A Év vadvirága elnevezésű mozgalom keretein belül a hazai botanikusok, természetvédők 2011 óta minden évben megválasztanak egy vadon élő virágos növényfajt, amelynek veszélyeztetettségére és védelmére az adott évben szeretnék felhívni a figyelmet. A 2013. december 31-én lezárult szavazás szerint az összesen beérkezett 989 szavazat 40 százalékát, 392 voksot a szibériai nőszirom kapta, így ez a faj lett 2014-ben az Év vadvirága.
A nősziromfélék családjába (Iridaceae) az ókor óta ismert és termesztett növények tartoznak. Legtöbb fajuk a déli féltekén él. A család névadói a meglehetősen impozáns virágú nőszirmok (Iris), amelyeknek általában kúszó gyöktörzsük van. Görög eredetű nevük szivárványt jelent, és számtalan színben pompázó változataikra utal.
Szivárványos liliomok
A népnyelv és régi botanikai műveink egyaránt liliomoknak nevezték az íriszeket. Lippai János kertészeti–botanikai művében, a Posoni kertben ötféle íriszt említ, és magyarul „szivárványos liliom”-nak nevezi e növényeket. A mára elterjedt nőszirom szó Diószegi Sámueltől származik, és az íriszek lapos, színes sziromszerű bibéjére utal.
A rómaiak a nőszirmot köhögés, hasfájás, felfúvódás, kígyó- és skorpiómarás, kutyaharapás ellen használták. A keleti nősziromfajok porrá tört gyöktörzséből arcpirosítót készítettek, ugyanis a rizómában lévő kalcium-oxalát tűkristályok dörzsöléskor izgatják és kipirosítják a bőrt.
Hazánkban nyolc nősziromfaj él vadon, melyek a legkülönfélébb termőhelyeken fordulnak elő. Mocsár- és lápréteken, szikes réteken, homoki, lösz- és sziklagyepekben, erdőssztyepp-erdőkben egyaránt megtaláljuk a nősziromfajokat. Jó tudnunk, hogy a mocsári nőszirom (Iris pseudacorus) kivételével mindegyik jogszabályi védelemben részesül. Köztük a szibériai nőszirom (Iris sibirica) a nagyobb termetű és kékeslila virágszínű fajok közé tartozik.
A hazai flórában az Év vadvirágához leginkább hasonló faj a fátyolos (másnéven: korcs) nőszirom (Iris spuria), de ennek levelei körülbelül 2 centiméter szélesek, és tokterméseinek csúcsa csőrös. Termőhelyük is eltérő: fátyolos nőszirommal elsősorban szikes réteken és sziki magaskórós növényzetben találkozhatunk.
Szibériáig hatol
Maga a szibériai nőszirom sűrű sarjtelepeket képző, gyöktörzses faj. Keskeny szálú levelei 2–8(–10) milliméter szélesek, jóval rövidebbek a szárnál. (25–)40–80(–130) centiméter magas, hengeres szárán május–júniusban többnyire kettő, de akár hét, rendszerint ibolyáskék (igen ritkán lila vagy fehér) virág fejlődik. Virágzati buroklevelei hártyásak. A külső lepelcimpák körme mintegy fele olyan hosszú, mint a kerek-tojásdad, fehér alapon sötéten erezett csúcsi rész. Virágait főként méhek porozzák. Termése háromkopácsú, nem csőrös tok.
Állományai bőven teremnek. Lengyelországi vizsgálatok alapján sarjtelepei átlagosan 80–90 termést hoznak, a termések pedig átlagosan 50–70 magot, azaz egy példány éves hozama 4000–6000 magra tehető. Ennek ellenére populációi elsősorban vegetatívan szaporodnak, mert magról történő felújulása az összefüggő növényzetben csak a mesterséges, szabad talajfelszínű „lékekben” lehetséges. Fenyegetett állományai megerősítésének, megőrzésének egyik hatékony eszköze lehet a magról történő szaporodás elősegítése, a növényzetben imitt-amott nyitott lékek létesítésével.
