Hisztéria. Olyan kifejezés, amelyet sokan használunk, melyről mindenkinek eszébe jut valami, de ha megkérnének bennünket, hogy értelmezzük, más és más magyarázatot adnánk. Abban viszont mindenki nagyjából egyetértene, hogy valamifajta színjáték, látványos tünetek produkálása és figyelemfelkeltés rejlik a háttérben.
Andrew Scull, aki jelenleg a San Diego-i egyetem Szociológia Tanszékén tanít, számos könyvet írt különböző pszichiátriai betegségek történetéről. Jelen munkája, A hisztéria felkavaró története valóban felkavaró, az emberi szenvedés, a „terápiás” célból folytatott kegyetlen kezelések és tragikus sorsok tárháza. Ugyanakkor rendkívül érdekes kultúrtörténeti áttekintés, a pszichiátria fejlődésének íve bontakozik ki előttünk a hisztéria kórképének fényében. A szerző nagy tárgyi tudását néhol szarkasztikus humorral fűszerezi, máshol mély beleérző képességről tesz tanúbizonyságot.
A könyv egy 1602-ben történt eset leírásával kezdődik, egy fiatal lány hirtelen fellépő, megmagyarázhatatlan viselkedészavarát és az azt követő események sorát írja le.
A különböző korok, kultúrák más-más kiváltó okokat feltételeztek. Akkoriban a riasztó tünetegyüttest ártó szellemek általi megszállásnak vagy boszorkány rontásának tulajdonították.
Maga a hisztéria szó az anyaméhre utal, egy időben komolyan úgy gondolták a korabeli orvosok, hogy ez a szerv képes a nő testében vándorútra kelni és ezzel megzavarni az idegrendszerét. Hosszasan tartotta magát az a nézet is, hogy a hisztéria női betegség, egészen addig, amíg a szörnyű háborúk nem ontották magukból tömegével a szervi okokkal megmagyarázhatatlan tüneteket produkáló férfiakat. A magasabb társadalmi osztályok kifinomult felsőbbrendűségét bizonyító kórnak és „diagnosztikai papírkosárnak” tartották a hisztériát.
Az egész történeten végigvonuló nagy kérdés, hogy vajon a beteg megjátssza-e a tüneteket, így követelve figyelmet magának, és a szörnyű traumákat átélt katona szimulál-e, vagy tényleg nem tud megszólalni, nem képes mozdítani a tagjait. Hiszen a hisztéria kórképe a megmagyarázhatatlan és szervi okokkal nem indokolható tünetek sokaságából áll. Minden korszak orvosai megpróbálták a rendelkezésükre álló eszközökkel gyógyítani hisztériás pácienseiket, ezen keresztül kiváló áttekintést kapunk a diagnózisok és terápiák fejlődéséről. Az orvosok, terapeuták részéről az egész folyamat átszíneződik a betegséggel (és a hisztériás beteggel) szembeni viszolygó ellenszenvvel, ami néha rettenetes „terápiákat” szült, melynek burkolt célja nem a beteg meggyógyítása, hanem személyiségének teljes lerombolása volt. Ez utóbbi persze néha eltüntette magát a tünetegyüttest is.
Harc ez a javából: vajon a környezet számára rendezett színjáték, a beteg-státuszból adódó előnyök elérése, fájdalmas helyzetek, feladatok elkerülése a páciens célja, vagy ugyanolyan „valódi” betegségben szenved, mint aki tüdőgyulladást kapott? Csak a korabeli, hiányos diagnosztikai módszerek, orvosi melléfogások miatt voltak képtelenek meggyógyítani betegeiket? A nők valóban gyengébb idegzetűek, mint a férfiak? A társadalmi szerepeknek való megfelelés és a valódi igények összeütközése okozhat hisztériás tüneteket? Etikus dolog szenvedőket cirkuszi látványosságként mutogatni? Milyen mértékben befolyásolja a lélek a testet? A kérdések sokaságából Freud és az elfojtás teóriája emelkedett ki, hogy aztán elmossa a modern pszicho-farmakológia áradata.
A könyv végén Lafferton Emese a hisztéria magyarországi történetének rövid áttekintését adja. Kitér a XX. század elejének spiritiszta szeánszai nyomán keletkezett hisztériás megbetegedésekre, a hipnózisban folytatott kísérletekre, mikor például égési sebeket tudtak egy hideg tárggyal előidézni. Andrew Scull könyve tárgyilagos, a következtetéseket az olvasójára bízza, és aki képes belevetni magát ebbe a nem könnyű témába, biztosan gazdagabban kerül ki belőle.
(A hisztéria felkavaró története, Holnap Kiadó, 192 oldal, 2700 forint)
KOVÁCS GABRIELLA
2014/1