Egy baktérium megeszi és valóban meg is emészti a műanyagot – ezt nemrég egy holland kutató laboratóriumi kísérletei mutatták ki. Mesterséges tengervízben folytatott vizsgálatai alapján kiszámította, hogy a mikroba évente a betáplált műanyag körülbelül egy százalékát képes lebontani szén-dioxiddá, és vélhetően más, ártalmatlan anyagokká.

A Holland Királyi Tengerkutató Intézet (Royal Netherlands Institute for Sea Research) munkatársa, Maaike Goudriaan a Rhodococcus ruber baktérium kapcsán tette megállapításait, ám mint hangsúlyozza, ez önmagában nem jelent megoldást a világtengerben lebegő hulladékszigetek problémájára. Választ ad ellenben egy másik kérdésre, miszerint hogyan tűnik el a műanyag egy része nyomtalanul az óceánokból.

A kísérletekhez a tenger-mikrobiológus egy olyan különleges műanyagot használt, amely a szén 13-as tömegszámú izotópját tartalmazta. Amikor ezt UV-fénnyel történő előkezelés (mintha napsugárzás érné) után megetette a szimulált tengervízben lévő baktériummal, a szén e változata CO₂ formájában megjelent a víz felett. Az ibolyántúli fény azért szükséges, mert korábbi vizsgálatok alapján már igazolták, hogy elősegíti a műanyagok szétdarabolódását, tovább segítve a mikroorganizmusok dolgát, így hitelesebb képet festhet a jelenségről.

Azt már régebb óta tudják, hogy a Rhodococcus ruber baktérium a természetben úgynevezett biofilmet képezhet a műanyagok felületén, ráadásul mérések is igazolják, hogy e réteg alatt a műanyag fokozatosan „elfogy”. Ám a kutató szerint ez az első alkalom, hogy bizonyítékot találtak arra, hogy a mikrobák nemcsak lebontják, hanem valóban meg is emésztik a műanyagot.

Goudriaan számításai alapján a műanyagok CO₂-dá történő átalakulását úgy becsüli, hogy a baktérium a rendelkezésre álló műanyag körülbelül egy százalékát képes felemészteni. Ám ez az érték minden bizonnyal alacsonyabb a ténylegesnél, mivel a szakember csak a szén-dioxidban lévő 13C-mennyiség alapján végezte a becslést, a többi bomlástermékben lévőt nem vette figyelembe. Bizonyára több más keletkező molekulában is előfordulhat ¹³C, de bennük nehéz megállapítani, ennek melyik része származik az UV-fény általi lebontásból, és melyik a baktériumtól.

A kutató viszont egyértelműen kiemeli, a vizsgálatai középpontjában álló mikrobiális emésztés nem jelent megoldást az óceánokban lebegő hulladék felszámolására. E kísérletek inkább elvi bizonyítékok arra, hogy a világtengerbe kerülő műanyaghulladék egy részének eltűnése milyen háttérfolyamatok eredménye.

Ahhoz, hogy megfejtsék, a „vadonban élő” baktériumok „vadon” is fogyasztanak-e műanyagot, számos terepi vizsgálat szükséges. A szakember már végzett is néhány kísérletet valódi tengervízzel, és néhány, a Watt-tenger fenekéről összegyűjtött üledék segítségével. Az eredmények szerint a természet magától is lebontja a műanyagot, ám hogy ennek mekkora részéért felelősek a mikroorganizmusok, ezt igyekszik a kutató a jövőben kideríteni. Vagyis tisztítás helyett a legjobb megoldás továbbra is a megelőzés, és ezt csak mi, emberek tudjuk megtenni.

Sz. Á.