb.) a régi és az új elnevezésekben egyaránt gyakorinak tekinthetők. Ennek az oka, hogy a testrész a betegség helyét emeli ki, és általa a betegség lokalizálhatóvá válik, így ezek a legkonkrétabb elnevezések például csecshideglelés, csípőfájás, főben-kelés, körömrothadás, szívnyilamlás, torokereszkedés, agydaganat, ágyékfájdalom, csontvelőbántalom. A különféle állatok szintén nagyon gyakran fordulnak elő a betegségek neveiben, amelynek több oka is lehet. Az egyik lehetséges ok, hogy sokáig hitték azt az emberek, hogy a könnyen csúszó-mászó állatok a test természetes nyílásain keresztül bejutnak a szervezetbe, ahová befészkelik magukat, és folyamatosan rágják, pusztítják az emberek testét, tehát ők okozzák a betegséget. Az állatok egyike lehet a béka, amely az ember száján keresztül jut be a szervezetbe, és a gyomrát háborgatja. A néphit például úgy tartja, hogy azok az emberek szereznek könnyen békát, akik sokat fürdenek, vagy sokat isznak. Ebben a felfogásban gyökerezik a máig élő mondás: „Ne igyál olyan sokat, mert béka nő a hasadban!”. A béka leírására más példákat is találunk: a béka próbál kijutni, fölmászik a szájba, itt megakad, és daganat formájában megreked a nyelv alatt. Ez a fölfogás a mai napig él több kultúrában is, de elsősorban népi, nyelvjárási szinten; az orvosi szaknyelvből viszont teljesen kiveszett. További példák még könnyen mászó, fürge állatokra betegségnévként a gyík, a pók, a féreg.
Az állatnévi eredetű elnevezések másik csoportjára a metaforikus betegségnév-képzés jellemző, ahol a mindennapi életből jól ismert állatok külső és belső tulajdonságai a betegségek tulajdonságaiként jelennek meg. Külső hasonlóságra utalnak például a szőrféreg ’mitesszer’, a tyúkszem ’bőrkeményedés, amelynek jellegzetes szemre hasonlító közepe van’ elnevezések. Az állatok belső tulajdonságai és a betegség belső tulajdonságai között megfelelések figyelhetők meg a következő betegségnevekben: farkasseb ’rosszindulatú fekélyes bőrbetegség’, fene ’fekélyes, gennyes seb’, rák ’a sejtek kóros burjánzásával járó betegség’ stb. Ezeknél a betegségneveknél az állatok egyfajta betegségdémonokként is szerepelhetnek. A másik, kézzelfoghatóbb magyarázat viszont talán az, hogy az emberek az őket körülvevő és az általuk jól ismert világ révén próbálják megérteni a testükben zajló ismeretlen folyamatokat. Így az állatok belső tulajdonságait és a betegségek tulajdonságait hozzák kapcsolatba. Ezt a megismerési folyamatot látszanak igazolni azok az elnevezések is, amelyek a növény (árpa, bodza, borsó, termés) és a tárgy (tekenő, csónakmell, kalapácsujj) fogalmak köré szerveződnek.
Gépezet és szerző
A betegségeken kívül a test maga gyakran gépezetként, funkcionáló eszközként jelenik meg. Ilyenkor sok esetben az eszközök alakja kerül előtérbe: (nyelv)csap, kalapács, üllő, kengyel, billentyű stb. Az elnevezésben a funkció is szerepet kaphat például: tubákoló gödröcske, az a bemélyedés a kézháton, ahonnan régen a tubákot szippantották föl. A modern kórmegnevezésekben új fogalmak is megjelennek, például foglalkozásokat (bányásztüdő) magukba foglaló elnevezések.
Külön és elég gyakori típust alkotnak az úgynevezett szerzői nevek. Ebben az esetben a névadáskor a betegség első leírója, az első beteg vagy esetenként egyéb tudománytörténeti tényezők is szerepet kaphatnak, például Kimmelstiel–Wilson-szindróma (KWS), Grunner–Bertolotti-szindróma, Schwarz–Bartter-szindróma.
