A modern tudományosság XIX. századi megszületése Magyarországon egybeesett a nemzet- és államépítés folyamatával. A nemzetépítés és a tudományok diskurzusa közötti összefüggéseknek, illetve a tudományok és a művészetek professzionalizálódásának a feltárására Dávidházi Péter és Gyáni Gábor akadémikusok vezetésével 2013 szeptemberében Művészetek és tudomány a nemzetépítés szolgálatában a XIX. századi Magyarországon néven kutatócsoport alakult a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Központjában.
A földrajztudomány nemzetépítésben játszott szerepét ritkán hangsúlyozzák, miközben ismeretanyagának jelentősége vitathatatlan ebben a folyamatban. Gondoljunk csak a „haza” fogalmára, amely történelmi és földrajzi értelemmel egyaránt bír. Míg az előbbi a „nemzet”, addig az utóbbi inkább az „ország” fogalomhoz tapad. Ez a kettőség a földrajztudomány Janus-arcúságából – természet- és társadalomtudományok határterületi elhelyezkedéséből –, illetve a XVIII–XIX. századi helykereséséből is adódik, hiszen tudományként való elismertetésekor leginkább épp a történelemtudományba kapaszkodott bele, és azon keresztül próbálta magát „nemzetépítővé” tenni. A legfőbb érv emellett a földrajz által nyújtott országismeret, hiszen csak az jobbíthatja a nemzet állapotát, aki ismeri a hazáját.
Épp ezért a földrajzot mint elnevezést vagy mint egységes tudományt a XIX. században nem igazán találhatjuk meg: a kifejezés mindössze egy mű címében – A földrajz rövid vázlata – jelent meg 1845-ben, helyette leginkább a „földisme” és a „földirat” elnevezésekkel találkozhatunk. Az első 1846-ban megjelent földrajzi folyóiratunk (Vahot Imre: Magyar föld és nép eredeti képekben. Földismei folyóirat.) „földismei” lapnak nevezte magát, sőt az Akadémia még 1881-ben is a „földirat” kifejezést használta. Az elnevezésen túl azonban sokkal nagyobb bajban volt a földrajz abban a tekintetben, hogy tudományként még egyáltalán nem tudta megállni a helyét, sőt kidolgozott módszertan hiányában, a természet- és társadalomtudományok közötti sodortatásában a két ága, a természet- és társadalomföldrajz egységét sem tudta kialakítani.
Államismékbe burkolózva
A geográfia kezdeti társadalomtudományi, illetve az úgynevezett államismék közigazgatási-statisztikai megközelítése miatt egy jó időre elvesztette természettudományos célkitűzéseit. A leíró földrajz elindítójaként Bél Mátyást tartják számon, arról azonban már kevés szó esik, hogy bő egy századra meghatározta a „földrajzi” munkák szemléletét. Bél ugyanis – Comenius szellemiségét követve – a szülőföldet a megyékben rögzült területegységek történelmi és topográfiai viszonyaiban ragadta meg. Ezen keresztül tulajdonképpen a történelmet és a földrajzot összekapcsolta, de a földrajz alapegységévé ugyanúgy a megyéket tette meg a természetes egységek helyett. Ez olyannyira meghatározóvá vált, hogy az országot leíró munkák egészen a XIX. század végig nem bírtak kimozdulni abból a szemléletből, hogy Magyarországot közigazgatási egységeken keresztül ismertessék. Természetesen ez nemcsak Bél alapművének köszönhető, hanem egyszerűen abból a tényből is fakadt, hogy a hazai természettudomány ekkor még alig tudott valamit mondani egy-egy területről. Épp ezért nem véletlen az sem, hogy az államisméket leginkább az államigazgatás termelte ki, hiszen ettől kezdve ezeknek a munkáknak a legfőbb jellegzetessége az adatok gyűjtése és közlése lett.
A XVIII. század tudománytalanságába burkolózott leíró fölrajz szellemisége mutatkozott meg a korszak tankönyvében, az 1771 és 1854 között számtalan kiadást megért Hármas Kis Tükörben is. Épp ez a könyv adta az alapötletét Kazinczy Ferenc Magyarország Geographica, azaz földi állapotjának lerajzolása című, első nyomtatásban megjelent művének is. Kazinczy az ország földrajzi helyzetének leírását követően rímekbe szedve ismertette a megyéket, melyben a korábbi hagyományokat követve egyszerre közvetítette a topográfiai ismereteket és a szülőföld iránti szeretetet.