Növényünket számos nyelvben „szibériai” jelzővel illetik, amely elterjedési területének keleti határára utal. Nyugaton Közép-Európáig hatol. Hazánkban a Dunántúlon, az Északi-középhegységben és a Duna-Tisza közén viszonylag gyakori, a Nyírségben és az Észak-Alföldön ritkább. Lápréteken, nedves kaszálókon, hegyi réteken, magassásosokban él. Láprétek szegélyzónájában kialakuló egyeduralkodó állományait önálló növénytársulásként is leírták. A szibériai nőszirom legtöbbször más ritka és védett fajokkal, például buglyos szegfűvel, kornistárniccsal, fehér májvirággal, hússzínű és széleslevelű ujjaskosborral, zergeboglárral együtt fordul elő, ezért termőhelyeinek védelme más fajok megőrzését is elősegíti.
Szívós réti faj
Sajnos, olykor előfordul, hogy természetes élőhelyein példányait tövestől kiássák, ami nemcsak tilos, hanem felesleges is, hiszen a szibériai nőszirmot a dísznövénykertészek is felkarolták, sőt több kertészeti fajtát is kinemesítettek. Hazai állományait leginkább termőhelyeinek meliorációja, kiszáradása, becserjésedése és erdősülése fenyegeti.
A haszonállattartás évtizedek óta tartó hanyatlása nyomán az egykor mesterségesen kialakított, rendszeres kaszálással fenntartott, virágban gazdag hegyi rétek felhagyása, azok avarosodása, majd beerdősülése figyelhető meg. A folyamat első stádiumaiban felszaporodó nyír kevéssé záródó lombkoronája alatt a „legszívósabb” réti fajok rövid ideig még túlélhetnek. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ezt a lápréteken előforduló védett növényeink közül a szibériai nőszirom képes tolerálni leginkább.
Európa több országának vörös könyvében, illetve vörös listáján szerepel mint potenciálisan veszélyeztetett faj. Veszélyeztetettségének mértéke vitatott, ám intő jel, hogy például Szlovákia területén vadon élő állományai kipusztultak.
A BEPORZÓHOZ IDOMULÓ VIRÁGSZERKEZET
Viszonylag nagy virágaikat két lepelkör alkotja, melyek tagjai egymástól méretükben, alakjukban és orientációjukban különböznek. A belső lepellevelek fölfelé, a külsők kifelé hajlók. Utóbbiakon egyes fajok esetében a középér mentén elálló szőrök ágaskodhatnak (a dísznövénytermesztők találóan „szakállas” nőszirmok névvel illetik ezeket). Külső lepellevelükre a porzó ráhajlik, ezt borítja be a sziromszerű bibekaréj. Jellegzetesek kard alakú, élükkel a hajtástengelyre simuló, úgynevezett „lovagló” leveleik is.
A nőszirmok virágainak különleges felépítése nem a véletlen műve. A virágnak mint reproduktív szervnek minden részletében (méretében, színében, alakjában, illatában) a megtermékenyülés sikerét kell szolgálnia. Az íriszek esetében mindez sajátosan alakul. A kifelé hajló, nagyméretű külső lepel a nektárgyűjtő rovar leszálló helye. A lepel körme (alsó része) felé egyre markánsabbá váló rajzolat mintegy odavezeti a rovart a nektártermelő ozmofórákhoz, melyek a külső lepelre csapódó bibekaréjok takarásában találhatók. A rovar bekúszik a bibekaréj alá, közben hátát önkéntelenül hozzádörgöli a bibe felszínéhez, rákenve arra a korábban látogatott virágból származó pollent. Amint mélyebbre férkőzik, a bibekaréj takarásában elhelyezkedő portokkal találkozik, s nektárgyűjtés közben ezt is hátával súrolja. Amikor kitolat a bibekaréj alól, a fölfelé ívelt bibefelszínt már nem érinti, így a növényt nem fenyegeti a saját pollennel történő megtermékenyítés.
MOLNÁR V. ATTILA – TAKÁCS ATTILA
2014/21
