Szaúd-Arábia fokozódó modernizálási folyamatát a poszt-olajidőszak utáni időkre való felkészülésnek tekinthetjük. Ennek fontos része lehet a kimondottan geológiai témájú turizmus, hiszen az „éppen” kinyíló Vörös-tenger és a sivatagi környezetből kiemelkedő, 500 millió évesnél is idősebb, prekambriumi kőzetek alkotta hegyláncok még a laikus látogató fantáziáját is megmozgatják, akárcsak Harrat Khaybar vulkánmezőjének fehér tufagyűrűi.
Az Arab-félsziget nyugati peremén, a Vörös-tengertől alig 200 kilométerre több ezer vulkán található, a vulkanizmus szinte minden folyamatának akad látványos képviselője. E vulkáni mezők legfiatalabbika, a Harrat Rahat éppen az iszlám egyik kulcsfontosságú zarándokhelyszíne, Medina szomszédságában található. A város hátárában pedig az Arab-félsziget legfiatalabb vulkáni lánca, az 1256-ban 52 napig működő kráterek fogadják a látogatót már a megérkezésekor: a reptér kifutópályája az egyik legfrissebb lávafolyam végében épült. (Lásd az Olajkutak helyett lávaszökőkutak című írást az ÉT 2012/28. számában – A Szerk.).
Korabeli beszámolók szerint valószínűleg 640-ben is volt egy vulkánkitörés a város közelében, amelynek helyszínéről csak találgatni lehet. Négy kicsi salakkúpból álló igen fiatalnak tűnő vulkánsort azonosítottak ez utóbbi tűzhányóműködés helyszíneként, bár objektív érvek és adatok ezt az állítást nem igazán támasztották alá. E nyitott vulkanológiai kérdés és a geoturisztikai érdeklődés az utóbbi években azonban egyre inkább egy másik, a Medinától alig 100 kilométerre északra elterülő, a Harrat Rahattal szinte azonos méretű vulkánmezőre, a Harrat Khaybarra terelte a figyelmet.
Az útépítés hozadéka
Harrat Khaybar különlegessége, hogy igen látványos, szinte hófehér, riolitos horzsakőből álló tufagyűrűk és rózsaszín lávadómok emelkednek a vulkánmező kellős közepén, melyet fekete bazaltsalakból álló salakkúpok és pahoehoe lávanyelvek vesznek körbe. A területet egészen az elmúlt évekig igen nehezen lehetett megközelíteni. A névadó Khaybar városkától egy teljes napot vett igénybe az amúgy 50 kilométeres távolság leküzdése. A több tucat vulkán egy igen nehezen járható, 1000 méter tengerszint feletti magasság fölé emelkedő lávaplatón terül el. Ugyan az Amerikai Egyesült Államok Geológiai Szolgálata (USGS) a nyolcvanas években végzett a területen vulkanológiai kutatásokat, azok eredményei a szakma érdeklődőit leszámítva nemigen váltak széles körben ismertté. Ezen némileg változtatott az a tény, hogy a térképezések során több jelentős méretű lávabarlangot is felfedeztek, melyekben fontos negyedidőszaki ősmaradványokat találtak.
A járatok közül immár a Szaúdi Geológiai Szolgálat több barlangrendszert is feltérképezett, és azokat katalógusba rendezte, de ezenkívül, a terület bajos megközelíthetősége miatt, újabb vizsgálatokra nem került sor egészen a közelmúltig. Egy új főút építése ugyanis, melyet Khaybar városkától nyugati irányban terveztek, a Harrat Khaybar vulkánmezőn halad át. Az útépítési munkálatok 2018-ra befejező stádiumba értek, óriási lendületet adva a terület geológiai kutatásainak, hisz ezen az új úton alig 1 óra alatt elérhetővé vált a vulkánmező szíve.
Beszakadt kráterek sora
Az újabb geológiai kutatások fokozott figyelmet szenteltek a Harrat Khaybar legmagasabb vulkánja, a Jebel Quidr tanulmányozására. Jebel Quidr egy tökéletes vulkáni kúp, melynek tetején egy 600 méter átmérőjű és 200 méter mély kráter található. A kráter falát ismétlődő, néhány méter vastagságú lávafolyások alkotják, melyeket időnként bazaltsalak választ el. A kráter falában ugyancsak felismerhetően kisebb, pitkrátereknek nevezett formák találhatók, melyek arra utalnak, hogy a kráter többször is lávával töltődött fel, jókora méretű lávatavat alkotva, mely aztán időnként a vulkán lábánál utat tört magának, hatalmas lávafolyásokat indítva. A láva kiürülése következtében a tó megdermedt felszíne beszakadt, s létrejöttek a pitkráterek.
