Hogy létezik korszerűtlen műpártolói tevékenység, azt éppen Bubryák Orsolya könyvének központi szereplője, Erdődy György (1680–1759) mecenatúrájának egy fontos szelete példázza a legjobban: a XVIII. század második negyedében, amikor a Vág menti Galgóc kastélyában kialakította az Erdődyek családtörténeti reprezentációjának központját, a legelőkelőbb magyar arisztokrata családok Stammburgjai már régen fennálltak. Az ősgalériákkal, gazdag kincstárral és a család nemesi származásának bizonyítékaiként szolgáló írott dokumentumokkal teli levéltárakkal „felszerelt” kastélyok gombamód szaporodtak a Magyar Királyság területén a XVII. században. Míg ezek közül a legtöbb még ma is látogatható, így a Thurzóké Árván, a Nádasdyaké Sárváron vagy az Esterházyaké Fraknón, addig a leromlott állapotú gal-góci kastély kapui zárva maradnak az érdeklődők előtt. A kastély gyűjteményeinek rekonstrukciója azonban a lehetőséget hozta el a művészettörténész szerző számára, hogy az Erdődy György által létrehozott hitbizományi kincstárból kiindulva göngyölítse fel a benne szereplő műtárgyak sorsát, és bemutassa az elődök korszerű műgyűjtői tevékenységét.
Bubryák Orsolya a könyv további fejezeteiben a család XVI. és XVII. században élt tagjai közül azok mecénási portréit rajzolja meg, akiknek „értő luxusfogyasztása” vagy egyháza fölött gyakorolt kegyúri tevékenysége reflektálni tudott az európai főúri reprezentációs nyelvnek azokra a néha alig érzékelhető változásaira, amelyek a korszakban egyre gyorsabban, a minta átvételére sem sok időt hagyva következtek be. A kora újkori gyűjtemények akkor számítottak igazán „modernnek”, ha a műkincsek beszerzési stratégiáiban azok reprezentációs eszköz mivolta töltötte be a legnagyobb szerepet. Ezt az európai udvari magaskultúrát mintaként vevő felhalmozási rendet a korszakban csak néhány királyságbeli főúri udvar szisztematikus gyűjtésprogramja követte. A XVIII. századi kincstár kialakulásában elsősorban a család nőtagjainak jutott fontos szerep: Erdődy Annának (1595–1634), Thurzó Borbálának (1595–1651, Erdődy Kristóf feleségeként) és Rákóczi Erzsébetnek (1654–1704, aki Erdődy Ádám, majd Erdődy György felesége). A katolicizmust a török elleni harctéren és a terjedő protestantizmussal szemben védelmező horvát–szlavón bán Erdődy Tamás (1558–1624) mecenatúrájának fő profiljává egyháza bőkezű támogatása vált. Erdődy György galgóci Stammburgjának kápolnája a családi ősök kegyessége megnyilvánulásainak emlékeivel erősítette saját kegyúri szerepét, s lett maga is „modern” mecénássá. Mind a kincstár gyarapítóinak, mind a kegyuraságot gyakorló családtagoknak mintaként szolgált a család felemelkedésében is legnagyobb szerepet játszó ős, Bakócz Tamás. A magyarországi reneszánsz egyházi építészet legékesebb példáját, az esztergomi Bakócz-kápolnát alapító érsek kincstárának darabjai sok esetben a XIX. század végéig a galgóci kastély gyűjteményeit gazdagították. E gazdag gyűjtemény szétszóródott darabjai most a könyv lapjain találkoznak ismét egymással s mesélnek olvasóiknak egykori tulajdonosaikról.
(Családtörténet és reprezentáció. A galgóci Erdődy-várkastély gyűjteményei. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézet, Budapest, 2013, 6000 forint)
UGRY BÁLINT
2014/23