A szégyen igencsak negatív érzelem, ám pozitív hatása is lehet: ha valaki egy elfogadhatatlan cselekedet után elszégyelli magát, a jövőben talán nem követi el ugyanazt az elítélendő tettet. A szégyen tehát a társadalom szempontjából hasznos reakció, hiszen segít az egyének viselkedését az elfogadott keretek között tartani. A kisebb-nagyobb közösségek élnek is a megszégyenítés eszközével, amikor közhírré teszik valakinek az elfogadhatatlan magatartását, és ezzel gondoskodnak róla, hogy az illető átélje a szégyen érzését.
Csakhogy a megszégyenítésnek két válfaja van. Az egyik esetben a megszégyenítést és a büntetést rögtön követi a megbocsátás és a közösségbe való visszafogadás. A másik esetben viszont a megszégyenítés tartós. Ez utóbbi állapotot stigmatizáló megszégyenítésnek nevezik, mert mintegy rásüti a „bűn” bélyegét a megszégyenített személyre azáltal, hogy nem engedi feledésbe merülni az illető korábbi helytelen cselekedetét. Ilyenkor a lehullani nem akaró „bűnös” címkét az ember identitásának részévé, személyisége jellemzőjének kezdi tekinteni, és a továbbiakban ennek megfelelően cselekszik.
Ez a hatás igen erős: nemcsak egy életút távlatában jelentkezik, hanem már egyszerű laboratóriumi körülmények között is észlelhető. Ezt bizonyítja Giorgio Coricelli, Elena Rusconi és Marie Claire Villeval – a Journal of Economical Psychology című folyóiratban ismertetett – kísérlete, amelyben egy modelljáték során a kétféle megszégyenítés hatását vizsgálták a „bűnös” viselkedésre, nevezetesen az adóelkerülésre. A játékosok, akik egy számítógép előtt ültek, úgy tudták, hogy egy nyolcfős csoport tagjai, és a többiek szintén számítógép segítségével vesznek részt a játékban. Minden játékos véletlenszerűen 50, 100, 150 vagy 200 pont jövedelmet kapott, amely után 55% adót kellett befizetnie. Csakhogy a jövedelmet mindenkinek magának kellett bevallania. A játékosokkal közölték, hogy akit rajtakapnak azon, hogy a ténylegesnél kevesebb jövedelmet vallott be, annak 20%-os büntetőkamattal be kell fizetnie az elcsalt adót, és a fényképét kiteszik a csoport minden tagjának számítógépére. A kísérlet során összesen 30 ilyen, jövedelemosztásból és adóbevallásból álló forduló zajlott le. A büntetés tekintetében két csoportot alakítottak ki. A „megbocsátó” csoportba tartozóknak leleplezett csalás esetén csak egy – a következő – forduló idejére tették közzé a fényképét mint adócsalóét, a „stigmatizáló” csoport tagjainál azonban más volt a szabály: fényképük az összes hátralévő fordulóban látható maradt.
A kutatók, akik titokban minden hamis bevallást regisztráltak, megállapították, hogy a büntetés módjának óriási hatása volt: a „stigmatizáló” csoport tagjai az első lebukás után sokkal többet csaltak, mint a „megbocsátó” csoport tagjai. A stigmatizáltak valószínűleg úgy érezték, nekik már úgy sincs mit veszíteniük, ők már így is, úgy is végig csalóként fognak megjelenni játékostársaik előtt. A „megbocsátó” csoport tagjai viszont tanultak a leckéből, amit az egyszeri megszégyenítés jelentett, és a továbbiakban sokkal jobban igazodtak a normához, mely a valóságnak megfelelő adó bevallását írta elő.
A megszégyenítés tehát hatásos eszköz lehet, de rosszul alkalmazva a kívánttal éppen ellentétes hatást érhet el: a további normasértés felé taszíthatja a megbélyegzett személyeket.
MANNHARDT ANDRÁS
2014/42