Hasonló beszakadásos krátersorok a Harrat Khaybar több vulkánja esetében is keletkeztek, jelezve azt a „pokoljárást”, ami a vulkánmező születése során végbemehetett, kicsit a mostani hawaii vulkánkitörésekhez hasonlóan. Például a Jebel Quidr körül pahoehoe típusú lávatenger megdermedt bazalttáblái láthatók. A leghosszabb lávafolyások több mint 10 kilométerre is eljutottak a vulkántól. A lávamező egy kisebb riolit tufagyűrűt is majdnem teljesen maga alá temetett. A tufagyűrű pereme a fekete bazalt lávamezőből mint egy keskeny félhold emelkedik ki. A Jebel Quidr igazi érdekessége azonban az a több 10 négyzetkilométert befedő hamumező, mely igazi fekete sivatagot alkot a Harrat Khabar belsejében. Ez a jelentős kiterjedésű terület felkeltette a vulkanológusok figyelmét: egy ilyen méretű hamumező létrejöttéhez hatalmas erejű robbanásos vulkánkitöréseknek kellett bekövetkeznie. A hamu térfogatbecslése is azt mutatta, hogy a kitörés mindenképp nagyobb energiájú lehetett, mint amekkora egy „átlagos” bazalt salakkúp esetében várható.
A hamurétegekbe ásva és a területet térképezve kiderült, hogy a kitörés hosszabb ideig tarthatott, mint egy egyszerű salakkúp esetében, és a kitörési felhő akár 10 kilométer magasságra is feljuthatott. Ez a típusú kitörés így sokkal inkább azokhoz a jelentősebb méretű vulkánkitörésekhez volt hasonlítható, mint azt éppen az Etnán láthattuk az elmúlt évtizedekben. A Jebel Quidrt korábban is fiatalnak tekintették, hisz a vulkáni kúp és a vulkánt körbeölelő lávamező szinte teljesen úgy néz ki, mintha tegnap született volna.
Az előbbinél azért valamivel biztosabb megfigyelésen alapuló elképzelés is volt, mely a Jebel Qidrt és a hozzá tartozó lávamezőket az Arab-félsziget benépesedése utáni időre tette. Eszerint sok hasonlóan fiatal kinézetű lávafolyáson a régészek semmilyen ősi, ember alkotta kőalakzatot nem találtak, melyek amúgy igen gyakoriak nemcsak a Harrat Khaybar területén, de más fiatal vulkáni mező lávafolyamain is. Így természetesen e lávafolyásokat a sivatagi ember alkotta kőrakások és kerítések születése utáni időkre, mintegy 5000 évnél fiatalabbra tették. Mind az Amerikai Egyesült Államok, mind Szaúd-Arábia geológiai szolgálatának legújabb radiometrikus kormeghatározása pedig azt mutatta, hogy a vulkán úgy 1200–1400 évvel ezelőtt lehetett aktív. Így egyre erősebb a gyanú, hogy a korabeli krónikákból a 640-es évre tett vulkánkitörés főszereplője nagy valószínűséggel a Jebel Quidr volt.
Feketén-fehéren
Harrat Khaybar leginkább szembeötlő természeti csodái a vulkánmező hófehér tufagyűrűi, s azok közül is a Jebel Bayda (lásd nyitóképünket – A Szerk.), mely fehér hegyet jelent arabul, mégpedig annak nőnemű formáját. A Jebel Bayda egy teljesen kör alakú tufagyűrű, kráterpereme körülbelül 100 méterrel emelkedik a környező sivatag szintje fölé. A tufagyűrű krátere úgy 1 kilométer átmérőjű és mintegy 50 méter mély. A kráterperem kicsit meredek, de azután viszonylag könnyű sétával lehet lejutni a kráter legmélyebb pontjára, ahol két kicsi riolit lávadóm található. Mindkettő alig 10 méter magas.
Jebel Bayda szépségét a vakító fehér riolit horzsakőből álló hamukúpja és az abba bevágódó eróziós csatornák adják. A tufagyűrű a riolitos magma és felszín alatti víz érintkezésekor keletkező gőzrobbanásos kitörések (freatomagmatizmus) során született. Míg más tufagyűrűk gyakoriak a világ minden részén (és a szaúdi vulkánmezők nagy részén is), addig a riolitos tufagyűrűk – s általában a szilíciumban gazdag magma felnyomulása során született tufagyűrűk – viszonylag ritkák. Az ilyen érdekes, „savanyú” vulkanizmussal kapcsolatos tufagyűrűk keletkezése több vulkanológus figyelmét is felkeltette, mert általában véve a savanyú magmák alacsonyabb hőmérsékletűek a bázisos, például a bazaltmagmáknál. A savanyú magmák nagyobb viszkozitásúak, s hamarabb dermednek meg, így összességében igazából nehéz „összehozni”, hogy a savanyú magma vízzel úgy érintkezzen, hogy abból jelentős robbanás szülessen. Talán éppen ezért olyan ritkák.
