A trianoni békediktátum okozta trauma sokáig éreztette hatását a magyar–francia kapcsolatokban. Az első világháborút lezáró, Magyarországot sújtó békeszerződés következtében hazánk elvesztette területének kétharmadát és lakosságának több mint felét. A magyar közvélemény egyértelműen Franciaországot, és különösen Clemenceau-t tette felelőssé mindezért, s csak nagyon csekély számban voltak azok, akik szerint Magyarország I. világháború előtti politikája is közrejátszhatott a megalázó új status quo létrejöttében. Nehéz dolguk volt azoknak, akik ezután a magyar–francia kulturális kapcsolatok javításán dolgoztak volna.
Az 1925-ben indult Magyar Rádió műsorpolitikájában a magyarok tudatában akkor még élénken meglévő, a franciákkal szembeni „kölcsönös gyanakvás” volt uralkodó éveken át, ami abban nyilvánult meg, hogy nem vagy csak alig hangzott el a budapesti stúdióból francia vonatkozású összeállítás, szemelvény, irodalmi mű vagy bármilyen Franciaországgal kapcsolatos műsoranyag. De nem csak nálunk volt ez így!
Az 1920-30-as években a franciák szemében Magyarország holmi „keleti barbár államként” szerepelt. Nagyon keveset tudtak rólunk, még Liszt Ferencről is azt hitték, hogy német. Nem is próbáltak megismerni minket, és szinte alig volt valamiféle kulturális kapcsolat a két ország között. Kosztolányit és Karinthyt, akik egyébként nagy franciabarátok voltak, érzékenyen érintette, hogy írásaikat nem fordítják le francia nyelvre. Mint ahogy másokét sem! Nincsenek ebben az időben kölcsönös ösztöndíjak, nem működnek sem a kulturális, sem a kormányközi-politikai kapcsolatok.
Mindezek ellenére természetesen a magyar értelmiség egy szűk rétege, leginkább a fiatal művészek felfedezték maguknak Franciaországot, főleg a francia fővárost, s többen közülük Párizsban telepedtek le. Ugyanakkor ebben az időben franciák egyáltalán nem vagy szinte alig éltek Budapesten. Még a diplomaták is rosszul érezték magukat Pesten, és időről-időre be is számoltak erről. Mindezt látva, hogyan is találhatnánk bármit a rádióműsorokban, ami szembe menne az említett és még éveken át meglévő „kölcsönös gyanakvás” okozta jelenséggel!
Az idén 90 éves Magyar Rádió első elnöke Kozma Miklós volt, aki a már bevált német–olasz tengely helyett a francia–angol és svájci vonalat kívánta erősíteni. Kozma nagyon hamar beléptette a Magyar Rádiót az EBU (European Broadcasting Union) elődjének számító Európai Nemzetközi Rádió Unióba. Kozma Miklós helyettese Szőts Ernő lett, aki remekül beszélt franciául és kiváló hozzáértéssel képviselte a budapesti stúdiót a nemzetközi rádióuniós kongresszusokon, szakmai konferenciákon és üléseken. Akkoriban a Magyar Rádió szpíkerei (mai szóhasználattal: bemondói) a műsorok címeit németül, angolul és franciául is elmondták. Hamar beindultak a nyelvleckék is, amelyek keretében angol, francia, német és olasz nyelvet tanulhatott az érdeklődő. Sőt, később ezeken a nyelveken – így franciául is – a Havi szemle című műsorban különböző témákban hallhatott előadást a magyar és külföldi rádióhallgató.
Ha kismértékben is, de ezek a rádió műsorpolitikájában alkalmazott kezdeti „gesztusok”, azaz a francia vonatkozású műsorok fokozatos megjelenése elősegítették a két nemzet közeledését, és a magyar–francia kapcsolatok normalizálódásának elindulását jelentették. Szőts Ernő azt írta például, hogy a műsorstruktúra megállapításánál figyelembe kell venni a hallgatóság heterogén voltát, de előnyben kell részesíteni a valódi kultúrát és zenét. Valódi kultúrát jelentettek egyebek között az úgynevezett rádióelőadások, amelyeket általában magyarul adtak le, de bizonyos esetekben akár más nyelveken, így franciául is.
