A hatalmas méretű északi elefántfóka valaha olyan nagy számban élt, hogy zsírjára alapozva olajkinyerő és -feldolgozó üzemeket telepítettek Észak-Amerika nyugati partvidékén. A mértéktelen vadászat miatt 1884-re már kipusztultnak vélt emlős csodával határos módon mégsem tűnt el teljesen, s védetté nyilvánításának köszönhetően mára ismét népes, 170 ezres állományáról beszélhetünk. Az irtó hadjáratot túlélők alacsony egyedszáma miatt azonban a faj genetikai változatossága drasztikusan csökkent.

Az északi elefántfóka (Miroun­ga angustirostris) egykor igen elterjedt állat volt a Csendes-óceán északkeleti részén. Gyakran lehetett látni Észak-Amerika nyugati partvidékén, az alaszkai Aleut-szigetektől egészen Mexikóig. Beszédes nevét a hímek módosult, ormányszerű orráról kapta. Ez a furcsa szerv erősíti fel a hangjukat, melynek különösen a párzási időszakban van nagy jelentősége. A kifejlett hímek testhossza 4–5,5 méter, súlyuk 1500–2300 kilogramm között változik, de szélsőséges esetben akár a 3700 kilogrammot is elérhetik. A nőstények már jóval kisebbek: testhosszuk 2,5–3 méter, súlyuk pedig „mindössze” 400–700 kilogram­mot nyom.

Az indiánok már régóta vadászták húsáért és bőréért, de ennek mértéke még elhanyagolható volt az állomány méretéhez képest. Az európai telepesek megjelenésével azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. A gyorsan benépesülő kaliforniai partvidéken egyre nagyobb szükség volt az olajra, melyet az idő tájt a nagy testű tengeri állatok zsírjából állítottak elő. Mivel a bálnavadászat akkoriban még igen veszélyes foglalkozásnak számított, sokkal egyszerűbb volt a parton pihenő fókákat lemészárolni – gyakran éppen az alvó állatokat lőtték fejbe.

Az ipari méretű fókavadászat 1846-ban kezdődött és az állomány gyors összeomlásához vezetett: 1884-ben már egyetlen elefántfókát sem találtak. Kipusztultnak hitték egészen 1892-ig, amikor egy expedíció folyamán a Guadalupe-szigeteken rábukkantak nyolc példányra. Belőlük hetet „tudományos” okokra hivatkozva azonnal le is lőttek! Valójában abban reménykedtek, hogy a kipreparált bőrökért a múzeumok majd komoly összegeket fognak kifizetni.

Szerencsére nem csak a vérengzés elől elmenekülő egyetlen állat maradt belőlük. Ez életmódjuknak köszönhető, ugyanis az elefántfókák idejüknek több mint a 80 százalékát a nyílt tengeren töltik. A partra gyakran csak félreeső szigetek rejtett részein merészkednek ki, és akkor sem egyszerre bukkannak föl. Néhány állat így el tudta kerülni a vadászok puskáját, és állományuk lassan, de gyarapodni kezdett. 1922-ben először Mexikó, majd az Amerikai Egyesült Államok is védetté nyilvánította a fajt.

A kipusztulás széléről történő „visszatérésük” igazi sikertörténet. A XIX. század végére megmaradt néhány tucat – némely becslés szerint mindössze 20! – állatból felszaporodva állományuk mára meghaladja a 170 000-et! Az északi elefántfókák száma napjainkban folyamatosan, évente átlagosan 6 százalékkal nő. A növekvő állomány sorra foglalja el ismét korábbi szaporodóhelyeit. Egyedei az utóbbi évtizedekben már nemcsak a szigeteken telepednek meg, hanem a kontinens partvidékein is.

Merülési rekordok

Életük nagy részét a vízben töltik, ezért nem meglepő, hogy szervezetük a vízi életmódhoz alkalmazkodott. Mivel testhőmérsékletük a mienkéhez hasonló (37 Celsius-fok), a víz viszont, amelyben élnek, igen hideg, gyakran fagypont körüli, ezért védekezniük kell a kihűlés ellen. Testfelületük méretükhöz képest kicsi, bőrük alatt pedig vastag zsírréteg szigeteli őket. Utóbbi egyben fontos tartalék tápanyagraktár. Szükségük is van rá, mivel a párzási/borjadzási időszakban akár három hónapig nem táplálkoznak. Ilyenkor testsúlyuknak jószerével a harmadát is elveszíthetik. A hideg vízhez való alkalmazkodásukat mutatja még, hogy a zsírréteggel nem fedett testrészeiket, mint például a lábukat, sűrű érhálózat szövi át és melegíti fel a kihűlés ellen.