A leíró földrajz tehát jellemzően a megyék határai közé szorult, ha többféle alakban is, de Vályi András, Ludovicus Nagy vagy az államismék irányzatának legfőbb tökéletesítője Fényes Elek geográfiai és statisztikai munkáiban is ez köszönt vissza. Az adathalmaz jellegű munkák között talán Magda Pál szolgáltat némi újdonságot. Magda ugyanis kijelenti magáról: „Én is képíró vagyok” – azaz amit a tudomány mai neve, a földrajz is kifejez – megpróbálja lerajzolni, megfesteni mindazt, amit tudhatunk az országról és a természetről. Sőt értékes új gondolatként jelent meg nála a „Magyar Nemzet” fogalma is, amit a magyar nép helyett tudatosan és rendszeresen használt országleírásában. Ez a nemzet azonban nemcsak politikai, hanem földrajzi egységet is jelentett. „Gyomromból utálom azon büszke nacionalizmust, mely darabokra szaggatja Magyarországot.” – írta Magda az 1819-ben megjelent Magyarországnak és a határőrző katonaság vidékeinek legújabb statisztikai és geographiai leírása című könyvének előszavában. Tulajdonképpen ez az első olyan leíró földrajzi munka, ahol ennek a gondolata egyáltalán felvetődött, illetve az országot földrajzi egységként képzelte el.
Az államismék ismeretanyaga természetesen bővült, de láthatóan módszertani megújulásról aligha lehet beszélni. Ezek a munkák valójában a „földrajzi” ismeretek utáni vágyat, a topográfiai látókör gyarapításának az igényét szolgálták ki. A Bél Mátyástól induló államismék „uralma” valahol Hunfalvy János Magyarország természeti viszonyait tárgyaló munkájával ért véget a XIX. század második felében. Ez a fajta gondolkodás nemcsak a földrajz megújulását késleltette, hanem lényegében ez okozta a kettéválását is, hiszen a természeti földrajz és az államismékbe burkolt leíró földrajz egységére még jó darabig várni kellett.
A geográfia mint a történelem segédtudománya
Hunfalvy Jánost 1858-ban választották meg akadémiai levelezőtaggá. Megválasztásának célját, a geográfiai tudomány meghonosításának a feladatát maga mondta el az 1859. évi A földirat tárgya és feladata címet viselő székfoglalójában. Hunfalvy érezhetően még az államismék hatása alatt állt, azaz egyáltalán nem véletlen, hogy Carl Ritter szellemiségéből táplálkozott. Ritter ugyanis a természet és a történelem kölcsönhatását hangsúlyozta, itt azonban nemcsak az államismékből ismert történelmi ismeretek halmazáról volt szó, hanem az azok közötti kapcsolatok megtalálásáról is. Ennek értelmében pedig a földrajz a történelemtudomány mellé illeszthető és ahhoz hasonlóan nemzetnevelő feladattal is bír. „A nemzetek egyedisége és jelleme a természet és a történelem; a nemzetek jellemének megfejtésében szükséges a természeti viszony, amely a nemzet alá van vetve és nem lehet figyelmen kívül hagyni. Egyes országok természeti és térbeli jelenségeit rendszerbe kell foglalni.” – jelentette ki Hunfalvy. Következésképp a tudomány feladata ezek összekapcsolása és az egyetemes viszonyok, törvények leírása. A történelem és a földrajz olyannyira összekapcsolódik, hogy még megközelítésében is hasonul egymáshoz, hiszen a történelem a „földileg kitöltött idők viszonyainak”, a földrajz pedig „a természeti tárgyak elfoglalt terek viszonyainak” a tudománya, azaz a természet elemei időbeli kapcsolat nélkül nem tárgyalhatóak. Végletekig leegyszerűsítve: a történelemnek tulajdonképp szüksége van egy színhelyre, „földirati alapra”, ahol a történelmi események kifejlődnek, a földrajz pedig a történelem által nyújtott kronológiára támaszkodik.
A földrajztudomány intézményesülésének fontos pontja volt, amikor 1870-ben megalakult az első földrajzi tanszék Pesten Hunfalvy János vezetésével, majd 1872-ben létrehozták a Magyar Földrajzi Társaságot. Elnöknek Hunfalvyt választották, az alelnök pedig az ekkor Ázsiából hazatérő Vámbéry Ármin, illetve Tóth Ágoston lett. Mindez összefüggésben állt az 1871-ben megtartott antwerpeni I. Nemzetközi Földrajzi Kongresszussal is, amelynek felhívására bontakozott ki a nemzeti földrajzi társaságok megalapítása, így Európában 70 hasonló társaság létesült. Nem véletlenül, hiszen ez az időszak egybeesett az ismeretlen területek felfedezésével és tudományos feltárásának kezdetével.