A Jebel Bayda vulkántól alig 2 kilométerre emelkedik a másik fehér hegy, a Jebel Abyad. Neve szintén fehér hegyet jelent arabul, csak éppen hímnemű formában. A nemi különbség mindjárt érthető, amint megnézzük a Jebel Abyad formáját, mely magasan emelkedik a környezete fölé, egy hatalmas riolit lávadómot alkotva. A lávadóm felső részén jól látható az obszidián (fekete riolitos vulkáni üveg) lávalepény, melyet egy fehér vulkáni hamuból álló szoknya fog körbe. E fehér riolitos vulkáni hamu a lávadóm születése során, a lávadóm kráteréből lezúduló blokk- és hamuárak felhalmozódásából alakult ki, viszonylag rövid idő – napok, hetek – alatt. Jebel Abyad csúcsát egy kisebb kráter alkotja, jelezvén a lávadóm növekedésének kis energiájú utolsó, befejező robbanását.
Bálnaháttól a láva cseppkőig
Harrat Khaybar a bemutatott három vulkán mellett még néhány tufagyűrűnek ad otthont, bár azok átmeneti típusúak: magma és víz robbanásos kitörése során születtek, így már nem annyira látványos hófehérek, mint a Jebel Bayda. A tufagyűrűk mellett egy tucat kisebb riolitos lávadóm is található, melyek a vulkánmező központjában emelkednek, jelezvén azt a zónát, ahol a magma tetemes tömege megrekedhetett sekély mélységben, s fokozatosan riolittá vált az eredetileg sokkal bázisosabb magma.
A vulkánmező nagy részét azonban így is a salakkúpok, lávafröccskúpok és a lávafolyások alkotják. A lávafolyások, leginkább pahoehoe típusúak, bár a vulkánmező legnagyobb térfogatú lávafolyamai szinte külön kategóriát követelnek lávatípusuk szerint, ugyanis azok hatalmas, bálnahátszerű szerkezeteket hoztak létre, s alkotják a vulkánmező középső részének alapját. A legnagyobb lávamező közepén találtak rá Szaúd-Arábia egyik leghosszabb lávabarlangjára, az Um Jirsan-barlangrendszerre, mely 1481 méteres hosszával és 8–12 méteres belmagasságával a nagyobb lávacsatorna eredetű barlangok közé tartozik. A barlang talapzatát vastag beszáradt iszap fedi, amelyet jelenleg próbálnak pontosan megvizsgálni. A barlang belsejében jól kivehetők az egykori lávafolyam színlői, jelezvén a lávacsatornán belül a lávaszínt változásait. A barlang mennyezetét lávából született cseppkövek díszítik, gyakran a beszivárgó esővízből kirakódó kalcitkéreggel. Noha a barlang védett, fontos turistalátványossággá válhat a közeljövőben.
Kultúrák keresztútján
A Harrat Khaybar egyszersmind az Arab-félsziget egyik titokzatos keresztútja az elfeledett civilizációknak. Az iszlám születése előtt a területen több városállam is létezhetett, melyek közül a legismertebb és a leginkább megmaradt Khaybar területére tehető. A Harrat Khaybar lávanyelvei a vulkánmezőtől majd 50 kilométerre is követhetők. Az egykori lávafolyamok folyóvölgyek nyomában jutottak távol a vulkánmező központjától. Az eróziónak ellenálló lávanyelvek gyorsan, mint hosszanti tanúhegysorok, preparálódtak ki a felszínből, kitűnő tájat biztosítva a korai civilizációk kialakulásának. A hosszanti völgyekben gátrendszerek mentén gyűjthették tározókba a vizet öntözésre, a kiemelkedő, bazalttal fedett tanúhegyek pedig erődítményrendszerek építésére bíztatták az első városállamok lakóit.
(A SZERZŐ FELVÉTELEI)
Kik voltak ők? Zsidó vallású telepesek, akik fontos kereskedelmi központot hoztak létre az V. században. Khaybar a VII. században már jelentős oázisként működött, valószínűleg akár tízezer lakost is számlálva. A városrendszer szorosan követte a terület geomorfológiáját, egy komplex hálózatot kiépítve, s benne erődítményrendszerek csatolták egymáshoz a városokat. Három jelentősebb városközpont jött létre: al-Natat, al-Shikk és al-Katiba, melyeket leginkább a lávanyelvek között kialakult mocsarak, dombsorok választottak el, ahol intenzív mezőgazdaság is folyhatott, főként datolyát termesztettek.