Ha tehát összehasonlítjuk a korai és a modern orvosi nyelv betegségneveit, azt tapasztalhatjuk, hogy sok fogalmi kör „öröklődött” a régi szaknyelvből a maiba. Megfigyelhető ugyanakkor, hogy míg a korai szaknyelv elsősorban a mindennapi élethez tartozó tevékenységekbe, tapasztalatokba épül szervesen, a modern orvoslás egyre több szállal kapcsolódik a civilizációhoz, a kultúrához és az orvostudományhoz. A két történeti kor szaknyelvbeli eltérése megfigyelhető továbbá a szinonimák terén is. Amíg a modern orvoslás nyelve erősen törekszik arra, hogy egy szóalakhoz egyetlen jelentés társuljon, a korai orvosi nyelvben nem ritka a szinonímia és a poliszémia jelensége sem. Ennek több lehetséges oka van: egyrészt a XVI–XVIII. századi orvosi nyelv még nem esett át sztenderdizációs folyamaton, így több nyelvjárási (alakbeli és kiejtésbeli) változat élt egymás mellett az ország területén. Gyakoriak voltak továbbá az egyszerű tünettani észrevételen alapuló megnevezések (leszáll az öve ’sérv’, kemény has ’székrekedés’), illetve a hithez, babonához kötődő betegségnevek is (Szent Antal tüze ’orbánc’). Az okok közé lehet sorolni még, hogy a hasonló tünetekkel járó betegségeket a korabeli emberek hajlamosak voltak ugyanúgy nevezni, például a népi elnevezésben gyakran a kanyarónak is himlő a neve, mert kiütéses betegség. Ez a későbbi diagnosztika kifinomultabbá válásával egyre inkább háttérbe szorult. A korai orvosi nyelvben például a sérvre az alábbi kifejezések éltek: sérés, sérhés, sérvés, sérülés, szakadás, leszáll az öve; a betegnek orbánca volt, ha Szent Antal tüze, pokolvar, folyosó, habarnica, orbann, orbán, veres folyás, veres futás, vértályog kínozta.
Hagyományőrzés és újítókedv
A korai és a modern betegségnevek különbségei nemcsak a különböző fogalmi körökben, valamint a szinonimák terén mutatkoznak meg, hanem abban is, hogy a régi elnevezések egy jelentős része szitokszóként is használható, és ilyen módon tovább gazdagítja a köznyelvet, amíg ez a modern betegségnevek esetében egyáltalán nem jellemző. A szitokszóvá vált betegségneveink csoportjánál megfigyelhető, hogy majdnem minden tagja elvesztette eredeti (betegség-)jelentését, és mára már csak szitkozódásokban használatosak. A jelentésváltozás többlépéses folyamat volt, és több tényező befolyásolta. Kezdetben ezek a szófordulatok átkok voltak, és a kimondott szó tényleges varázserején alapultak. A már említett néphit, miszerint a betegségeket titokzatos erők, vándorló betegségdémonok, a gonosz földi szövetségesei, testbe búvó állatok, idegen tárgyak, szellemek, haragvó istenek okozzák, nagy szerepet játszott az átokformulaként alkalmazott betegségneveink létrejöttében. A hitvilág megváltozása, a szellemek, ördögök létezésének kétségbe vonása, a kereszténység fölvétele, a környező világ egyre alaposabb megismerése, az orvoslás fejlődése azonban átalakította ezt a szemléletet. A gyakori használat, valamint a társadalmi-kulturális háttér az oka annak, hogy az átok tartalma lassan elhomályosult, és a betegségnevek már csak szitkozódó beszédformulák nyomatékosító elemeként jelennek meg. A Menj a francba!, Egye meg a fene!, Üsse meg a guta!, Húzza össze a görcs! típusú „káromkodások” csak korai betegségnevekből keletkezhettek, a Pickwick-szindróma szálljon rád! és hasonló átkokat nem használunk. A modernnek számító elnevezések tehát (például szindrómák, szerzői, bibliai vagy mitológiai nevek stb.) nem jelennek meg ilyen szerepben, hiszen nincs meg mögöttük az a néphitbeli folyamat, ami a korai betegségneveink egy jelentős részénél megtalálható.
A magyar orvosi nyelv már kezdetektől fogva igen gazdag és dinamikusan változó szaknyelv, amelyre a hagyományőrzés és az újítás egyaránt jellemző. A betegségnevek alakulása egyrészt rávilágít arra, hogy a nyelv és a szaknyelvek alakulása alapvetően kultúrába ágyazott folyamat, másrészt felhívja a figyelmet, hogy az orvosi nyelv jelene nem értelmezhető teljes egészében a múltja nélkül.
KUNA ÁGNES
OTKA
81315
PUB-I 117209
Keretes írásunk:
KULTURÁLIS ISMERETEK – KÓR-NEVEKBEN
IRODALOM
Pickwick-tünettegyüttes: „elhízottak kóros aluszékonysága” (Charles Dickens Pickwick Klub című regényének Joe hőséről)
Aliz Csodaországban-szindróma: „pszichés állapot leírása: tér- és az időfélreismerést, megkisebbedési, megnagyobbodási érzéseket, alakváltozások illúzióit élik át az emberek epilepszia, migrén, kábítószer-fogyasztás esetén”
Münchhausen-szindróma: „a betegek hihető történeteket találnak ki betegségekről, tünetekről, csak hogy az orvosi figyelem középpontjába kerülhessenek” (ahogy Münchausen báró is olyan élethűen tudott bármiről mesét szőni, hazudni, mindenkit megtévesztve maga körül).
Chaplin-járás: „jellegzetes kifelé álló lábbal való, csoszogó járás”
MITOLÓGIA
Odine-átka-szindróma: „alvás közbeni légzésleállás” (Odine vízi nimfa azzal átkozta meg hűtlen kedvesét, hogy álmában minden élettevékenységét akaratlagosan kellett fenntartania)
2015/43
