Mit tudunk arról, hogy a Kárpát-medencében milyen természeti környezet fogadta a honfoglaló magyarokat? Nagyon egyszerű! Teljes bizonyossággal és részleteiben igen keveset! Amennyit mégis, azt számos kutatási terület együttesen tudja kimutatni. Árvai Mátyás, az MTA ATK Talajtani és Agrokémiai Intézetének tudományos segédmunkatársa, valamint az ELTE Természetföldrajzi Tanszékének doktorjelöltje például a fa évgyűrűiben tanult meg olvasni, hogy a közelebbi s távolabbi múltról emlékeket gyűjtsön számunkra.
– Geográfusként sok mindent kutathat az ember. Miért éppen az évgyűrű-vizsgálatokra fókuszált a kutatói pályája kezdetén?
– Meg kell mondjam, nem gondoltam volna előre, hogy a dendrokronológia lesz a doktori témám. Biztos voltam benne, hogy magashegységekkel szeretnék foglalkozni, valamint a gleccserek is érdekeltek. Elsősorban a Kárpátok kutatása vonzott; és a tanszék könyvtárában egy XIX. század végi, a Téry Ödön gyűjteményből származó relikvia térkép adta meg az ihletet az első kutatásomhoz. A harmadik katonai felmérés alapján készített Magas-Tátra-térképen számos mikrogleccsert jelöltek. A koncepcióm az volt, hogy felkeresem ezeket a jelölt helyszíneket, és megpróbálom azonosítani az egykori jégárak nyomait, valamint a fő kérdésem az volt, hogy mikor tűntek el végleg ezek a gleccserek.
– Milyen módszerrel lehet következtetni arra, hogy egy bizonyos gleccser 100 vagy 120 évvel ezelőtt tűnt-e el?
– Lichenometria vizsgálatokat végeztem, azaz zuzmótelepeket mértem, és a méretükből következtettem a felszín korára. A Magas-Tátra vulkáni kőzetén megtelepedő térképzuzmótelepek nagyjából 8-10 éves kolonizációs késéssel jelennek meg, majd meghatározott sebességgel növekednek. Megjelenésük alapfeltétele, hogy nyugodttá válik a felszín; tehát már nem mozgatja kőlavina vagy nem húzódik rá vissza jég. A lengyelek kidolgoztak egy megfelelő statisztikát a Magas-Tátrára vonatkozóan arra, hogy a telep méretéből meg lehessen állapítani, nagyjából hány éve húzódott vissza végleg a gleccser, és mikor jelent meg a zuzmó a kőzeten.
– A térképtörténeti érdekességen kívül mire vezethet egy ilyen kutatás?
– Míg az Alpok szisztematikus kutatása már több mint száz éve zajlik, addig a Kárpátokról jóval kevesebb konkrét információnk van, nagyrészt a szerencsétlen történelmi viszonyok következményeként. Ez a kutatás például arra világított rá, hogy bár elég pontos elképzelésünk van arról, hogy az Alpokban a kis jégkorszak nagyjából a XIX. század közepéig tartott, én a kutatásommal azt találtam – amit más, párhuzamos kutatási eredmények is megerősítettek –, hogy a Kárpátok magashegységeiben ez pár évtizedes csúszással, csak a XIX. század végén, a XX. század elején következett be.
– Hogyan jutott el a zuzmóktól a fákig?
– Ez azért egy nagyobb váltás volt. Ekkoriban volt egy terepbejárás a Máramarosi-havasokban, ahol egészen véletlenül észrevették, hogy az egyik tőzeglápban fatörzsek vannak a felszín közelében. Több fából is gyűjtöttek mintát, két radiokarbonos kormeghatározással kidőlési korokat is datáltak, de azután nem volt ember, aki kutassa őket. Engem izgatott, mi mindent lehet megtudni ezekből a fákból, hisz hisz egy 1500-1600 évvel ezelőtti erdő utolsó hírmondói lehetnek. Témavezetőim nagyon lelkesen válaszoltak az érdeklődésemre; innentől hirtelen TDK, majd OTDK következett, több konferencia és cikk született, majd PhD-n is folytathattam a kutatást.
– Miért éppen Máramaros?
– A máramarosi láp azért izgalmas terep, mert a kialakulása segítette, hogy most ilyen nagyszerű mintákat találjunk benne. Csuszamlással keletkezett egy kis tó, ami feltöltődött, elláposodott, de egy hátravágódó vízmosás végül természetes körülmények között lecsapolta, és így a láp összeroskadt. Ez okozza, hogy az egykori vizenyős láp helyén viszonylag száraz talajon járva, a felszínhez közel találunk több mint ezeréves fákat.