Így tett 1931-ben báró Wimpffen Iván is, aki „La pénétration de l’esprit francais en Hongrie” , vagyis A francia szellem magyarországi hatása címmel tartott francia nyelvű előadást a rádióban. Báró Wimpffen Iván (1903–1990) diplomata volt, több francia nyelvű előadást is tartott a rádióban, de talán ez volt a legemlékezetesebb. Egyebek mellett szólt Kisfaludy Sándorról, a magyar líra egyik kiváló alakjáról, aki különös módon került kapcsolatba Franciaországgal és a francia nyelvvel.
A Bécsben felnövő Kisfaludy különösen kedvelte a veszélyes helyzeteket. Nem csoda, ha a napóleoni háborúk során francia fogságba esett. Provence-ban egy Draguignan nevű városban töltött jó néhány hónapot, de nem valamelyik börtön zárkájában. A franciák a becsületszó – miszerint nem szöknek meg – esküjére kötelezett tiszteket engedték szabadon mozogni a számukra kijelölt városban. Ez történt Kisfaludyval is, aki olyan jó helyre került, hogy megérintette még a Múzsa lelke is, egy francia kisasszony, Carolin d’Esclapon személyében. Ez a hölgy tanította meg a költőt a francia nyelv szépségeire. Szerelmes dalainak jó része ott született, miközben Petrarcát olvasott szíve hölgyével közösen. Petrarca szonettjei adták az ihletet neki egy önálló magyar verses szerkezet megteremtéséhez, amelyet azóta is Himfy-strófaként emlegetnek. Kisfaludy és Carolin kisasszony románcát máig emléktábla őrzi a draguignani ház falán.
Ezt a történetet mesélte el 1931-ben a budapesti rádióban franciául Wimpffen báró. Ezt az előadást továbbította a lakihegyi antenna 550 méteres hullámhosszon és csodák-csodájára Provence-ban ezt a műsort hallgatta a draguignani főkönyvtáros, Edmond Poupé is.
Hogy honnan tudjuk mindezt? Magától a főkönyvtárostól, aki rögtön levelet írt a Magyar Rádió igazgatójának. Részlet a levélből:
„Tisztelt Igazgató Úr!
Nagyon lekötelezne, ha ezt a levelet kézbesítené annak az Úrnak, aki tegnap este előadást tartott a Magyar Rádióban. A nevét sajnos nem hallottam, mert egy sürgönyleadás zavarta meg a vételt. Ez különben, különösen a késő esti órákban nagyon gyakori nálunk Dél-Franciaországban. Igen nagy érdeklődéssel hallgattam az előadást, valamint minden Budapestről szóló idegen nyelvű előadást, mert ezek mindig azt az elérhetetlen vágyat ébresztik bennem, hogy meglátogathassam Budapestet. Gyönyörű lehetett az Önök városa a Szt. Imre ünnepségek alkalmával. De Isten tudja, mikor sikerül nekem oda eljutni!”
Később kifejti, hogy az előadás nyomán megtalálta a városban azt a fogadalmi dokumentumot, amelyben a milánói osztrák vár francia fogságba esett, Draguignanban raboskodó tisztjei, így Kisfaludy is, megfogadják, hogy nem fognak fegyvert többé Franciaország ellen. Ezt a dokumentumot elküldte Poupé úr Kozma Miklósnak és ennek nyomán a Rádió is nyomába eredt a történetnek.
Kiderült, hogy Kisfaludyn kívül még egy másik magyar is tartózkodott Draguignanban, Vízkelety Zsigmond, aki régi fegyvertársa volt a költőnek, Bécsben is együtt szolgáltak. Előbb Milánóba, az első helyőrségi ezredbe kerültek, majd innen operett rabként tovább Draguignanba. Vízkeleti nyomát később elveszítjük, de Kisfaludy azóta is a magyar líra egén tündököl. Bár a szerelem nem tartott sokáig, mégis egy kicsit Carolin Esclapon kisasszonynak is köszönhetjük a híres Himfy-strófákat.
Ez a történet abban segítette a korabeli rádióhallgatót, hogy – egy magyar rádióműsor és egy francia főkönyvtáros szerencsés találkozása révén – a Kisfaludyról addig kialakult kép árnyaltabb, pontosabb lehessen. Ráadásul egy olyan korban, amelyben minden kis morzsának örülni kellett, amely egy kicsit is a francia–magyar kultúrkapcsolatok erősítését szolgálta.
PÁSZTOR ZOLTÁN
2015/26
