Már jó ideje ismert tény, hogy az emberek nagylelkűbben viselkednek, ha valaki nézi őket, sőt valójában nincs is szükség élő közönségre: a szemet ábrázoló fényképek jelenléte is növeli a dicséretes, társadalmilag hasznos cselekvések gyakoriságát.
A „figyelőszempár-hatás” magyarázatára két lélektani elmélet is született. Az egyik evolúciós szempontból értelmezi a jelenséget. Eszerint az embereket egy közösségben a cselekedeteik alapján ítélik meg, és ha valaki nagylelkűen viselkedik, előnyhöz jut: a többiek szívesebben lépnek vele együttműködésre, nagyobb valószínűséggel választják partnernek olyan vállalkozásokban, amelyekből az egyénnek is haszna származik. Vagyis a nagylelkű viselkedés – ha mások is látják – kiváló önreklám, és az önzetlenségre fordított „költség” a későbbiekben bőven megtérül a kölcsönösen előnyös együttműködésekben való részvétel lehetősége által.
A másik magyarázat szerint viszont az, hogy figyelik az embert, nem kifejezetten nagylelkűségre serkent, hanem arra, hogy az egyén igazodjon a közösség elfogadott normáihoz. Ha a helyi közösségi norma történetesen nem a nagylelkűség, hanem inkább a kicsinyesség, akkor az egyén a figyelő szempárok előtt kisebb valószínűséggel fog nagylelkűen viselkedni, mert nem szeretne kilógni a sorból. Annak ugyanis, aki az elfogadottól eltérő módon viselkedik, gyakran szankciókkal kell szembenéznie.
Azt, hogy melyik magyarázat a helyes, a nagy-britanniai Newcastle University három kutatója, Moe Fathi, Melissa Bateson és Daniel Nettle egy kísérlettel kívánta eldönteni. Kutatásukban, melyről az Evolutionary Psychology című lapban közöltek beszámolót, 123 önként jelentkező vett részt. A 18 és 74 év közötti személyeket egy sor kérdőív kitöltésére hívták be; az alanyok a részvételért 5 fontot kaptak, mégpedig kis és nagy címletű pénzérmékben. Az asztalon, ahol a résztvevők dolgoztak, volt egy átlátszó persely, melyben a légimentők javára gyűjtöttek pénzt. A dobozkában már volt „adomány”: 45 pénzérme, melyet a kutatók helyeztek oda. Az esetek felében az érmék nagy része 10 és 20 pennys volt, a többi alkalommal viszont a tízszer ekkora címletek, 1 és 2 fontosok domináltak. A kutatók mintegy mellékesen minden résztvevőnek megemlítették, hogy ha akarnak, ők is bedobhatnak adományt az urnába. S volt még egy fontos tényező: az esetek felében a falon plakátokat helyeztek el, melyek egy szempárt ábrázoltak, az adakozástól teljesen független felirattal: „Kérjük, a kísérleti helyiségben ne fogyasszanak ételt és italt!” Az esetek másik felében ugyanez a felirat nem szempár, hanem egy embléma társaságában szerepelt a plakáton.
Fathi és munkatársai megszámolták, hogy a résztvevők mennyi pénzt adományoztak – ha egyáltalán adtak valamit –, és azt találták, hogy amennyiben a helyiségben szempárt ábrázoló plakát volt a falon, az átlagos adományösszeg jelentősen megnőtt. Vagyis a figyelő tekintet nem egyszerűen a normakövetésre ösztönöz! Amikor ugyanis a gyűjtőurnában levő 10-20 pennysek azt jelezték, hogy a helyi szokás itt a kis összegű adományozás, akkor a kísérlet résztvevői nem igazodtak ehhez a normához: a szemek jelenlétében ekkor is megnőtt a nagy összegű adományok gyakorisága. Mindez arra utal, hogy ha figyelő tekinteteket észlelünk a környezetünkben, azonnal elkezdjük „reklámozni” magunkat, és nagyvonalúbban viselkedünk, mint ahogyan azt egyébként tennénk, hogy ezáltal közhírré tegyük: remek partnerek vagyunk, velünk mindenkinek érdemes együttműködnie!
MANNHARDT ANDRÁS
2014/46