Az 1872-ben megalakult Magyar Földrajzi Társaság első közgyűlésén Hunfalvy hasonló megállapításokat tett A földrajzi tudomány jelen állása címen tartott előadásában: „eljött az ideje, hogy a földrajzi tudomány szövetkezve a történelemmel azt a kérdést tegye, vajon az emberi nem művelődésének menetét nem szabályozza és határozza meg a színhely, melyre az egyes nemzetek helyeztettek?” Hunfalvy szerint ugyanis a nemzetekben a haza tükröződik, hiszen az országok helye befolyásolja a lakosok jellemét, testi alkatát, termetét, színét, vérmérsékletét, nyelvének és szellemi életének fejlődését. A nemzetek sokféleségét tehát a geográfia magyarázhatja, amely egyben így az államtudományok közé is emelheti a földrajzot. Következésképp a földrajz legmagasztosabb feladata a természeti viszonyok és a nemzetek szellemi törekvései közötti szoros kapcsolat megtalálása, illetve kölcsönhatásainak a felderítése. Ezzel a felfogással szembeni éles kritikai pont az lehet, hogy amennyiben a földrajz mindenhol az embert állítja az első helyre, akkor a belső egyensúlyát, önálló jelentőségét elveszítve a történelem segédtudományává süllyedhet. Hunfalvy szerepe viszont annyiban mindenképp meghatározó volt, hogy a leíró földrajz az okkereső földrajz irányába mozdult el, illetve emellett újra előtérbe kerülhettek a természettudományi ismeretek.
Társadalom- vagy természettudomány?
A Hunfalvy-iskolával szemben, illetve annak ellenpólusaként Lóczy Lajos lépett fel. Lóczy 1891-ben a Földrajzi Társaságban elhangzott beszédében nem kívánta a földrajz helyét és módszerét meghatározni: „E feladatokról, a földrajz felosztásáról, a történelmi és társadalmi tudományokhoz való viszonyáról annyi az eltérő vélemény, ahány ember foglalkozik e kérdéssel. A nézetek szétágazása bizonyítja azt, hogy a földrajz egy még fejlődő tudomány, amely ősrégi volta mellett még ma is átalakulóban van és módszereiben nincs megállapodva.” Diplomatikus megfogalmazása ellenére a földrajzot – Humboldt és Richthofen felfogásával egyetértve – Lóczy egyértelműen a természettudományok felé kívánta terelni. Beszédében megállapította, hogy minden nemzetnek más célkitűzése van a földrajzi kutatásokban, így például az olaszok matematikai földrajzot, a franciák a térkép-topográfiát, az angolok a tengerentúli területek ismeretét, Németország, Hollandia a honismeretet részesítették előnyben. Majd így folytatta: „A magyar kultúrának megvan a maga szerepe a földrajzra való tekintetben is. Kelet felé a mi nemzetünk az európai tudományosság szélső mívelője. Ha tekintetbe vesszük e századbeli történetünket, úgy nem kell szégyelnünk azt, mint negyedszázadbeli felpezsdülés közben a földrajz terén hazánkban történt.” Hogy mi a hazai földrajzi kutatás nemzeti feladata? Lóczy arról nem szólt, de számos hazai természettudományos kutatást indított el, mint például a Balaton tudományos feltárását. Lóczy voltaképp elutasította a földrajz azon irányát, amely a történelmet és a társadalmat helyezte a földrajz elé, illetve mellé. A földrajz újra kibillent egyensúlyából, csak most épp a természettudományok felé.
A viszonylagos egység csak a XX. század elején született meg Cholnoky Jenő révén, aki úgy látta, hogy a földrajz nem tisztán természettudomány: „tudományunk tehát éppen úgy természettudomány, mint humanisztikus tudomány, s mivel a Földről lehetőségig hű és részrehajlatlan, objektívikus képet kell adni, azért akkor tökéletes, mikor minden irányba kiterjeszti figyelmét.” Ez volt tehát az első lépés a dualisztikus geográfia egységének megteremtésére.
A földrajz a nemzeti identitás formálásában a XX. században sem vesztette el jelentőségét. A Trianon utáni tudományos diskurzusban még inkább fontossá vált a Kárpát-medence természeti egységét igazoló elméletek továbbfejlesztése. A földrajz már nemcsak a tér szemszögéből beszélt időbeli folyamatokról, hanem a történelmi folyamatok által formált térszerkezetről, vagy épp a nemzeti kulturális emlékezés tér használatának a fontosságáról is szólt.
SZILÁGYI ADRIENN
Keretes írásunk:
HÁRMAS KIS TÜKÖR
Pest-Pilis-Solt vármegye
Ha fordulsz Pest, Pilis és Solt vármegyére,
Itt akadsz Buda, Pest, Vác és Szentendrére,
Szent-András és Csepel híres szigetére,
Hol épült a Ráckeve, Makád a szélére.
Itt vagyon Cegléd is, Körös, Kecskeméttel,
Gazdag három vörösbor szürettel,
Kalocsa, Solt, Dömsöd a kis-kun helyekkel,
melyek bővelkednek tölt búza vermekkel.
Békés megye
A históriákba híres Gyula vára,
Amely nevezetes volt hajdan fokára,
Elmehetsz Öcsödre, Békésre, s Gyomára,
Szentandrásra, Birikre, Szarvasra s Csabára.
2015/45