Szemük nagy és pigmentjeik összetétele alapján jól látnak gyenge fényviszonyok mellett is. Ezen felül valószínűleg érzékelik a zsákmányállataik (polipok, tintahalak, kisebb cápák és más különféle halak) által kibocsátott, gyengén lumineszkáló fényeket is. Prédájuk megtalálását segíti még egy speciális szervük, mely révén érzékelik a mozgásból származó finom rezgéseket. Szükségük is van ezekre a kifinomult érzékszervekre, mivel táplálékukat olyan mélységben szerzik be, ahol már a sötétség uralkodik. Általában a 300 méter és 800 méter közötti víztestben mozognak, de egy jeladós fóka 1580 méter mélységbe is leereszkedett! Ne feledjük, itt már óriási a nyomás!

A mélytengeri vadászoknak értelemszerűen sok időt kell a vízfelszín alatt tölteniük: az elefántfóka egy átlagos merülése 20–30 percig tart, de a hímek olykor egy órán át is lent maradnak. Mértek már közöttük 77 perces víz alatti tartózkodást is! Vérük nagy mennyiségű oxigént szállít, sőt lépükben tárolni is tudják az oxigénnel telt vörösvértesteket. Mindemellett a mélyben csökkentik szívműködésüket is, így az kevesebb oxigént „fogyaszt”. Hosszú merüléseik előtt meglepően kevés időt, mindössze néhány percet töltenek a felszínen. Ez megmagyarázza egyben azt is, miért lehet olyan ritkán elefántfókákat látni a tengeren.

Háremtartók

Az elefántfókák az állatvilág legnagyobb vándorai közé tartoznak. Kaliforniai vagy mexikói sza­po­ro­dó­he­lyei­ket elhagyva, a hímek északnyugati irányban haladva Alaszka, illetve az Aleut-szigetek felé úsznak, míg a nőstények nyugati irányba, a Hawaii-szigetek felé tartva keresik táplálékukat. Más fajoktól eltérően évente kétszer is vándorolnak, vagyis ezt a hatalmas utat évente kétszer is megteszik: egyszer a téli szaporodási időszak befejeztével, másodszor pedig a nyári vedlés után. A nőstények így évente átlagosan 18 000 kilométert, a hímek pedig mintegy 21 000 kilométert tesznek meg. Ezek ráadásul „csak” átlagos távolságnak számítanak. Láttak már ugyanis elefántfókákat Japán partjaihoz közel, illetve a Midway-szigetek környékén is.

Szaporodási időszakuk a téli hónapokra esik. Először a hímek érkeznek meg, amelyek kemény harcok árán állítják fel egymás közt a rangsort. Poligám fajról lévén szó, megpróbálnak minél több nőstényt maguk köré gyűjteni. A sikeresebb hímek 50, sőt akár 100 nőstényből álló háremet is tarthatnak.

Az újszülöttek szőrzete fekete, de ez 3–4 hetes korukra ezüstösszürkévé, majd 3–4 hónapos korukra a felnőttekéhez hasonlóan barnává változik. A nőstények általában egyetlen borjat szülnek. Ikerterhesség esetén csak az egyiket szoptatják. A másik borjú megpróbál magának pótanyát (például olyat, amelyik elveszítette a sajátját) keresni, de ez nem mindegyiknek sikerül… A szoptatás nagyjából egy hónapig tart, majd a nőstények visszatérnek a tengerbe. A borjaknak ettől kezdve maguknak kell boldogulniuk, vagyis megtanulni úszni, elkerülni a rájuk vadászó nagyobb cápákat és zsákmányt szerezni.

A kifejlett elefántfókának, különösen a hatalmas hímeknek az emberen kívül alig van ellensége. Mindössze a kardszárnyú delfinek, illetve a nagyobb fehér cápák vadásznak rájuk. Utóbbiak is csak úgy birkóznak meg velük, hogy mély sebet ejtenek a fókán, majd megvárják, míg elvérzik.

Palacknyak-hatás

Az északi elefántfókának a kipusztulástól való megmenekülése örvendetes dolog. A mészárlás elől megbúvó néhány egyedből álló populáció bő száz év alatt hatalmasra duzzadt. A korábbi drasztikus állománycsökkenéssel azonban a faj genetikai változatossága jelentősen beszűkült. A génállomány egy része (mértékéről fogalmunk sincs) örökre eltűnt. Ezt a jelenséget szokták palacknyak-hatásnak említeni.

Az ilyen, genetikailag meglehetősen homogén populáció általában jóval fogékonyabb bizonyos betegségekre vagy nehezebben alkalmazkodik a változó környezethez. Ma még pontosan nem tudjuk, hogy ez mennyire és milyen formában befolyásolja az elefántfóka-állományt. Azt mindenesetre megfigyelték, hogy az átlagoshoz képest kedvezőtlenebb időjárású El Ninó-években az újszülött borjak mintegy 80 százaléka elpusztul…

RIEZING NORBERT

2015/22