Khaybar valószínűleg kereskedelmi központként is működött, hiszen félúton volt Levante és Jemen, valamint a Vörös-tenger felé haladó karavánutakon, így szinte állandóan a figyelem központjában állt. Az iszlám születésének éveiben Mohammed is szemet vetett a gazdag városra, ostromára 628 májusától június végéig került sor. Hiába volt jelentős túlereje Khaybar zsidó közösségének, az összehangolt védelem megszervezésére képtelenek voltak, így Mohammed csapatai házról házra haladva kényszerítették a zsidó városállamot a megadásra. A zsidóközösség még néhány évre maradhatott a városban, de Omar kalifa 642-ben a terület végleges elhagyására kényszerítette őket. A város ezután végleg elveszítette jelentőségét, vezető szerepét Medina vette át.
Harrat Khaybar mára már viszonylag könnyen megközelíthető, kitűnő geoturisztikai területnek számít. Ily módon a még érintetlen vulkánvidék – az ember őstörténetéről is mesélő és a korai civilizációk városállamainak maradványaival – a világ különleges geoturisztikai célpontjává válhat.
NÉMETH KÁROLY
Keretes írásunk:
TITOKZATOS SIVATAGI RAJZOLATOK
Az Arab-félsziget régészeti őstörténete a Közel-Kelet vagy a Mediterráneum más területeihez viszonyítva szinte alig ismert. Ez azért is meglepő, mert területe az emberré válás korai szakaszában, az Afrikai kontinens elhagyásának idején megkerülhetetlenül a korai kultúrák vándorlási útvonalába esett. Ez egy fél Európát magában foglaló, a mainál lényegesen nedvesebb klímájú terület esetében érdekes tény.
Az utóbbi évtizedben azonban sokat változott ez a kép. A távérzékelési módszerek és a viszonylag könnyen elérhető űrfelvételek segítségével egy átfogó vizsgálat indult meg. E munka eredménye az az elképesztő adatbázis, mely az Arab-félszigeten található sivatagi rajzolatokat – idegen szóval „desert kite” – kezdte feltérképezni. Csak igen kevés ilyen rajzolatot sikerült a terepen is bejárni, és megvizsgálni mibenlétüket. A Harrat Khaybar különösen gazdag e titokzatos rajzolatokban, és közvetett kormeghatározás útján azok abszolút kora biztosan néhány ezer évre tehető. Khaybar városának közelében találhatók azok a hatalmas, 100 méternél is hosszabb kőrakásból álló, kerítésszerű alakzatok, melyek a levegőből tekintve gyakran mint valami hatalmas nyíl láthatók.
Az elmúlt néhány évben több próbálkozás is született az alakzatok eredetének megfejtésére. Nagyon gyakoriak az olyanok, melyek felülnézetből kör alakú kőhalmoknak tűnnek. Vannak olyanok, amelyek leginkább egy hatalmas szemre emlékeztetnek, de akadnak olyanok is, melyek egymásba fűződnek fürtszerűen: ezek a kőhalmok lehetnek igen egyszerűek, mint egy kőrakás, de lehetnek nagyon összetett belső rajzolatúak, melyek gyakran egy hatalmas kerékre emlékeztetnek. A legérdekesebbek azok, melyek leginkább egy óriási nyakékre hasonlítanak.
Az összes rajzolat különlegessége, hogy bármelyiket is szinte lehetetlen felismerni a felszínről, csupán az elmúlt évtizedben elérhetővé vált űrfelvételek világítottak rá hollétükre. A felszínről való azonosítást nehezíti, hogy az erős napfényben igazából csak egy bazalt kősivatag felszínét látja a látogató, a szürke és fekete árnyalatait kivenni nagyon nehéz. A felismerést az is hátráltatja, hogy az alakzatok egytől egyig idős, lepusztult lávafelszíneken találhatók, ahol a láva eróziós formái gyakran levelesen elváló vagy éppen gömbhéjasan málló lávatömböket alkotnak, hasonlókat a különleges rajzolatok kősorainak anyagához.
Az alakzatok sokasága és változatossága azt jelzi, hogy azokat alkotóik mindennapi szinten használhatták. Jelenleg nem ismert, hogy az alakzatok szerkezete vagy képe bárminemű, térben követhető rajzolatot mutatnának. Egyelőre nem igazán tudjuk róluk, hogy milyen célt szolgálhattak. Felmerült, hogy állatok terelésére vagy éppen időszakos elhelyezésére használták őket, bár szinte semmi nyoma nincs, hogy a helyszínek körül állati maradványok lennének. Ha ez a feltevés mégis beigazolódna, akkor az alakzatok mérete és száma óriási állatállományról tanúskodhat, amit nehezen tudunk értelmezni. Mások e szerkezeteket kultikus célra készült építményeknek képzelik, bár ebben az esetben igen jelentős népességgel kell számolnunk.
2018/31