– Mire következtethetünk az 1500 éves fák évgyűrűiből?
– Ehhez először is érdemes tisztázni, pontosan mivel foglalkozik a dendrokronológia. A fák évgyűrűi őrzik az adott terület környezeti hatásainak, valamint minden év klimatikus viszonyainak a lenyomatát. Az évgyűrűk olyan területeken alakulnak ki a fákban, ahol vannak évszakok: a tavaszi vagy korai pászta a vegetációs időszak elején növekszik, ekkor a lombhullató, gyűrűslikacsú fák esetében nagy átmérőjű szállítónyalábokon kell a vizet a fának felszállítania a fejlődő lombhoz, hogy a levélnövekedést segítse. Ezt követi a kései pászta, ez a jellemzően keményebb, sötétebb árnyalatú anyag a fa évgyűrűiben: ekkor a fa a szilárdságát igyekszik erősíteni.
Majdhogynem mindent, ami a fával történt, kiolvashatunk ezekből az évgyűrűkből. Például azt, hogy egy szomszéd fával versenyhelyzetben volt a fényért, esetleg kidőlt-e mellőle egy nagyobb árnyékoló fa, illetve mennyire volt egységesen elérhető a vízutánpótlás, történt-e felszínváltozás. Az ilyen egyedi történéseken kívül viszont az évgyűrűk információt hordoznak a terület klimatikus viszonyairól is, a hőmérsékletről vagy akár a csapadékról.
Így sok famintát gyűjtve elindulhatunk a jelenből visszafelé, és minden egyes évgyűrű egy-egy évet fog reprezentálni. Természetesen az utolsó 100-120 évről rengeteg mintánk van, az összes élő fa mintaként szolgálhat. Azután időben távolodva a kidőlt fákkal, illetve a műemlékekbe beépített fákkal tudunk még 150-200, esetleg 300 évvel visszább menni az időben. Azután viszont már csak a megfelelően konzerváló körülmények között (például lápban, tavi üledékben, folyóterasz anyagában) megmaradt szubfosszilis faanyagból tudunk információt szerezni a múltról.
– Mekkora területre érvényes egy kronológia?
– Valójában azt mondhatjuk, hogy meglehetősen szűk területre. A Kárpát-medence igen mozaikos, nem is igazán találhatnánk olyan faanyagot, ami mindenféle térszínen, magashegységben, dombságon, folyómentén egyaránt megjelenne. Fafajra és egy adott területre jellemző kronológiákat tudunk építeni.
– Tehát felépítjük a fára és területre jellemző időegyenesünket, és azután?
– Ebből az adatbázisból azután számos izgalmas dologra lehet következtetni. Ha például van egy fából készült régészeti lelet, aminek az eredetéről nem tudnak semmit, akkor az anyagából vett csiszolatot összevetjük a környékbéli kronológiákkal, és így kiderülhet, hogy honnan érkezett a fa és pontosan melyik évben vághatták ki. Például a királyréti haranglábról megtudtuk, hogy 1905-ben környékbéli kivágott fából állították, a nyírbátori csonkastallum esetében pedig kimutatható, hogy a fa, amiből készült, Máramarosból érkezett. És izgalmas levéltári párhuzamokkal kiderül, hogy ez nem is csoda: a stallumot a Báthoriak rendelték, akiknek – többek között – máramarosi birtokaik is voltak.
– Más következtetést is le lehet vonni?
– Igen, az egyik legfontosabb kutatás a dendroklimatológia, amikor a paleoklimatikus viszonyokra következtethetünk. Ezzel párhuzamosan a természetes növénytakaróról is tudunk információt szerezni. 1000 évre visszamenően azért nehéz komolyabb és részletesebb következtetéseket levonni, de a pollenvizsgálatok, az üledékekben megőrzött növényi minták és a régészeti magleletek egymást kiegészítve valamelyest biztos képet adnak arról, hogy a Kárpát-medence nagy folyói mentén jellemzőek voltak a keményfás ligeterdő fafajai, mint a tölgy, szil, kőris, s mellette már a letelepült népességhez köthető földművelés is létezett. Jelenlegi töredékes tudásunk mellett ennyit tudunk biztosan arról, hogy honfoglaló őseink milyen természeti környezetet találtak a Kárpát-medence területére érve.
Tegzes Mária
2018/27
